Mit jelent az az elhalkulás, ami a Kurtág Györgynek dedikált nyitóvers utolsó sorával rögtön a kötet elején elnémít mindent. Új lendületet kap utána a szó, vagyis a zeneiség?
Az első és az utolsó verssel szerettem volna egy belső keretet adni a kötetnek. Mindkét vers egyfajta rejtett utalás Vörösmarty költészetére: az elővers az Előszóra, az utolsó, remény című Az emberekre. Az előversben a megszólalás képtelenségére szeretnénk rávilágítani – ezért is a hangját veszített énekesnő példája –, illetve a csönd, az elhallgatás beszédességére. Vörösmartynál: „Hallottuk a szót. Mélység és magasság / Viszhangozták azt. S a nagy egyetem / Megszünt forogni egy pillanatig. / Mély csend lön, mint szokott a vész előtt. (…) Most tél van és csend és hó és halál.” Később pedig, Az emberekben ezt mondja: „Hallgassatok, ne szóljon a dal, / Most a világ beszél…”
Arra próbálok rájönni, mi volt előbb, a csönd, vagy a beszéd, netán az ének. Mennyire lehet pontos egy szó kifejezőértéke, mely csupán töredékeket villant föl a valóságból. Illetve az érdekel nagyon, mit, mennyit lehet leírni a világból egy verssel. Az utolsó néhány sorban Michelangelo festményére gondoltam, mintha az Ádám teremtése című képen Isten nem a földön fekvő Ádámra mutatna, hanem egy zongora billentyűire, és nem a teremtéssel kapcsolódna össze, hanem a végleges csönddel, elhalkulással. És igen, sejteni lehet, hogy utána ismét megszólal a hang, a vers és a zene is…
…az első ciklusban például a „mélység zimankós kórusa”. „A törzs a hegedűdob, egy-egy ága lehet a vonó.” „Néhány zörrenésben hallani a levélzongorát.” Tény, hogy mindegyik vers a szavakon túl is ad hangot: van, hogy csak zörejt, de máskor dallamot, dallamfoszlányt. A költészet és a zene vonalán hol és milyen szerep jut a fáknak?
Mondhatjuk talán, hogy a fák „néma hangszerek”, képesek megszólaltatni, zeneivé, dallamossá tenni a verset. Egy német kommunikációs hallgató, Traubeck egy módosított lemezjátszó segítségével szólaltatta meg a fákban az évgyűrűket, hangokká alakítva az anyagba zárt időt. Érdekes módon ő zongorahangon szólaltatja meg a fákat, én pedig a szavak segítségével próbálom feléleszteni ugyanezt.
Több versben is szerepel az „évgyűrű” szó – mit jelent önnek?
Az időt és az időtlenséget, a mulandóságot és az örökkévalóságot. A fákba zárt zenét. Az idő relativitását. Egy másik német, bizonyos Peter Wohlleben erdész
A fák titkos élete című könyvében írja, mennyire meghatározó a fáknak, az erdőknek az életkora. Szerinte egy 500 éves, természetes erdőben sétálva sokkal inkább érezhetjük a természet szervezetünkre gyakorolt pozitív élettani hatásait: csökkentik a vérnyomást, a pulzusszámot, nyugtatnak. Míg egy mesterségesen létrehozott nyolcvanéves erdőben ezeket a jótékony hatásokat már nem tapasztaljuk. Azt írtam: az évgyűrűk a fák törékeny belső glóriái, melyeket az idő szaporít, egyfajta belső angyali jelleget kölcsönöz a fáknak, hiszen egy szinten ők is ég és föld összekötői.
Az ég felé ívelés ellenére sokszor nagyon hétköznapiak – még ha nem is mindig szokványosan – a versfelütések: eltűntek a topjoyos kupakok, két vers honoráriumából kijön egy sort, patkánnyal a vállán kéregető koldus száll fel egy járműre. Belőlük emelkedünk transzcendens, de mindenképp Isten közeli (vagy távoli) magasságokba? Az a folyamat érdekelne, miként kerül a patkányok fejére a töviskorona.
