;

Magyarország;történelem;emlékezetpolitika;

- Belgiumban kettős utcanevekkel folyik a párbeszéd, nálunk levernék a Horn Gyula sétány utcatábláját

Nagyon belga történet, ahogy a brüsszeli Etterbeek városrész az ország dicstelen gyarmatosító múltjával való szembenézés mellett antikolonialista és ökoaktivista nőknek állít emléket utcanevekkel. De nem kényszerítik rá a helyieket, hogy irataikban átvezessék a névváltozásokat, se az önkormányzatot, hogy táblacserékre költsön: az új és a régi táblák együtt láthatók. Hubert Lothaire kapitány és még másik tíz tábornok és parancsnok neve mellé kikerült a hét éve meggyilkolt hondurasi ökoaktivista Berta Cáceres, az olasz gyarmatosítás ellen küzdő etióp női katonai vezető, Kebedech Seyoum és az algériai antikolonialista kabil ellenállás női alakja, Lalla Fatma N’Soumer neve. Viselőikhez vezetett túrákon kapcsolnak történeteket. Mindez példa lehetne idehaza is, ahol kizárólag aktuálpolitikai mezőben jelenik meg a Horn sétány, a Göncz városközpont és a Nagy Imre-szobor ügye, de a Kádár- és Horthy-monumentek iránti aligha méltányolható igény is.

Nem ússza meg szárazon az utókor ítéletét II. Lipót belga király: szobrait, már amelyek még megvannak, időnként vörös festékkel öntik le. Látványos építkezéseit ugyanis a tulajdonaként számontartott Kongói Szabadállam (később Belga Kongó) területén létrejött bevételeiből fedezte. A kényszermunkában és más kegyetlenségekben megtestesülő kapcsolatot becslések szerint az őslakosok fele, 8-10 millió ember nem élte túl. Van tehát mivel szembenéznie a belgáknak, amikor a néhai katonák tetteit átértékelik.

„Már rég akartam néhány szót írni a »woke-terrorról«, a tomboló »cancel culture«-ről és a »feminista hisztériáról« Belgiumban” – kezdte posztját nem kis iróniával nemrégiben Jávor Benedek zöld párti politikus, Budapest brüsszeli képviseletének vezetője, amikor az Etterbeek városrész utcaátnevezéséről írt. Az utcaátnevező projekt ugyanis a legkevésbé sem akar eltörölni, de még csak ráerőszakolni sem semmit senkire. – Az emlékezetpolitikai viták Belgiumban is intenzívek, ezek a viták azonban a témát érintő egybefüggő gondolatok és értelmes érvrendszerek mentén folynak, és nem a másik oldal megsemmisítésére törekvő módon – meséli kérdésünkre a politikus. – Belgium számára az ország gyarmati múltja rendkívül vitatott téma, nem véletlenül. A kongói gyarmatosítás a világ egyik legvisszataszítóbb, legsúlyosabb népirtását hozta magával.

Láthatóvá tett nők

A 48 ezer lakosú Etterbeek városrész önkormányzatában Francoişe de Halleux képviselő vetette fel az utcanevek „megváltoztatását”. – Az ötlet abból a vágyamból fakadt, hogy növeljem a női referenciák jelenlétét a nyilvános térben. Fontosnak tartom, hogy megmutassuk, különösen a köztereken, hogy társadalmunk változik, miközben a polgárok részt vehetnek a projektben, és elmondhatják a véleményüket.

Az akció egyik célja, hogy felhívja a figyelmet a nők láthatatlanságára az emberiség történetében

– mondja lapunknak a zöld párti politikus. Francoişe de Halleux olyan személyiségeket választott Etterbeekből, de Afrikából, Amerikából, Hondurasból, Japánból is, akiket kevésbé ismertek, miközben hihetetlen dolgokat értek el. Az utcanevek korábbi névadóit közben alaposan átértékelte a történelem.

