Aki rendszeresen takarít, az tisztában van vele, hogy a házimunka sivár, monoton és lélekölő is tud lenni, és hiába végzünk vele, hamarosan újra megtelik a szennyeskosár és a mosogató, a lakás padlóján pedig önfeledten kergetőznek a porcicák. Benczúr Emese képzőművész is e téma kapcsán rendezte meg Koczkás Marcella kurátorral a legújabb, The Call of Duty (Szólít a kötelesség) című kiállítását a Molnár Ani Galériához tartozó am projects terében, ahol a többségében nők által végzett láthatatlan munkát mutatja be, vagyis azokat az otthon végzett feladatokat, melyekért noha fizetés nem jár, valakinek el kell azokat végezni.
A tárlaton is ez a gondolat vonul végig, ezért is olvashatjuk a kiállított tárgyakon, köztük szivacsokon, felmosó- és törlőrongyon, bevásárlószatyron vagy partvisfejekből kirakva az angol „duty” (kötelesség), „do your duty” (tedd a dolgodat) és „call of duty” (szólít a kötelesség) feliratokat.
Az utóbbi ráadásul az ismert, Call of Duty nevű lövöldözős videójáték-sorozatot is eszünkbe juttathatja, melyhez a tárlat tematikailag is kapcsolódik, hiszen a házimunkában is „harcias” az ember, és felveszi a kesztyűt a kosszal szemben.
Kiállás a nőkért
– Régen, amikor a Képzőművészeti Főiskola alatt elkezdtem hímezni, nem éreztem, hogy érdemes lenne a feminizmust górcső alá venni, vagy a női sorsot mint olyat. Ha akkoriban valaki megkérdezte, hogy mennyire vagyok nő művész, akkor elzárkóztam a kategorizálástól, és mondtam, hogy engem ez nem foglalkoztat.
Mostanra viszont annyira kritikus lett az országban a nők helyzete azzal, hogy vissza akarják őket terelni a háztartásba és hogy szüljenek, hogy odáig jutottam, nekem lépnem kell, és a művészetemben kifejezésre kell juttatnom a nemtetszésemet
– mondja Emese, aki úgy döntött, mindezt a háztartási eszközökön keresztül fogja megtenni. És hogy üzenete még inkább célba érjen, direkt a nőiességre hajazó, rózsaszín és csillogó tárgyakat keresett, mint szív vagy piskóta alakú súrolószivacsokat, melyekre textilfóliával vasalta vagy szegecsekkel tűzte rá a „duty” (kötelesség) kifejezést. – A vállalatok a nőket ezekkel a tárgyakkal motiválni akarják, hátha a színük és a formájuk miatt a hölgyek jobban fogják érezni magukat a konyhában, és kellemesebb érzéssel végzik majd az otthoni munkát – véli Emese.
A művész azonban nemcsak a nőkre hárított háztartási munka kapcsán érez aggályokat, de általában elégedetlen a magyar nők helyzetével. – Úgy gondolom, nagyon visszafelé lépkedünk e téren, pedig a kilencvenes években azt gondoltam, hogy annyira túl vagyunk már ezen, hogy mozgalmakat sem kell indítani, hiszen a világtörténelemben ezt már lejátszották, úgyhogy ehhez nekünk nem kell mit hozzáfűznünk. Ma azonban annyira vérlázítónak látom, ami a politikában történik, hogy a nőket beskatulyázzák, hogy megmondják, mit kell csinálniuk, hány gyereket kell szülniük, hogy 2010 óta elkezdtem erősen feminista, politikakritikus művészetet csinálni, és próbálok a saját eszközeimmel finoman kifejezni olyan mondandókat, amelyekkel kénytelen-kelletlen foglalkozni kell. Bár ne kéne.
Gondolkodásra késztet
Emese a konceptuális művészethez már egészen korán kapcsolódott. – Állítólag másfél éves koromban papírból csipketerítőket vágtam ki úgy, hogy addig a másfél évvel idősebb bátyám kezében olló sem volt. Én meg négy- és nyolcrét hajtottam a papírt, aztán vagdostam, majd kihajtva egy hópehelyszerű formát kaptam. Meg állandóan barkácsoltam, kötögettem, hímeztem, anyukámtól meg idejekorán ellestem, hogyan kell varrni – meséli. Az általános iskolában mázlija volt, mert Sinkó István képzőművész volt a rajztanára, aki meggyőzte a fiatalokat, hogy a művészettel érdemes foglalkozni, és ő tanácsolta Emesének a Kisképzőt is, ahová aztán játék szakra járt. – A képzésen játékokat kellett tervezni, esztergálni, varrni, grafikát készíteni. Sokrétű szak volt, de miután végeztünk, később sajnos meg is szűnt – emlékszik vissza.
