A kultúrát egy faluban az ott élők, vagy éppen az oda költözők éltethetik. Szőke András filmrendező, operatőr, színész, lelkes civil helytörténész taliándörögdi lakosként emeli fel a múltat, és teszi hozzá a saját történetét. Döntése egyidős a Művészetek Völgye előzményével, 1990 óta él a településen, és az Ősök Házával aktívan részt vesz a programban is. Nem tíz napon keresztül, hanem az év minden napján köti össze a múltat a jelennel. Analógul, és nemcsak a Nokia miatt.
Dörögdön Szőke ölel
Úgy száztíz éves vadcseresznyefa árnyékában állhatunk, amely – mint a művész mondja – évről-évre csodásan virágzik, szép termést ad, mert rendben vannak a dolgok a mélyben: a jókora lombkorona alatt kerekeskút, rajta feszület.
– Hatszáz-hétszáz között lehetünk, Növekszünk, de hosszú ideig csökkent a falu – meséli, miután elbúcsúzik a sokadik látogatócsoporttól. – Taliándörögd zsákfalu, ami azért érdekes, mert ha az idelátogatók megjönnek, akkor az itt élők is tudják, hogy hazajöttek, vagy hozzánk jöttek. Nincs átmenő forgalom, ezért családiasabb és csendesebb a környezet.
A falu 1762-ben már működő plébániája udvarán András kiemeli Illés Sándor atya és a hívők energiáit. Együtt építgetik a dörögdi medence múltját, tárgyi és írott történelmi anyagait bemutató gyűjteményt, pajtamúzeumot. A családtörténeteket is igyekeznek megőrizni a következő nemzedéknek. Nemcsak a katolikusokét, hanem a zsidókét is: nekik a háború óta nincsenek leszármazottaik, ezért a temetőket is a helyiek tartják karban.
Az Ősök Házában tapintható a történelem, fel- és megfogható.
– Könnyebben át tudsz adni egy üzenetet, ha – csúnya szóval – empirikus, tapasztalati. Ha kovászról, rántásról, sparheltbegyújtásról vagy kenyérsütésről beszélünk, akkor együtt főzünk, együtt csinálunk csinálunk kenyeret. Ha a rézbográcsokról, és arról, hogy egy pörköltet hogyan készítettek el és fűszereztek a barokk korban, akkor elővesszük a rézüstöket, alágyújtunk, és megmutatjuk, akár Bede Robi mesterszakács barátommal. A téglamúzeumunkban – Krisztus után 400-ból is vannak darabjaink – szintúgy meg lehet fogni mindent. Az analóg rádióstúdiót nem elmeséljük, hanem megmutatjuk a szalagos magnó, a szuper 8-as kamera működését, a bakelit lemezjátszót. És te látod, ahogy felteszed a tűt, és Viszockij megszólal rajta. A gyógynövényes kertet is úgy hoztuk létre, hogy kézbe lehessen venni, meg lehessen illatolni a virágokat. A lepárlást, az illóolajkészítést is megmutatjuk.
A kollégáim közül – egyszerű mesterségeket mondok, nem vagyunk varázslók – a központifűtés-, víz- és gázszerelő csinálta meg a lepárlót. Annál nincs egyszerűbb, mint amikor a pajtamúzeumban letesszük a készüléket, alágyújtunk, és te látod, hogy tötty, tötty, tötty…
Szőke András Szentesről indult, később a VIII. kerületben élt. Az évek során eszmélt rá, hogy ha az ember a sodró világban elveszíti a múlttal kapcsolatos szoros együttlétet, akkor rengeteg kreativitást, önlábraállást veszíthet el.
