Mészöly Miklós irodalmi státusát jól jelzi, hogy húsz évvel a halálát követően is folyamatosan hozzáférhetők a könyvei a Jelenkor Kiadó által, és a 2002-ben alakult Mészöly Miklós Egyesület is nagyban elősegíti az ismerkedést mind személyével, mind műveivel kapcsolatban. Mindezek mellett mi jellemzi az író mai megbecsültségét?
Mészöly a ’70-es évek végétől a ’80-as és ’90-es éveken át az egyik legfontosabb magyar írónak számított, előbb olyan szerzők, mint Esterházy Péter, Nádas Péter, Tandori Dezső és Sándor Iván vagy a kritikus Balassa Péter hivatkozott rá a magyar prózafordulat egyik elindítójaként, később többek között Darvasi László, Márton László, Parti Nagy Lajos, Kukorelly Endre, Krasznahorkai László, tehát egy sereg élvonalbeli, kiemelkedő író tekint rá mestereként. S bár a hálás utókor továbbra is emlegeti, az ezredforduló óta az olvasók újabb generációinak az elérése akadozik. Úgy mondanám, hogy Mészöly utóélete afféle purgatóriumi fázisba került. De remélhetően ez csak átmeneti időszak lesz, s ebben segíthet a centenárium.
Mi lehet ennek a „purgatóriumi fázisnak” az oka? A megváltozott kulturális-olvasási szokásokban vagy a Mészöly-művek olvashatóságában keresendő a válasz?
Mészöly a ’45 utáni magyar irodalom legszélesebb körben elismert, mégis exkluzív írója: egy művelt embernek tudnia kell, mi a szerepe a magyar próza történetében. Ugyanakkor Mészölynek nem voltak olyan generációs nagy olvasmányai, ahogy például Örkénynek a Tóték, Szabó Magda egyes regényei, vagy Ottliknak az Iskola a határon. Olyan művek tehát, amelyeket azok is jól ismernek és szeretnek, akik sohasem vagy csak ritkán olvasnak kortárs irodalmat. Nem voltak olyan film- vagy színpadi adaptációi az elbeszéléseinek, drámáinak, melyek ezt a népszerűséget biztosították volna. Soha nem lett tömegolvasmány – illusztrálva kicsit a modern művészet és a tömegművészet közti, XIX. század óta meglévő hasadást. Mészöly újító volt, provokátor művészeti és akár politikai értelemben is. Előtte járt a tömegízlésnek.
Az emberek többsége a középiskolai tananyag részeként a Jelentés öt egérről című novellával ismeri meg Mészöly művészetét, most már évtizedek óta. Ma is ez a legmegfelelőbb választás az első találkozásra?
Didaktikai és az irodalomtanítás szempontjából nézve ez a novella nem rossz választás. Tökéletesen komponált elbeszélés, amely révén meg lehet beszélni, milyen is egy jó novella, valamint körül lehet járni a humanizmus, az etika és a moralitás kérdéseit. Másfelől ez a fajta szövegalakítás nem annyira jellemző Mészölyre. A Jelentés öt egérről formai lekerekítettségétől Mészöly már a ’60-as években eltért, a ’70-es, ’80-as években pedig tudatosan és radikálisan felrúgta azt. A felnőtt olvasóknak az ismerkedésre én a jóval összetettebb Az atléta halálát, a Saulust vagy a Megbocsátást szoktam ajánlani.
Miben áll Mészöly említett – modern kori – humanizmusa?
Nem másról van itt szó, mint az európai zsidó-keresztény alapértékek összességéről, amelyek jó esetben a XX. századi ember morális alapértékei is: amik azokká tesznek bennünket, amik vagyunk vagy amik szeretnénk lenni. Amiért a mészölyi humanizmus különösen érdekes, az a rendkívüli fogékonyságából, nyitottságából, a „ragacsos agyából” eredeztethető, amivel a vele kortárs európai irodalmi hatásokra – például Albert Camus-re, Samuel Beckettre, Alain Robbe-Grillet-re – reagált. De említhetném még korábbról Kafkát is. Ők mindannyian többé-kevésbé kritikusai, provokátorai, rákérdezői voltak az európai humanista alapértékeknek, s nagyon érdekes, ahogy Mészöly ezekkel az óriási szkeptikusokkal vitázik a műveiben, miközben sajáttá tudja tenni azokat az újszerű művészeti formákat, amelyekre a korban Magyarországon nem volt példa. A velük való hosszas birkózás – a humanista értékekről, a transzcendenciáról, azaz az ember teremtettségéről – után mégis megőrzi ezeket az értékeket, de próbára teszi azokat, kiteszi ezeknek a formátumos kísértőknek. Ő kényszerbesorozott katonaként vett részt a második világháborúban, borzasztó események során ment át fiatalon, megtapasztalta az ’50-es évek terrorját, s mindezek után kérdez rá, hogy miként lehet fenntartani a humanista alapértékeket – még akkor is, ha ez a művészi rákérdezés egyben a világképét is veszélyezteti. Hasonló kihívást jelentett ez a szintén száz éve született Pilinszkynek is.
A háborús pusztítás és az ’50-es évek politikai légköre hogyan formálta a hatalomhoz való viszonyát – ennek a kérdésnek az irodalmi művekben való megjelenését?
