„Az út közepén állt egy magas, elegáns, nagyon fess és jóképű, fehér kesztyűs német tiszt. Iszonyú, de így igaz, hogy egyenesre húztuk a derekunkat, kezünkkel lesimítottuk a hajunkat, és ringó csípővel kezdtünk menetelni.” Egy húsz éves lány természetes viselkedése vált abszurddá 1944-ben az auschwitzi rámpán, ahová elhurcolták Waldhauser Terézt.
Aki nem készült írónak, nem is lett azzá felszabadulását követően sem. Talán ezért is különleges erejű, tömör és tárgyilagos mondatokkal írt naplóját unokájára hagyta azzal, hogy gondoskodjon a közzétételéről, Tóth Gábor Attila pedig a nagymama születésének századik évfordulójára teljesítette a kérést.
A Vigyázok a trombitára című kötet „noname szerző könyve noname hősökről, azt is üzeni, hogy minden ember fenség” – mondta a kötetről Tóth Gábor Attila az Írók Boltjában kedden, Ónody Molnár Dóra vezette könyvbemutatón, amelyen szó esett arról, hogy a könyv abban is unikális, hogy egy kis faluban gazdálkodó zsidó családról szól, és míg a budapesti és nagyvárosi zsidóság történetét gazdagon elmesélte az utókor, a falusiakéról kevesebbet lehet olvasni.
A kötet szerkesztője a napló kiegészítéséül megírta az Előszót és Hiányzó karaktereket. Utóbbiban ismertetve az elveszett hozzátartozók, a történet csak utóbb megismert részleteit, és az elbeszélés befejezése utáni eseményeket. „Letaglózó felismerés volt, hogy mennyi mindent elmulasztottam megkérdezni a nagyanyámtól” – írja a fülszövegben. Pedig sok családdal ellentétben náluk nem volt tabu a holokauszt.
„Mi szerencsések voltunk, a nagyanyánk már egész kis korunkban beszélt erről a lehető legtermészetesebben. Nem volt tabu, nem volt elhallgatás, de nem is telepedett rá ez a történet a családra. Ezt nagyon jól kezelte, amíg ébren volt. De arra is emlékszem, hogy délután, amikor elbóbiskolt, rémálmai voltak – harminc-negyven évvel az események után”
– idézte fel a hetvenes-nyolcvanas éveket Tóth Gábor Attila.
Ami az identitás kérdését illeti, jelképes történettel állt elő. Amikor meghívta egy barátját a könyvbemutatóra, „meglepődve azt mondta: akkor a Gábor most coming outol?” Hozzátette: „A faji identitifikálással vigyázni kell. Jogász vagyok. Ez nem fér össze a demokratikus egyenlőséggel, az egyéni önrendelkezéssel és a szabadsággal. Abból indulok ki, hogy ki minek tekinti magát. Aki magyarnak tekinti magát, azt tessék magyarnak tekinteni. De hozzá kell tenni, hogy a zsidóság ténykérdés. Akár vallásilag, akár származást tekintve. És ezzel is számot kell vetni.”
Szó esett a túlélők és a második-harmadik-negyedik generáció holokauszttal kapcsolatos traumáinak és gondolkodásának különbözőségéről, az emlékezetről és felelősségről is. „Nem gondolom, hogy most tabudöntés történt volna. De az kétségtelen, hogy nagyon sok dolog nincs kibeszélve. Nem tudom, hányan tudják itt a teremben, de itt a Liszt Ferenc téren volt a háború után az egyik legnagyobb tömegsír. Több mint ötszáz halott volt itt, olyanok, akiket a nyilasok lőttek halomra. És ennek semmilyen emléke vagy nyoma nincs itt.” Majd kitért arra, hogy a fasizmus visszalopakodása újszerű mechanizmusokkal, attitűdökkel – akár a jogon belül - igenis valós veszély. És nem biztos, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy mi a tét. „Muszáj észrevennünk, hogy
a hatalmasságaink mindig a gonosz oldalára kerülnek, ha népírtásról van szó.
Lásd a Szabadság téri emlékmű rémségét, mintha csak az áldozati pozíció lenne Magyarország számára, nem lenne felelőssége ebben az egészben. És ez az igazán nagy gond, mert ez a jelen. Amikor szavazni kell az örmény népírtásról, akkor a magyar állam ezt nem ismeri el. Amikor szavazni kell a srebrenicai mészárlásról, akkor a magyar állam a gonosz oldalán szavaz. Vagy amikor az orosz agresszióról, vagy akár Netanjahuról van szó. Ebben érzem a felelősséget, hogy a következő generációnak ezt látni kell” – tette mellbevágóan aktuálissá a könyvet.
Arról, hogy Waldhauser Teréz mennyire lenne elégedett a kötettel, Tóth Gábor Attila egyrészt a biztos tudás megnyugvását, másrészt a nyers kézirat könyvvé válását említette. Végül hozzátette: „Májusban megyünk Csatkára, az ottani könyvtáros meghívott minket egy beszélgetésre. A csatkai művelődési ház és könyvtár azon a telken áll, ahol korábban ennek a családnak a birtoka és a háza volt. Ha Spielberg rendezne egy filmet erről, akkor az valahogy úgy fejeződne be, hogy ülünk körben aggastyánoktól az újabb generációkig, és ott a tragédiát békévé oldja az emlékezés.”
Infó: Waldhauser Teréz: Vigyázok a trombitára. Oriold és Társai Kiadó, 2025.
