Ül a magát demokratának, netán baloldalinak valló magyar kispolgár kis konyhája kis étkezőasztalánál (lehetnék akár én is, nem hiszem, hogy kivételes példánya lennék ennek a rétegnek), eszi reggelire vajas-párizsis szendvicsét, és emésztgeti a híreket, amelyekkel mindenféle média teletömte a fejét. Nem valószínű, hogy jókedvre penderül tőlük. Zajlik egy orosz–ukrán háború (eddig legalább egymillió halottal), a Gázai övezetben mondjuk éppen tűzszünet (lehet sétálni kicsit a romok között, hetente elengednek három túszt), változóban a világrend, az újtól az okosok folyamatos fegyveres konfliktusokat várnak, a populista globális tőke küzd a liberális globális tőkével, Európa hanyatlásban, Donald Trump Putyinnal tárgyal, fütyül a kontinensünkre, Ukrajnára, vámokat tervez, amerikai Kanadát, Grönlandot, Gázát. Idehaza a kormány azt állítja a magát demokratának, netán baloldalinak érző emberről, hogy idegen érdekeket képvisel, veszélyes a szuverenitásra, lényegében hazaáruló, nem a nemzet része, mert ma egy igazi magyar ember szélsőjobboldali. De egye fene, egyelőre az árulók is élhetnek. Az utcák békések, a politika, a propagandamédia harsog, minden állítása előtt ki kéne írni, csak 18 éven felülieknek (nem az alpáriság, hanem az aljasság szintje miatt), tíz éve folyamatosan választási kampány zajlik, most épp van egy esélyes kihívó, pokoli karaktergyilkos esztendő előtt állunk. Amúgy meg pangó gazdaság, kis infláció a nagy után, a bérek nem nagyon követik, a nyugdíjak végképp nem.
Kispolgári gulyás
Fogy a reggeli, és jön egy kis sajgásféle hastájon. Vagy ott már az epe, netán a máj? Talán csak képzelődés volt az egész. Nem lenne most jó időpontért kuncsorogni, majd pár hónap múlva kórházba kerülni. A műtét biztos sikerül, de utána könnyen jöhet valami vírusfertőzés vagy tüdőgyulladás…
Baj van az egészségüggyel, jobb nem háborgatni.
Most épp elég izgalom, mi lesz a kisebb gyerekkel, elég lesz-e a pontszám egy jobb gimihez. A nagyobb már egyetemen, lecsúszott az állami helyről, de úgy tűnik, nem szűnik meg a tanszék, és már csak két évet kell fizetni. Anyós, após még él, de mi lesz, ha gondozásra szorulnak? A munkahelyen most nyugi van, bár mintha a múltkor kicsit élesen válaszolt volna a főnökének, mintha morcos is lenne. Hiba volt engedély nélkül nyilatkozni az utcán egy újságírónak, nem derülhet ki, nem is fog. Most még nem küldhetik el. Pár évig még meghúzza magát, aztán majd jobban kinyitja a száját.A párizsis szendvics viszont finom. Mint minden hétköznap. És ma ráadásul remek ebédet készített a párja. Gulyásleves vár rá. Mint a gulyásszocializmusban. Csak akkor még nem szerette. De ez a gulyáskapitalizmus, illetve izé, ez a kapitalista gulyás, nem, ez a polgári gulyás nagyon jó. A panellakása is valahogy szebb, talán nagyobb is lett. Még a szülei vették neki. Igen, lassan neki is el kell kezdenie spórolni. Igen, 30-40 ezret biztos félre lehetne tenni. Csak akkor nem lesz négynapos külföldi nyaralás, szabad áthaladás az európai határokon.
Sok hát a gond, a leselkedő veszély. A demokrata, netán baloldali magyar kispolgár mordul is egyet-kettőt, de nem fűtik lázadó indulatok, nem ragadja magával a képzelete egy jobb világba.
Megtanulta a nagy bölcseletet, hogy ilyen világ nincs, mert még nem találták ki. Ő pedig nem fogja tudni kitalálni. Új életet nem kezdhet, ezt kell végigélnie. És meg is teheti, egész emberi módon, ha észnél van.
A lényeg, hogy ez a kispolgár, legyen bármilyen radikális demokrata marxista baráti beszélgetéseken, nem nagyon akar kimozdulni ebből az élethelyzetből. És nem egyszerűen gyávaságból, megalkuvásból. Hanem elsősorban azért, mert ez egy számára megfelelő élet. Az elérhető örömök kielégítik. Nem kell sokkal több egy jó gulyáslevesnél meg a mobiltelefonnál. Főleg, amíg van szabadság. Hiszen ezerszer andalítóbb értekezni demokráciáról, baloldaliságról, mint mozgalmakat szervezni, tüntetéseken fagyoskodni, határozott kijelentésekből, követelésekből álló manifesztumokat fogalmazni. És van az egészhez egy jó mítosz: a polgári demokrácia nem igazságos, de ma a lehető legigazságosabb, legprogresszívebb, legtöbb jólétet, szabadságot biztosító rendszer. Ha pedig valaki mégis nagyon elégedetlen, mert a középosztály alá sodródott, vagy nem tud onnan feljebb kúszni, úgy érzi, nem hagyják kiteljesedni, kapaszkodjon a vallásba és a nemzetbe. Így aztán a viaskodás öröme is adott. Az elégedett és a sértett kispolgár kedvére birkózhat egymással. Talál hozzá politikai pártokat is.