Szeretem a „köznapi” dolgokat, történéseket versbe emelni, szeretek versben beszélni. Szeretem, ha az írásaim közérthetőek, nem vagyok az elvont költészet híve, ugyanakkor fontosnak érzem magasabb szférába, dimenzióba emelni a szöveget, valami csavart tenni bele, amitől az egyszerű beszédből mégis költészet lesz. Ahogy Gergely Ágnesnél – az Ajtófélfámon jel vagy című versében – a cigaretta csillagot éget a bőrre, valahogy úgy kerül nálam is a töviskorona a patkányok fejére. Úgy lesznek a nagyon is földi, nagyon is megvetett állatok egy picit krisztusivá, mártírokká, ahogy az égi csillag egy pillanatra teljesen földivé.
Isten, univerzum, csillagok, körforgás, megváltás, újjászületés – felfogható a kötetben pulzáló optikai játék egyfajta istenkeresésnek?
Végül is igen, amennyiben a versek visszatérő alanya az az erő vagy entitás, amely összetartja és mozgatja a fennálló világrendet. De el lehet képzelni kaleidoszkópként is a kötetet, csak az apró színes kis tárgyakat most a versek helyettesítik. A kaleidoszkóp forgatásával végtelen számú variációban változtatható a kép, innen ered az átvitt értelmű jelentés: színesen kavargó változások gyors egymásutánja, mely jelen esetben lehetne maga a vers.
Ha az előző kötetét, a Jolly Jokert nézzük, vagy a kezdeti prózáit, a Tükörpalota novelláit, a DuplApu című regényt, azokban nagyon hangsúlyos a családba ágyazottság kérdése. A (v)érző fában látványosan megfogyatkoznak a családtagok, és bár az apaalak itt is meg van említve, mintha történt volna egy jelentős perspektívaváltás…
Így van. Az előző kötetem, a Jolly Joker teljes mértékben az elmúlásról szólt, édesapám halálának és emlékének ajánlva. Szándékosan szerettem volna egy kicsit eltávolodni a család tematikától, és mindössze néhány versben hasonlítani a fát, a gyökereket a családhoz.
Kurtágon kívül egyedül Jónás Tamás van konkrétan megemlítve, egy vers neki szól, már a címében félreérthetetlenül: Jónás Tamásnak – a kortársak közül kitüntetett a szerepe?
Igen, egyrészt közel áll hozzám Tamás költészete, másfelől az indulásomnál nagyon sok segítséget kaptam tőle és Lackfi Jánostól is, akik akkor a Dokk szerkesztőiként működtek. Nemcsak alaposan megkritizálták a portálra feltöltött verseimet, de használható segítséget is adtak az átdolgozásukhoz. Nagyon sokat lehetett tőlük tanulni. Tamás később is sokat támogatott, például, amikor észrevette, hogy nem teszek fel mindennap minimum egy verset a Facebookra, ahogy korábban tettem, rám szólt, hogy tessék csak írni, nekem ez a feladatom!
Kaptam egyébként már olyan kritikát, hogy közel áll egymáshoz a költészetünk, amit nagyon nagy dicséretnek éreztem, egyúttal túlzónak is találtam. Én csak szeretnék egyszer olyan magasságokba, mélységekbe emelkedni a költészetben, mint Jónás Tamás.
+1 kérdés
Egy vers (szívdobbanás), amelyben szerepel az ereszcsatorna szó, hazai kontextusban egy jó ideig elő fog hívni távoli asszociációkat. Főleg, ha az az eresz a végítélet jégesőben megnyilvánuló kopogását szenvedi el épp, az első isteni szívdobbanást. Miként viszonyul ahhoz a jelenséghez, amikor – kiemelve sorokat, szavakat versekből – bulváréletet kezd élni egy versrészlet?
Az idézetek kiemelésével mindig vigyázni kell, nem mindegy, milyen kontextusba kerül egy-egy mű néhány sora. Ez a vers jóval régebben íródott, bár többször megfigyeltem, a költő sokszor tölt be váteszszerepet és a jövőbe lát. Itt persze nem ezzel a jelenséggel állunk szemben, véletlen egybeesés csupán, hogy egyetlen szó miatt aktuálpolitikai színezetet kapott a vers. Ugyanakkor nincs problémám azzal, ha egy vers bulváréletet kezd élni, pláne, ha a mai világban ezzel kedvet ébreszt a versolvasáshoz, felcsigázza az olvasó érdeklődését.
