– Olykor kíméletlenül éles kritikákat fogalmaz meg közéleti, kulturális kérdésekben. Biztos, hogy tévedhetetlen vagy hibátlan?
– Mivel tudom, hogy nem vagyok hibátlan, és filozófusként azt is tudom, hogy nincs nálam a bölcsek köve – több ezer év bölcsessége ráébreszti az embert arra, hogy nincs az abszolút igazság birtokában –, ezért tartalmi kérdésekben, konkrét döntési szituációkban soha nem veszek részt. Szakmai kuratóriumok döntenek. Nem olyanok, amelyeket a szakma egyik vagy másik szekértábora elvárna tőlem. A forrásokról, ösztöndíjasokról szóló döntés az elmúlt évtizedekben hatalompolitikai játék volt, ezért nem vagyok hajlandó kisajátíthatóvá tenni sem az egyik, sem a másik oldal számára. Megpróbálom őket egy platformra hozni, hogy veszekedjenek egymást között, és jussanak közösen végeredményre. Ez egyik oldalnak sem tetszik. Ettől én még úgy gondolom, hogy nem az a legitim grémium, amelyik ezt kijelenti magáról, és onnantól ő ítél meg eleveneket és holtakat.
– A nagyközönség olykor egészen jó ítész tud lenni.
– A közönség recepcióját is be kell tudni építeni, de ha csak a közönségre figyelünk, akkor elcsúszhat a fókusz. A kultúrafogyasztó mindig a könnyebb ellenállás irányába megy el. Ha ma véleményvezéreket keresünk, akkor nem az írók vagy a költők között kellene keresnünk őket, pedig a magyar kultúra hagyományosan irodalomcentrikus, hanem a stand uposok között. Ma az író és a vátesz költő szerepét átvette a stand up comedys megmondóember. Lehet azt mondani, hogy most nekik kellene több támogatást adni, hiszen nagyobb közönséget érnek el, csak akkor mit kezdjünk a szépirodalommal. Kukorelly Bandival szokunk erről vitatkozni, aki szerint mégis csak a magas kultúra az, ami a kulturális kódrendszert átörökíti. A meg nem alkuvó, kompromisszumot nem kötő költő az, aki a mélystruktúrákat, kulturális kódokat átörökíti, és nem az, aki valamiféle szórakoztatóipari kontextusban el akar adni egy terméket. Ebben is igaza van, de ott téved szerintem, hogy ezt egyben legitimációnak fogja fel. Ha valaki ma kijelenti magáról, hogy ő költő, és hogy kénytelenek vagytok engem költőként elfogadni, mert nincs aki megcáfoljon, onnantól alanyi jogon kéri a támogatást. A kettő között kellene megteremteni az egyensúlyt.
Maradt még egy hely Magyarországon, ahol nem lehet összeveszni– Az orbáni „politikai rendszer kulturális korszakba ágyazása” számos frontot megnyitott. Nem kellett volna hagyni a fegyvereket? Például nem 110 százalékos orbánistának, hanem 110 százalékosan összmagyarnak kellene lenni?
– Ez ugyanazt jelenti.
– Ó, dehogy! Orbán Viktor csak egy kormányfő, akit mások követnek majd. A nemzet nem csak konzervatív-keresztény, hanem annál sokkal színesebb. Biztos, hogy ilyen erőszakosan kell átalakítani a kultúrát? Biztos kell a harc?
– Ez nem kultúrharc, ami Magyarországon folyik. A kultúrharc egyrészt nem jelen idejű, másrészt minimum Kárpát-medencei fókuszú, vagy most már egyre inkább európai. Az a kérdés, hogy ez a több ezer éves kultúra, amelynek a gyökérzete mégis csak ógörög, római-latin, zsidó-keresztény hagyományokra épült fel, megmarad-e. Volt jó pár száz vészterhes év, amikor megküzdöttük az európai nemzeti kultúrák létjogosultságát egymás között. Gondoljunk csak a vallásháborúkra. Ezeknek lett egy olyan eredménye, amit ma nyugati civilizációnak és kultúrának hívunk. Az egyik kulcsfogalma valóban a tolerancia, csak nem a helyeslés, hanem az elfogadás vagy eltűrés értelmében. Van egy kultúránk, amiben jó élni, és aminek integráns része a magyar nyelvű nemzeti kultúra. Ez az, ami veszélybe került. Nézzük meg a woke-őrületet, ami szivárog át a tengerentúlról, vagy azt a rettenetesen sok áldozati csoportot, vagy a kollektív bűnösség eszméinek a kritikátlan gyakorlását. Ha olyan kijelentéseket engedünk meg, hogy a fehér, ciszheteró férfiak az ab ovo bűnösek, onnantól kezdve veszélybe került az értelmes vitára alapított nyugati civilizáció. A kultúrharcnak az a tétje, hogy ezt meg tudjuk-e védeni.
Demeter Szilárd: Bödőcs Tibor egyre butábban csinálja, Tóth Gabit azért kell támogatni, mert elképesztő jó énekesnő– Itt szoktak jönni az extrém példák…
– Sok ilyet hallani. Egy kiváló zenész nemrég tért haza Amerikából. Abból lett elege, hogy bizonyos helyeken a ritmusszekciókban csak leszbikus nők ülhetnek. Sem a leszbikusokkal, sem a nőkkel nincs problémája, de azzal van, hogy nem a legjobb ülhet ott, hanem az, aki valamilyen „más”. Egy színházrendező pedig ugyancsak azért jött haza egy amerikai egyetemről, mert nem a legtehetségesebb diákokat vehette fel, hanem egy kvóta szerint, szín, nemi irányultság és egyebek döntöttek. Ha a tehetséget és a teljesítményt felcseréljük olyan markerekkel, amelyeknek nincs közük az adott művészeti ághoz, akkor megette a fene. A kultúrharcnak ez a tétje.
– Unásig lehetne hozni a hazai példákat arról, amikor a „valamilyen” – de leginkább hatalomhoz lojális – előadók jutnak előre.
– Konjunktúralovagok mindig is voltak. Mindig is volt a hatalomnak kedves udvartartás. Mindegy, hogy milyen színezetű a kormány. Vannak olyan művészek, akik beállnak a táncba, és legitimálják a politikus személyiségét.
– Az Orbán-kormány környékén sokan vannak. Érdemtelenül is, olykor érdemesen is.
– Innen is, és a korábbi kormányok idejéből is. Ez a politika természete, kihasználja a művészetet. Az a kérdés, hogy a konjunktúralovagok teljesítménye megmarad-e, ötven vagy száz év múlva tudunk-e róluk. Az derül ki, legalábbis számomra az eddigi mondjuk kétszáz év modern magyar nemzeti kultúrájából, hogy a konjunktúralovagok eltűnnek. A pártlojalitás nem váltja ki a tehetséget. Lehet azzal érvelni, hogy „mekkora fideszes vagyok”, de engem az érdekel, hogy „mit teszel le az asztalra”. Ez az, amit nem szeretnek bennem. Ugyanígy lehet azt mondani, hogy én vagyok a legnagyobb független, ellenzéki szabadságharcos. Ha szar a műved, nem tudok rá támogatást adni.