– Ha megvan az aktív kapcsolat, akkor megvan a gyökérzet. Ha megvan a gyökérzet, akkor életben tud maradni a törzs. A „hazatalálni” nekem elsősorban ezt jelenti. Kapcsolatban lenni a múlttal, ami esetleg másokat is érdekel. A falusi közösségben egészen más, minősített együttlét van a városi létezéseimhez képest. A titok egyszerű: egy falun nem engedheted meg, hogy évekig haragban legyél valakivel, mert ugyanúgy kell tűzifát hozatni, vagy szólni a traktorosnak a bálázógép miatt. Itt nem lehet összeveszni. Sejtésem szerint Magyarországon azért van fontos szerepe a kistelepüléseknek, vagy akár a tanyavilágnak az Alföldön, mert külső helyzetek késztetnek arra, hogy nagyon figyeljünk egymásra. Rengeteg a kommunikáció, de elektronikusan, ami nem olyan, mint amikor megöleljük egymást, vagy amikor azonos múltról beszélgetünk szemtől szemben. A valós érintkezés a többlet, amit ez a kis falusi környezet ad nekem – mondja a Balázs Béla-díjas filmrendező, még az ölelés előtt.
Mucsi és a zarándoklat
A Művészetek Völgye harminckét év alatt népszerűségi csúcsokat és finanszírozási mélypontokat is megélt. Volt, hogy hét falu 260 ezer embert fogadott Monostorapátitól Öcsön át Nagyvázsonyig (2007), egyszer pedig a pénzszűke miatt elmaradt (2009).
Idén három faluban jártak 148 ezren, ami hétvégén, a „sztárkoncertek idején”, a balatoni nyaralók SUV-konvojaival már erősen megterhelte a helyszíneket.
De az előzékenység, a figyelmesség, a kedélyesség a legtöbb helyszínen ezúttal is maradt. Ha valahol még érezni az „egy vérből vagyunk”-ot, a magunk kultúrafogyasztó, kultúrateremtő sokszínűségével, akkor az a Völgy, mondjuk a dörögdi kocsmaplacc, ahol bármikor érkezhet egy jóleső „lelki fröccs” egy idegentől. Száraz fehér Légli blanc mondjuk. Ugyanitt cirka tizenöt éve a Palacsinto Glaszo csinált kannás-kanalas minifesztivált a klastromkoncert után. Nem a sztárok teszik a fesztivált, hanem az emberi minőségek.
A dörögdi Színház Színpad előtt rendszerint már az előadás kezdte előtt egy órával tömött sor kígyózik a napon. Ez a Völgy nemes-nehéz megpróbáltatásainak egyike. Nincs ez másként a Nézőművészeti Kft. októberben bemutatott Leenane szépe című kamaraprodukciójával sem. A húsz percenként induló Csigabuszt esélytelennek ítéljük, így eszetlen vakmerőségre adjuk a fejünket: elővesszük az autót a kempingből. Kapolcson a pár száz méter megtétele félórás vállalkozás, de éppen (a szó szerinti) tömegközlekedés elé sikerül beékelődnünk.
Az évad egyik legkiemelkedőbb alternatív színházi produkciójáról (rendező: Kovács Lehel) csak szuperlatívuszokban tudunk szólni. Jankovics Anna, Kovács Krisztián és Katona László egyaránt brillírozik az isten háta mögött játszódó, diszkrét megőrülés határán tántorgó, szórakoztató, egyszersmind kíméletlenül maró McDonagh-groteszk szerepeiben. És hát: Mucsi Zoltán alakítása, az idős anya elvesztegetett, fájdalmasan unalmas, ámde velejéig gonosz létezésének színre vitele minden gesztusával mestermű. A színészt a dörögdi szentély – ami egy művelődési ház – két előadása között kérdezzük. Kissé lesújtja az interjú híre: mélyen a szerepből, félig-meddig sminkben vesszük elő pár percre.
– Ide zarándokolnak az emberek, pedig sokkal kényelmesebb körülmények között is meg lehetne nézni az előadást Budapesten – mondja a színész. – Itt vagy akár az Ördögkatlanban sokkal nagyobb a tolerancia az emberekben. Ami nehézség a nézőkre itt vár, minden szempontból, annak a tizedéért balhé történne egy budapesti kőszínházban. Aki idejön, nagyon látni akarja ezt az előadást.