Sok mondanivalója van a hatalomról, ez jellemzi a pályáját a korai művektől a Magasiskolán, Az ablakmosó és a Bunker című drámáin keresztül, a Sauluson át a Filmig – a hatalom központi kérdés nála. Olyan íróról van szó, akit 45 éves korában még fiatal íróként emlegetnek, mert ’56 előtt és után is 9-9 évig nem jelenhetett meg felnőtt irodalmi könyve, csak ifjúsági regénye vagy gyerekmeséi. A szilencium oka a megalkuvásra képtelenség, a kompromisszumoktól való ódzkodás volt. Érdekes ma abból a szempontból olvasni a műveit, hogy mit mondanak az akkori hatalmi viszonyokról, és mit mondanak általában a hatalom természetéről, mert erről nagyon sokat tudnak, bár nagyon különbözőképpen fogalmazzák meg. Nem különben figyelemre méltó, mennyire mentesek a korabeli hatalmi alkuktól, mennyire nem tartják tiszteletben, amit akkor egy írónak tiszteletben kellett volna tartania. De ezek az időtállóságuk feltételei is. Ugyanakkor ezek a művek sem csak a hatalom kérdései szempontjából olvasandók, ez túlzott leegyszerűsítésük lenne, sőt látom, hogy olyan hallgatókat is lenyűgöz például a Magasiskola, akiknek már nem sok tudásuk van az államszocializmus idejéről. Ez jó, mert azt mutatja, hogy még a Rákosi-korszakban keletkezett Mészöly-művek is vígan túlélik korukat. A monográfiában is végigveszem az alternatív lehetőségeket, a korabeli értelmezéseket – az irodalmi műveket többféleképpen lehet olvasni.
Erre a többféleképpeniségre a monográfiájának szemlélete és módszeressége remek példát ad. Hogyan jellemezné a saját kritikai nézetét?
Azt gondolom, a monográfia: szolgáltatás, olyan kézikönyv, aminek az a feladata, hogy lehetőleg minél többen el tudják olvasni, minél többen minél könnyebben jussanak hozzá részletes és új információkhoz a tárgyalt szerzőről. A monográfia ne legyen elkötelezett egyetlen értelmezői irányzatnak, iskolának se, és ne a szerző saját irodalom- vagy világfelfogása illusztrálására szolgáljon.
Az én Mészöly-képemet a ’90-es évek jelentős kritikusainak értelmezései alapozták meg: Balassa Péter, Kulcsár-Szabó Ernő, Szegedy-Maszák Mihály, Szörényi László és a 25 éve az első Mészöly-monográfiát író Thomka Beáta. De azt hiszem, minden tiszteletem és hálám ellenére, 2020-ban más szemmel kell már nézni Mészölyre, pusztán azért, mert eltelt két évtized: meg kell találni az új Mészölyöket! Amit már leírtak róla, fölösleges lenne újramantrázni, mást kell írni. Az én célkitűzésem az volt, hogy Mészölyt a sokféleségében mutassam be: mert nagyon különböző Mészölyök vannak. A különféle poétikák, írói felfogások szerint más-más alkotói korszakokban keletkezett művek között jelentős eltérések vannak – de mindegyik vonalon találunk remekműveket.
Ilyen remek találatok az első pályaszakaszban fellelhető művek is, az első pár kötet, melyek újrafelfedezésre várnak?
A formát felbontó Mészölyt ünneplő kritika évtizedei árnyékban hagyták az ’50-es, ’60-as évek műveit, a Jelentés… és a Magasiskola kivételével feledésbe kerültek, holott sok rejtett kincset lehet itt találni. Ez a korábban kevésbé ismert pályaszakasz leginkább a második világháborús tapasztalatok, másrészt az ’50-es évek politikai terrorjának feldolgozhatóságáról szól. Olyan traumatikus történelmi események megírása, amely az utóbbi időben igenis foglalkoztatja a magyar prózát, s itt a közösségi emlékezettel dolgozó történelmi regényekre gondolok. Tehát a magyar próza megint csak találkozik Mészöllyel. Nem mellesleg a korai korszaknak már vannak elkötelezett rajongói is: például Németh Gábor 2016-ban megjelent, Egy mormota nyara című regénye a Koldustánc című Mészöly-novella újraírásaként is felfogható.
+1 kérdés
Milyen események várhatók a centenárium kapcsán?
Én leginkább az irodalomtudományos konferenciák szervezésébe folytam bele: egyiken a Mészöly-művek filmes vonatkozásairól esik majd szó, de nagyon szeretném, ha megvalósulna a Mészöly-műfordítók találkozója is. Alig egy hónapja jelent meg először orosz nyelven a Megbocsátás és a Film, közös kötetben, a kalinyingrádi Phoca Books jóvoltából, Okszána Jakimenko és Alina Scseglova fordításában, s már igen jó a visszhangja. Ősszel a Műút, most januárban pedig a Jelenkor folyóirat hozott ki tematikus Mészöly-számot. Készül egy dokumentumfilm is az íróról, valamint tudomásom szerint a magyar kultúra 100 jeles figurája kap felkérést a Jelenkor Kiadótól, hogy kiválassza kedvenc Mészöly-mondatát. A vírushelyzettől függően valósul meg a programok többsége, Márton László és Zoltán Gábor vezetésével például Mészöly-sétára indulhatunk majd a Városmajorban, ahol a feleségével, Polcz Alaine-nel laktak, de a szekszárdi Mészöly-múzeum és az önkormányzat is számos rendezvénnyel készül – Mészöly Porkoláb-völgyi tanyáján épp most avattak egy új épületet, ahová szintén programokat terveznek. Érdemes követni az aktualitásokat mind a Jelenkor Kiadó, mind a Mészöly Miklós Egyesület internetes felületein.
