Twin Peaks a köbön. Mintha egy mégsem rozsdamentes borotvával akarná az ember simává tenni az orcáját, de csak összevissza kaszabolná vele magát. Körülbelül így írható le, milyen hangulatba kerül az olvasó, és miféle víziói támadhatnak a történet(ek) rekonstruálására tett kísérletei során, miközben Böszörményi Márton regényét olvassa. A jelenkor közeli lakótelepi apokaliptikus fekete mágiához még további eligazításul szolgálhat A kör című horrorfilm (kinek-kinek saját filmélménnyel behelyettesíthető) valóság-fantázia-álom összecsúszásának rémséges képlete – a Meixner Józsefné apoteózisában macskák hada mészárolja le a városi könyvtár alkalmazottait és látogatóit, valamint egy titokzatos sorozatgyilkos húz emberbőrkötést a köztéri padokra, hogy csak a legemlékezetesebb és legsötétebb rejtélyeket említsem. Bár ki tudja, mi az, ami valójában is megtörténik. Mármint a szövegben. Mármint a szöveg által.
Zauber doktor, az egyik szereplő fejtegeti Meixnernének, hogy az élet éppolyan valószerűtlen és kiszámíthatatlan, mint a tündérmesék, de hozzáteszi: „Az a baj, hogy az ember egy idő után elfelejti, hogyan kell értelmezni a meséket. Vagyis pont az a probléma, hogy racionálisan próbálja megfejteni őket. Mintha a mese egy megoldandó egyenlet lenne. Pedig a mese nem így működik!” Ez a könyvbe és (ezáltal) a ciklikus időbe zárt regény pont ilyen mese (lehet): lerázza magáról a megfejtést, ahogy a racionalitást is. Nincs neki ilyenje, és lehetetlenné teszi ezt a megközelíthetőséget. Talán egy másik szereplő, a motiváló Arany Arnold előadása kapcsán leírt lehetőség merül fel a befogadására: „Megmozgatta az ember érzelmeit. Nem is az volt a lényeg, amit mondott, hanem az, ahogyan. Az összkép.” Ha pedig ezen az önértelmezői vonalon ragadva az összkép és az „ahogyan mondást” részesítjük előnyben – esélytelenül, ennyi spoiler talán belefér –, akkor mintha egy „Talamon Alfonz utcájába” tévedt, abszurd Örkény-novella szétszaggatott vázlatát lapozgatnánk, amit egy nagy rakás bio- és szóhulladék közül ástak elő. Pontosabban, ezt így, a rakással, építették, konstruálták meg számunkra. Tényleges hatással az érzékekre és az érzelmekre, sőt, ahogy ajánlójában Nemes Z. Márió írja: ez bizony újra és újra egy mindfuck.
A Böszörményi-regény, afféle Kőmives Kelemen-alkotóbrigádként – „Amit raktak délig, leomlott estére, / Amit raktak estig, leomlott röggelre.” –, felépít egy történetet, világot, amit aztán kissé távolabbi szöveghelyen jól „leépít”. Aztán megint, és újra. Ha már-már azt hisszük, hogy Meixner Józsefné és túlsúlyos lánya, Andika egy óvárosi panelház emeleti lakásában éli furcsa anya-lánya életét, miközben lecsót ebédelnek vagy bundáskenyeret reggeliznek, később ugyancsak leesik az állunk – és ehhez nem egy macska- és emberhalálon keresztül vezet az út. Némi misztikával, ezotériával, családon belüli és kívüli erőszakkal megspékelve. Fullasztó és tébolyító feszültséget keltve – a legártatlanabbnak tűnő mondatok sorával. Észbontó (irodalmi) élmény, halálos tex(tor)túra. (Napkút Kiadó, 2020. 111 o.)