A filmes, színpadi és képernyős alakításaiból közismert Jászai Mari-díjas színész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja az utóbbi pár évben már csak játszani jön a Völgybe, de egykor ő is sokat kapott tőle.
Demeter Szilárd: Se a legnagyobb fideszes, se a legnagyobb ellenzéki szabadságharcos ne kapjon támogatást, ha szar a műve– A kezdetekkor még gyakran jártam – emlékszik –, de most már kerülöm az olyan helyeket, ahol nagyon sok ember van, mert nagyon sok emberrel vagyok egész évben. Ilyenkor, nyáron már szeretek inkább elbújni a családommal vagy a kedvesemmel.
Betérünk még Szabó Györgyékhez a LéleKzet református udvarba, ahol a békesség szele simogat, majd az Analógba, ahol Benkő Zsolt telekommunikációs mérnök, zenész működteti a lyukkamerás cioanotípia varázslatát. Az idő itt is lelassul, vele mindenki: másodprecekig készül a kép az érzékeny mélységélesség miatt, visszatartott lélegzettel.
Helyi emberek kellenek
– Emlékszem arra a pillanatra, egy kocsmai pillanatra, ahogy ültünk a barátaimmal és a stábbal, és azt mondtuk, hogy hagyjuk: most már ne dörögdi, petendi, kapolcsi művészeti napok legyenek, hanem legyen Művészetek Völgye. Tehát ez pillanat is megvan. Egyébként az igazán jó fesztivál az, amely az egyéni arculatát megtartja, ami nagyon sok mindentől függ, nemcsak a helytől. Függ attól, hogy fesztivál kitalálója, igazgatója mit akar, mi van a fejében.
Márta István zeneszerző, önkormányzati képviselő, Kapolcs atyja negyed századon át igazgatta a fesztivált, egészen 2015-ig. Szerinte ez a fajta összművészeti kulturális fesztivál sosem volt profitorientált, és nem is lehet az, ezért mindig rászorultak az állami segítségekre. Bőségesen megtérülőnek érzi a támogatást, a gyerekek, a fiatalok, a családok, az értékrendek megtartása fontos dolog.
– Sok polgármester keresett és keres meg máig is, hogy ők is szeretnének Kapolcsot csinálni. Amire mindig azt mondom, hogy azt nem lehet, ahhoz a kapolcsi emberek kellenek, és a kapolcsi táj, a falu történelme.
De szívesen adok tanácsot, Gyergyótól Szabolcs-Szatmárig, hogy miként lehetne ezt csinálni. A legfontosabb, hogy a helyiek akarják. Ha nem akarják, akkor nincs – mondja a Magyar Fesztiválszövetség elnöke. És – teszi hozzá – kell a békesség is, a felülemelkedés a politikán.
– Lehet, hogy kicsit idealista vagyok, de olyan békességes működés van egy faluban, amiben az energiák nem a széthúzásra, nem a „politizálásra” mennek el. Rákoncentrálnak arra, hogy fontos a művészet, kell a művészet, a kultúra, és összefognak. Ezt egy lázas, széthúzó környezetben nem lehet megcsinálni. Sok politikust ismerek, de nem érdekel, hol állnak. Az érdekel, milyen az adott ember értékrendje, van-e kapcsolódási pontunk. Nem szégyellek senkit sem, és megtagadni sem fogok senkit sem. Én már 71 éves vagyok, én már megtehetem, „könnyű nekem”-címmel. Az egy állati jó érzés, amikor a művészetről, a kultúráról tudunk beszélni. Amikor bemegyünk egy udvarba, egy színpadi helyszínre, vagy megnézzük a kiállítást, akkor nekem az arcok a legfontosabbak: hogy hú, azta! Baromi büszke vagyok a falura, és azokra, akikkel ezt létrehoztam.