– A belga gyarmati történelem sokáig büszkeséggel töltött el, mert a belga állam annak idején gyarmatosító propagandát folytatott – magyarázza a képviselő. – Az emberek idővel rájöttek, hogy a gyarmatosítás egy uralmi rendszer, akárcsak a patriarchátus. A gyarmatosítók kifosztották, lemészárolták, megerőszakolták és kihasználták a kongói és ruandai népet. Felháborító, hogy utcákat neveztek el róluk. Egy olyan település választott képviselőjeként, amely számos gyarmati katonáról nevezett el utcákat, nagyon is helyénvalónak találtam a dekolonialista és a feminista kérdések keresztezését.

A közösségi projektet Karim Sheik Hassan környezetvédelmi aktivista kollégájával tervezte a képviselő, a polgármesterek és tanácsosok testülete hagyta jóvá, az utcanévtáblákat pedig az önkormányzati dolgozók készítették és helyezték el. – Az új utcanevek ügyét jellegét jelenleg a dekolonialista bizottság tárgyalja, és a polgárok véleményt nyilváníthatnak. A lakosok általában nagyon pozitívan állnak a projekthez, a feminista szervezetekkel együtt tartott oktatási séták is sikeresek voltak. Sokan írtak nekem, hogy szeretnék véglegesen megváltoztatni az utcanevüket – mondja Francoişe de Halleux.

Kompromisszumország

Etterbeekben erősen alulreprezentáltak a nők a közös emlékezetben: talán három kivételével minden utca férfiak nevét viseli. A projekttel részben azoknak a nőknek állítanak emléket, akik felléptek a XIX-XX. századi klasszikus kolonializmus, az európai gyarmati uralom ellen.

Belgium legfontosabb katonai akciói a kongói gyarmatosításhoz köthetők, így az utcanevek is egyfajta paternalista, maszkulin képet adnak. 

Emellett reflektáltak arra is, hogy azok az egyenlőtlenségek, amelyek egykor a gyarmatosításban öltöttek testet, a globális elnyomás formájában ma is fönnállnak.

– Ez sok szempontból nagyon belga történet, a helyi kompromisszumkultúra szüleménye – mondja Jávor Benedek. – Miközben a kezdeményezők egyértelmű értékrenddel és célkitűzéssel fogtak neki a programnak, nem óhajtották lenyomni az elképzelésüket a társadalom torkán. Ez persze részben viccesnek és felemásnak tűnő megoldás, de a társadalmi változásokkal kapcsolatos hozzáállásukat tükrözi. Nem egy központi akaratot nyomnak le az emberek torkán, hogy „mostantól ez van, így értjük a történelmet”. Folyamatosan újraértelmezik a társadalom saját múltjához való viszonyát, a saját idoljait. Ez a finom megoldás is szült persze elégedetlenséget. Sokak szerint a folyamat túl lassú, szerintük azonnal le kell venni a gyarmatosító háborús bűnösöket a házak faláról, mások azt mondják, nem lehet a „cancel culture” jegyében megsemmisíteni a múltat. A belga politikai és társadalmi kultúra ilyenkor egyfajta kompromisszumot dob ki magából, ami folyamatos munka és átalakulás, de a társadalom tényleges bevonásával és megfelelő türelemmel.

Kiűzetés a panteonból

Magyarország nem a higgadt kibeszélésről és a tudományosan is megalapozott szembenézésről híres. Ez sokáig szóba sem jöhetett, az elmúlt harminc évben pedig rendre félresiklott. A Göncz Árpád Városközpont elnevezését Tarlós István határozottan ellenezte, Bayer Zsolt a maga szofisztikált módján a tábla leverését helyezte kilátásba. A gönczi életmű teljes félreértelmezését segíti a kortárs kurzusfilmművészet is (Blokád), amikor élvezettel áskálódó ócska liberálisként jellemzi a börtönt megjárt író-műfordítót, akinél aligha volt joviálisabb, népszerűbb politikus a rendszerváltás óta.

Horn Gyula akkor kaphatott sétányt, amikor a Fővárosi Közgyűlés és a helyi önkormányzat is ellenzéki. Horthynak is ott lehet szobra (Kereki), ahol a község elöljárósága kellően szélsőjobboldali. Horthyt az azóta Izraelbe vándorolt NER-kritikus ellenálló, Dániel Péter ügyvéd öntötte le festékkel. Horn ellen Sára főispán vonult az adminisztrációjával.

