– A science fiction terén mi számított a tavalyi év nagy durranásának?
– 2019 csendesebb év volt, és mivel most évtizedet is zártunk, a szakmában és az újságokban is inkább tíz év viszonylatában ítélték meg a tavalyi termést: nem volt igazán nagy bestseller sem az Egyesült Államokban, sem Magyarországon. Bár ha végletekig tágítanám a kört, akkor természetesen a kanadai írónő, Margaret Atwood új könyve, A szolgálólány meséjének a folytatása, a Testamentumok annak számítana, ám ezt nem sci-fiként árulják a boltokban. Itthon Neil Gaiman és Terry Pratchett Elveszett próféciák című regénye fogyott nagyon jól, amihez a regény adaptációja, az Amazon Prime Videón vetített sorozat sikere minden bizonnyal hozzájárult. És ahogy Amerikában is a meghatározó lapok év végi toplistáján az élbolyban végzett az új Ted Chiang-novelláskötet, a Kilégzés és más novellák, úgy nálunk is kiemelkedő eladást produkált.
– Furcsa ezt hallani, miközben a mozikban hasítanak akár a Star Wars, akár a Marvel-moziuniverzum szuperhősös filmjei. Ezek szerint a filmsikerek nem konvertálhatók egyenesen műfajazonos könyvsikerré?
– Nincs közös halmaz az említett filmek és az olvasók között. Ráadásul ezek inkább franchise-ok, brandek, a Marvel-sorozat ráadásul a képregényrajongókat célozza meg. Egy szuperhősös mozi után az emberek nem kezdenek el sci-fiket olvasni, hanem a következő szuperhősös filmet nézik meg. Lehet ugyan, hogy a Ted Chiang-novellából készült Érkezés című film hatására elolvassák a kötetet, de aztán nem feltétlenül érdeklődnek további sci-fi művek iránt.
– És mi a helyzet a fantasy irodalommal?
– Az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatják, az erőviszonyok, az eladási példányszámok megcserélődtek a sci-fi és a fantasy könyvek között, az utóbbiak javára. A fantasy irodalomban egy nagyon jól író, fiatal szerzőgeneráció jelent meg, akik a már ismert, bejáratott toposzok mellett újszerű megoldásokkal kísérleteznek. Sok esetben az adott szerző származása, identitása kifejeződéseként. A nemrég magyarul is kiadott Mákháború című regényt egy 23 éves kínai lány, R. F. Kuang írta, és mélyebb rétegeiben a műfaj népszerű toposzai mellett olyan komoly témákkal foglalkozik, mint például Kína történelmi traumái. Amikor ősszel bejelentettük, hogy ő lesz az idei Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon a vendégünk, a fotóját látva sokan meglepődtek rajta: a maszkulin, erős prózája alapján nem is gondolták, hogy a szerző egy ennyire fiatal nő. De mondhatnám példának S. A. Chakrabortyt is, aki a dzsinneket és az arab mondavilág többi varázslatos lényét megelevenítő Bronzváros és Rézkirályság című könyveiben az utóbbi évek legösszetettebb iszlám fantasyjét írta. Egyáltalán, hány iszlám fantasyről tudtunk előtte?
– Az olvasók mennyire emancipálódnak az írógárdát követve?
– Az a lesajnáló attitűd, ami korábban a női szerzőket övezte, hogy eleve másodrangúak az SFF-ben, mára, legalábbis Amerikában, eltűnt. Itthon ebben még némi lemaradásban vagyunk, de ez a következő években sokat változhat, a trend szerintem hozzánk is begyűrűzik majd előbb-utóbb. Odakint ma már teljesen elfogadott, hogy az identitáspolitika is megjelenik az SFF-ben, például, hogy nem kizárólag középkorú, heteroszexuális fehér férfiak lehetnek a szerzők, hanem nők, feketék, ázsiaiak, leszbikusok, transzneműek – ahogy ez a szereplők szintjén is megjelenik a könyvekben. Eleinte persze az Egyesült Államokban sem ment könnyen ennek a változásnak az elfogadása: a Hugo-díjat például egy érdekcsoport megpróbálta meghekkelni, annak érdekében, hogy ez a folyamat ne mehessen végbe. Ám a dolog visszafelé sült el, rengeteg szimpatizáns érkezett megvédeni a díjat, így nemcsak annak rangja nőtt, de az SFF-olvasótábor is. (A botrányról lásd még keretes írásunkat.) Mindenképp jót tett ez a színesedés, progresszió a műfajnak, ami a 2000-es évek elején már nehezen tudta hozni azt a haladó szellemiséget, ami a ’70-’80-’90-es években jellemző volt rá. Most megint az ember van középpontban: kik vagyunk valójában, és a cselekedeteinkkel hova tartunk?