Populista patvarkodás
A marxista vagy tágabb értelemben racionalista alapokon nyugvó szocialista mozgalmak, forradalmak keserű tapasztalata, hogy hiába mutatnak rá a polgári világ, a kapitalizmus gazdasági-társadalmi egyenlőtlenségeire, a kizsákmányolásra, mindez kevés az elnyomottak mobilizálásához, ha nem sikerül elfordítani az embereket a bennük élő mítoszoktól, az adott valósággal, az életükkel harmonizálni képes világképektől. Teremtettek ugyan ideológiát, majd forradalmi mítoszokat, igyekeztek erősíteni az osztálytudatot, hatalomra kerülve az erőszaktól sem riadtak vissza az „átnevelés” érdekében, de egészében tehetetlennek bizonyultak a társadalom-lélektani aspektusok kezelésében. Alábecsülték a hagyományok, hitvilágok érzelmi beágyazottságát, azt, hogy az ember nem csupán racionálisan dönt a világszemléletéről. Ha kialakult benne egy megbékélést jelentő szellemi-érzelmi képzet az életről, annak „céljáról, értelméről”, erkölcsi törvényeiről, értékeiről, nehezen szabadul tőle, hiszen ezzel önmagát, múltját, szülői mintáit adná fel. Az életét keretező hitét, amely sokkal tágabb, s egyben személyesebb fogalom a vallásnál. A történelem megmutatta, hogy maguk a szocialisták is így vannak ezzel. Képesek belátni mozgalmaik, államalakulataik hibáit, bűneit, de a forradalmi törekvések mitikus képei, kijelentései még mindig tudják dobogtatni szívüket.
A mai globális kapitalizmus, a hierarchizált polgári világ minden ellentmondása, agresszív jelensége ellenére magabiztosan uralkodik alattvalói lelkén. És nem egyszerűen az anyagi javak fényével. Folyamatosan életben tartja és erősíti a fogyasztói tudatot, elfogadtatja, hogy ahol mindenkinek lehet mobiltelefonja és valamilyen autója, ott nincsenek osztályok, a polgárok előtt nagy a mozgástér, a közösségi média nagyobb demokráciát jelent, mint a politizálás. Istenben nem kell hinni, de jó, ha van, az emancipációs küzdelmekhez szabad a pálya. Ha pedig akadozik a gépezet, túl rapszodikusan működik a gazdaság, érezhető feszültségeket szülnek az egyenlőtlenségek, utat kell engedni egy konzervatív hullámnak, fokozódhat akár szélsőjobboldalivá is. A demokraták meg a populisták elpatvarkodnak egymással, boldogan, büszke lelkiismerettel.
A radikális baloldal meg ott áll a partvonalon túl, tehetetlenül. Be-bekiabál olykor, hogy emberek, vegyétek már észre, hogy magából a tőkés polgári rendszerből erednek az ellentmondások, nehézségek, egyenlőtlenségek, a háborúval fenyegető agresszivitások. Hogy a mai autoriter politikai képződmények nem kommunista örökség vagy hatás termékei, hanem ez a világ termeli ki őket. Még mindig vannak osztályok, kizsákmányolók és kizsákmányoltak, csak megváltozott mechanizmusok, anyagi kultúra mentén. Ezek az alapvetések azonban, bármilyen jelentős új elemzések, művek álljanak is mögöttük, nem találnak utat a társadalom felé. Aminek egyik oka most is (társadalom-)lélektani.
Ennek a baloldalnak nincs hite. Megállapításaiból hiányzik az érzelmi töltet, a cselekvéshez töltést adó világkép, mitikus pátosz.
Ez a baloldal hiába rendszerkritikus, nem mer jövőképet felvázolni. Az elődök annak idején felvázoltak egy perspektívát a munkásosztály számára. Ma sem lehet kitérni a kérdés elől: mi váltsa fel a tőkés rendszert? Milyen formáció jelenthetne felszabadulást a polgárok számára kiszolgáltatott helyzetükből, a bizonytalanságból, a lecsúszás veszélye miatt érzett szorongás, a hierarchikus szerkezetekbe szorultság fojtogatása alól? Hogyan lehetne egy gazdaságosabb, kiszámíthatóbb termelés és elosztás szolgálatába állítani az informatikai forradalom eredményeit? Milyen egyéb mozgások, minták, kezdemények láthatók a mai társadalomban, amelyek egy szabadabb, igazságosabb, biztonságosabb jövő felé mutatnak? És a zöld mozgalmak sem fognak tudni előbbre lépni, ha nem tesznek fel hasonló kérdéseket. Konkrétabb tisztázásra vár, hogyan működhet egy növekedéskényszert elutasító, fenntartható gazdaság, milyen igények kielégítésére képes a klímabarát technológia. Ha le kell mondanunk egyes javakról, szolgáltatásokról, ha vissza kell fogni fogyasztásunkat, mi nyújt érte kárpótlást? Egy harmonikusabb életmód? Milyennek képzeljük? Ha a baloldali és zöld progresszív irányzatok nem mernek bevállalni némi látnoki, utópista kockázatot, nem munkálkodnak egy átélhető, lelkesítő világkép felvázolásán, rendszerkritikájuk belesárgul a társadalomtudományi gondolkodás akadémikus buborékjába. Ami a jelenlegi rend mechanizmusait erősíti.
