- Nincs élet a halál előtt (Bendl Vera: Majdnem negyven)

Hol romlik el egy negyvenhez közeledő nő élete, helyrehozható-e egy elromlott élet? Van-e visszaút, kiút az elromlottságból? Van-e másik, szebb, jobb, izgalomtól fűtött élet? A mágikus visszaúton – értsünk visszaút alatt felidézést, emléktisztogatást, egy-egy múltbéli jelentéktelen epizód sarkába vetett fény felnagyította élményt – elhasználódott férfiak, kihasznált nők, érzelmi silányságukban ágaskodó macsók, a külvilág felé mindig jó, kozmetikázott képet vágó férfiak szomorkodnak, leselkednek, kínálgatják magukat. Bendl Vera Majdnem negyven című regénye a leszámolások könyve.
Hogy milyen leszámolás ez tulajdonképpen, nem komoly fejtörést okozó feladvány. Az ideák uralta kamaszkoré, a boldogan éltek, míg meg nem haltak mesefordulaté, a szerelem örök tartósságába vetett hité, azé, hogy az anyaság minden ízében csodálatos, energikussága lendületéből nem veszíthet, a gyermek testét elhagyó felesleg türelmes eltüntetése bármilyen wellnesshétvégén túltesz. Ebben a regényben felvonul a huszon­egyedik század összes kárhoztatott szenvedélye, szenvedése, problémája színe-java. Válás, megcsalás, hűtlenség, szeretői státusz, komplikált anya-gyerek viszony, elköteleződési nehézség, magány, burn-out, önmagunk és mások elfogadása. Ez a regény nem kíméli az olvasót, és nem kíméli a szereplőit. Megkapják a magukét, kinek mi méretett, kinek mit szőtt meg Klóthó. A szerelem, mint annyi baj eredete, felüti rút fejét: „…a szerelemre, amelyik a költemények szerint mégiscsak az élet, és szerintem is, bár éppen beledögleni készülök, és még az is a probléma vele, hogy a szerelem sok esetben egyáltalán nem szexi, egy icipicit sem, hiszen semmilyen határt nem szab, amit át kellene lépni, amit meg kellene ostromolni, a szerelem, az mindent ad.”
Ki kárhoztatható rossz útra tévedt, tétlenségében megtorpant életünkért? Szüleink? Gyávaságunk? A társadalom összetákolta rendszert ellenállás nélkül a létező világok legjobbikaként jóváhagyó engedelmességünk? A nevünket kisbetűvel író nagybetűs Sors? Ki tehető felelőssé? Sorjáznak a kérdések a regény lapjain, egyenesen nekünk szegezi őket a szerző. „Nincs a kezemben az életem, és soha nem is volt.”
Bendl Vera szereplői a középszerűség csapdájában vergődnek, önzésük körében járják véget nem érő köreiket, újra és újra elkövetik a korábban mások vétette hibát, önámításuktól nem látszik a valóság, valóságuk önámítás. Középszerűségük oka, hogy beérik ennyivel. Mennyi ez az ennyi? Egy házas, az otthon mesterségesen életben tartott idilljében esténként a pancsikáló gyerekek kádja fölé hajoló férfival, szexuálisan felajzott, az udvarlást hírből nem ismerő átmeneti és otromba partnerrel, csábításokkal és hívogatásokkal, fakuló esélyekkel. „Vannak szerencsések, akik úgy járnak a világban, hogy valakihez tartoznak; lehetséges, hogy ők megtartják egymást, de ezt én olyan ritkán, vagy inkább sosem tapasztaltam meg” – a fájó kijelentés a regény „főszereplőjétől” hangzik el.
Bendl Vera nem finomkodik, mindent kimond, nyelve szikár, erős, a szöveg lendülete sodró, az ámítást, a nem valót zúzza össze maga előtt. A regény nyelve behatol a valóságba, és a hamisságában talált élettel kíméletlen. „Állati magányos dolog anyának lenni” – olvassuk ezt a megrázó, férfiaknak kétszeri olvasásra kötelezően ajánlott, a bőrünkbe hasító szentenciát.
Hiányként róható fel, ha egyáltalán, hogy a regény napfényes oldalt nem villant fel, ha csak a nyilvános mosdóban lezavart szex után a harisnyán száradó sperma nem az. Itt élet, mint csoda, nem köszönt be. A regény titkon azt üzeni, azt üzenheti, minden életre megváltott jegy a sötétség bugyrára szól, utánunk rom és beváltatlan ígéret marad, a test csak cifra szolga, vágy és ösztön rángatja, ugráltatja, a lélek mindenhatósága hazug tündérmese.
A Majdnem negyven hosszú álomból rázhat fel önmaguk elől rejtőzködőket, élethamisításban je­­leskedő férfiakat és nőket. (Kalligram, 2022, 190 o.)