Párbeszédnek se híre, se hamva.– A történelmünk egyéni és a közösségi emlékezete, valamint a politikai szándékok által befolyásolni kívánt emlékezet időnként erősen eltér egymástól – mondja erről Valuch Tibor történész, egyetemi tanár. – A magyar társadalom történelmi tudatát, ha létezik ilyen, sok tisztázatlanság terheli. Hosszú időkig elfojtások nehezítették a közbeszédet. Ilyen volt a II. világháborús részvétel vagy a szovjet megszállás kérdése:

évtizedekig senki nem beszélt a szovjet katonák által tömegesen elkövetett nemi erőszakról. 

Az egyéni emlékezet őrizte ezeket a megrázó történeteket, de a hivatalos emlékezetbe nem kerültek be. A fővárosi önkormányzat néhány évvel ezelőtt kezdeményezett széles körű társadalmi párbeszédet szakértői bizottsággal és az emlékműállítás igényével.

A történelmi személyiségek ritkán hagynak az utókorra vegytiszta életművet. A megítélésük olykor alapos kutatómunkát, átbeszélést igényel. – Horn Gyula például életében nem gondolta, hogy a kommunista hatalom valamikor meg fog bukni. Annak a kornak a logikája szerint tette, amit tett, egyéni választásokkal, persze. A kérdés az, hogy mi volt a történelmi személyiségének kulcsszerepe. Az, hogy ’56-ban karhatalmista volt, vagy az, hogy a posztkommunista átmenet időszakában törvényesen megválasztott miniszterelnökként lezárta az átmenetet? A történelmi tettének a lényege szerintem elsősorban az, hogy felnőtt egy olyan feladathoz, amiről sosem gondolta, hogy kijut neki. Hasonló a helyzet Nagy Imrével. Azért, mert hithű kommunista volt, ki kellene dobni a nemzeti panteonból? Amikor ’56-ban megpróbálta az ország érdekeit szolgálni, felülemelkedve kommunista gondolkodásmódján, nemzeti politikus lett, és azzal, ahogy a halálában is meggyalázták, szimbólummá vált – értékel a történész.

A múltat végképp elpörölni

Az elmúlt három évtizedet nem a tisztázó viták, hanem a politikai alapú identitásépítések és emlékezeti instrumentalizálások hatották át.– Ebben a mostani kormánypárt élen járt – mondja Valuch Tibor. – A Terror Házának a létrehozása lehetett volna jó ötlet, ha nem egyoldalúan és politikai aktualizálási céllal ábrázolnak benne történelmi személyiségeket. Arra kihegyezni egy kiállítást, hogy kinek volt ÁVO-s az apja vagy politikai rendőr, meglehetősen féloldalas megközelítés, miközben nyilvánvaló, hogy a gyerekek nem felelősek az apjuk tetteiért. Sajnos jellemző idehaza a maszatolástörténet is. Több mint harminc éve Magyarország az egyetlen Kelet-Európában, ahol elképesztően korlátozott a ’89 előtti állambiztonsági múlt feltárása. Nem volt megtisztulás.

A jobboldali hagyomány eltűnt a ’89 előtti időszakban, majd ennek rossz értelmű újjáépítése kezdődött el, amiben mindig a másik kommunistája és a másik ügynöke a bűnös. 