A Kisképzőn viszont a rajztanára, Bodóczky István hatására már első osztályban elhatározta, hogy festő szakon szeretne továbbtanulni a Képzőművészeti Főiskolán, ahol azonban hamar kiábrándult a festészetből, mert rájött, hogy őt inkább a konceptuális művészet érdekli.– Sokat küzdöttem az első két évben, hogy mit csináljak. Aztán elkezdtem hímezni, eleinte tradicionális, erdélyi, írásos sormintákat, majd úgy döntöttem, olyan feliratokat hímzek, melyek gondolkodásra késztetik a befogadót – mondja Emese. Mindenféle anyagra dolgozott, mint alapozatlan festővászonra, nyugágyvászonra, 1995-ben pedig a diplomamunkáját függönyfelhúzó gurtnira csinálta, melyre a „Teljesítem a kötelességem” feliratot hímezte. – Az volt a tervem, hogy egy éven át naponta fogom gyártani ezeket a feliratokat, aztán csak a diploma előtt két hónappal estem neki a munkának, de szerencsére tudtam tartani az ütemtervet – mondja nevetve, majd hozzáteszi, hogy a tizennyolc méteres mű a padlótól negyven centire futott végig a diplomakiállításon a Barcsay Terem falán.
A főiskola mellett és a diploma után sokáig falfestőként dolgozott, 1996-ban az első önálló kiállítása kapcsán egy hónapon keresztül mindennap munka után betért egy farmerboltba, ahol a dolgozóktól elkérte a levágott nadrágszárakat, amiket hazavitt, és elkezdte rájuk hímezni „Az egyformaság viszonylagos” feliratot. A Stúdió Galériában aztán kiállította a nadrágszárakat, és a falakon végigfutó farmercsík érzékletesen jelezte, hogy bár a farmer uniformizál, mindenkinek más a testhossza, az alakja, tehát metaforikusan értve minden ember különbözik.
Amikor elvennék a reményt
Emese aztán tágította a felhasznált anyagok és technikák körét: hófogó hálóból, ruhacímkékből, cukorpapírból, kínai világító kitűzőkből, láncokból és gyűrűkből dolgozott, illetve fényinstallációkat is készített, melyekhez még forrasztani is megtanult. És persze a témaköre is szélesedett, egyes művek a társadalmi kérdések mellett filozófiai problémákat is feszegettek. A Change – Unchangeable nevű munkája például egy villogó, kék színű LED-lámpákból álló fényinstalláció, mely a „change” (változás) és az „unchangeable” (Változtathatatlan) szavakat villantotta fel, így kérdezve rá arra, hogy vajon a dolgok állásán változtathat-e az ember, vagy ez képtelenség. – Utóbbi művemet cenzúrázták egy kiállításon, ami ezért a Várkert Bazárhoz közeli Ybl Budai Kreatív Házban végül nem valósult meg.
Mielőtt a szerződést megkötöttük volna, közölték velem, hogy ezt a munkámat nem lehet kiállítani, illetve közölték, hogy egy másik, a Flash of Hope (A remény sugara) című művemben a Hope (remény) szót valami másra kellene cserélni.
Így kénytelen voltam lemondani a szereplésemet egy hónappal a megnyitó előtt. Azt még értettem, hogy a változásról szóló fényinstallációmat nem akarták bemutatni a politikai tartalma miatt, de hogy a remény szóval gond volt, az számomra felfoghatatlan.
Emese nehezményezi, hogy itthon minimálisra redukálódott a művészeti támogatás, pedig szeret nagy méretű műveket létrehozni, erre viszont egyre kevesebb a lehetőség. – Ha 2012 óta nem tanítanék, akkor nehezen boldogulnék. Előtte is mindig másból éltem, de azóta legalább van valami alapjövedelmem, amiből el tudom tartani magamat és a gyermekeimet. És ha véletlenül valamit eladok, akkor abból a pénzből tudom finanszírozni az új műveim létrejöttét. Vagyis ahogy a kiállításom címe is szól: én is teljesítem a kötelességem.