Széttart az emlékezet, politikai hovatartozás alapján mondanak véleményt az emberek. Az óriási pénzekkel működtetett »emlékezettörténeti intézeteknek« a Retörkitől a Veritasig egyetlen alapvető céljuk van, megfelelni az emlékezetpolitikai elvárásoknak. Le kell szállítaniuk a „terméket”, miszerint Horn Gyulának például az a legfőbb tette, hogy karhatalmis­ta volt, szerepet játszott a Nyugati téri összecsapásban, és elhallgatnak minden mást. Ilyen manipulált történeti tudattal nehéz mit kezdeni. Lukács György népbiztos volt 1919-ben, ortodox kommunista politikával. Tulajdonképpen az egyetlen eredeti marxista filozófus, mégis szemben állt a nómenklatúrával, valamennyire az MSZMP-vel is, nem tartott be cenzurális szabályokat. Van egy életműve. De ezzel nem foglalkoznak, mert népbiztos volt. A címkézésnek nagyobb keletje van, mint a valós tényeken nyugvó történeti emlékezet kialakításának. Amíg nincs vita a nyilvánosságban, márpedig ez lényegében megszűnt, és még a tudományos nyilvánosságban is korlátozott vagy parttalan, addig ez aligha fog megváltozni. Mítoszokat sokkal könnyebb felépíteni viták nélkül.

Valuch Tibor kiemeli: a múlthoz való viszony tisztázatlansága mellett megjelenik a felelősséghárítás is. A holokauszt áldozataira emlékező Élet menetét nemrég rendezték meg ismét, de nem nagyon firtatja senki, a történettudomány berkein belül is csak szőrmentén, hogy a társadalom többsége 1944-ben nem volt szolidáris a zsidó honfitársaival. – Oly mértékben rabolták ki a gettókat, és oly gyorsan kiépült az elhagyott zsidó ingó és ingatlan vagyon kiigénylésének a kérvényezési, véleményezési rendszere, hogy erről lenne mit mondani. Izgalmasak a kollaboráció kérdései is.

Játsszunk el a gondolattal, mert remélhetőleg a NER is véget ér egyszer: hány ember fogja ezt megtagadni? 

Ahogy ’89 után is hirtelen mindenki megtalálta magában a demokratát és a jobboldalit, Pozsgay Imrétől Für Lajosig lehetne hozni a neveket, hogy milyen eszmei kacskaringókat jártak be. Ha ismert és tájékozott emberek ezt megteszik, akkor vajon mekkora nehézségekkel kell megküzdenie egy „átlagembernek”, aki a saját múltjáról sem beszélhetett?

Abban talán társadalmi konszenzus van a történész szerint, hogy két embernek nem lehet szobrot emelni Magyarországon: Horthy Miklósnak a holokausztban játszott elvitathatatlan felelőssége miatt, és Kádár Jánosnak. – A róla elnevezett korszaknak sokkal jobb az emlékezete, mint magának Kádárnak. Nem hiszem, hogy bárki komolyan felvethetné a szoborállítás ötletét az ’56 utáni megtorlás vagy előtte a Rajk-per, később Nagy Imréék kivégeztetésében játszott szerepe okán. Ettől még mindketten a XX. század meghatározó szereplői. Horthy is elindult a maga különítményes múltjával és a fehérterrorral, de 1938–41 között az ország legnépszerűbb politikusa volt, mert legalább részben megvalósította a revíziót. De azt már senki nem kérdezi, hogy ennek mi volt az ára, vagy a II. világháborús belépés mibe került. Kádár esetében is jobbára csak az maradt meg sokak számára, hogy akkor jó volt, mert a téeszek idején már lehetett élni, hűtőt venni. A közemlékezet és a politikailag befolyásolt történeti emlékezet eltér egymástól, de előbb-utóbb összeérnek. Lehet emlékezetpolitikát generálni, és az emberek tudatát módosítani a tömegmédia és befolyásolás eszközeivel, de mindig van egy pillanat, amikor a hazugság vagy a hamisság kibukik.

Hazánkban élő szörnyeket, úgymint a putnoki farkasembert, a mátranováki fanyűvőt és a kömörői hidrovámpírt kutatja Kazsimér Soma költő és K. Takács Márton fotográfus. A két fiatalember az élményeit egy kiállítás keretében mutatja be a Q Contemporary magánmúzeumban, ahol kiderül az is, mit jelent a kriptozoológia. Vagyis az a tudományág, amely olyan állatokkal és lényekkel foglalkozik, amelyek létezését az akadémiai tudományok nem ismerik el. Vagy még nem tudták bizonyítani.