– A magyar rajongók e téren mennyire konzervatívak?
– Először sokan kiborultak attól, ha egy regényben nem a megszokott, már sokszor elmesélt dolgokkal találkoztak. De most már szerencsére egyre többen vannak, akiknek nincs ezzel problémája, és elfogadják a főhős nemi identitását és vonzalmát is olyannak, amilyennek az író megírta, és nem próbálnak aktuálpolitikai-ideológiai magyarázatokat keresni arra, mi oka van annak, hogy teszem azt meleg a főszereplő. Mert hiszen a történetek alapvetően nem változtak, csak éppen már nem mindig egy férfi főhős menti meg a hölgyét, hanem mondjuk esetenként egy főhősnő szeret bele egy másik lányba.
– Több kínai szerzőt is említett, a népszerűségük itthon is mérvadó már. Hogyan törtek fel ennyire az elmúlt pár év alatt?
– Egyfelől a kínai kormánypárt e téren is felismerte a lehetőséget ideológiájának-propagandájának terjesztésére és a legújabb technológiák megismertetése végett rengeteg sci-fi írót látott vendégül különféle találkozókon, hogy azok az amerikai kollégáikhoz hasonló korszerű tudásra tehessenek szert. Másfelől azért létezik egy underground sci-fi írói vonal is, akik a kormányuk számára akár lázadónak ható gondolatokat is megpendítenek a műveikben – a világ más részein ők ettől is érdekesek. De a legfőbb oka, hogy ennyire fókuszba kerültek, annak a Kínába született, de gyerekkorában Amerikába költözött Ken Liu írónak köszönhető, aki elkezdte lefordítani a kínai sci-fiket angolra, és ehhez kiadói partnereket is talált. A Hugo-díjjal is elismert Cixin Liu A Háromtest-problémája (magyarul is olvashatók a kötetek az Európa Könyvkiadó jóvoltából – a szerk.) nyitotta a sort, de több antológiát is közreadott – manapság ott tart, hogy a saját írói pályáját teszi félre a kínai írók megismertetése érdekében. És olvasva ezeket a könyveket, tényleg sajátos atmoszférával, az angolszász regényektől eltérő szerkezetekkel, rengeteg friss ötlettel találkozhatunk.
– Ha már a szerkezet szóba került, mennyire kísérletezők az írásmód terén a SFF-szerzők?
– A kísérletezés a kisprózában nagyon erősen jelen van, bár mi ezekről kevésbé tudunk, mert itthon a kispróza sokáig nehezen eladható volt: még mindig értékesebbnek gondolunk egy 500 oldalas regényt egy 40 oldalas novellánál. Talán Ted Chiang volt az első, aki ennek az ellenkezőjére felhívta a figyelmet. Az Érkezés című novellájának narratív technikája egészen meglepi az olvasót. És hasonló várható Carmen Maria Machado magyarul idén megjelenő novelláskötetétől is, A női test és más összetevőktől, amiben a naplószerű bejegyzések, a furcsa narratívák és a forgatókönyvszerűen megírt történetek teljesen felforgatják a megszokott olvasási szokásainkat. Nem véletlen, hogy a kubai felmenőkkel bíró amerikai írónő könyvét a különlegessége miatt a National Bookertől a World Fantasyig jelölték szinte minden irodalmi díjra.
– A tavalyi évet firtatva kezdtem, végül az idei kilátásokat, a jövő tendenciáit tudakolnám az SFF kapcsán.
– Fogadni trendek sikerére nem mernék, könyvkiadói szempontból ez olyan – ahogy Csurgó Csaba, a kiadó egyik tulajdonosa megfogalmazta korábban –, mint kitölteni egy lottószelvényt… Andy Weir A marsi című könyvének a sikere is robbanásszerű volt, senki nem látta előre: mikor végül egy amerikai kiadó bevállalta, már évek óta elérhető volt, különösebb visszhang nélkül, szerzői kiadásban. Aztán a megjelentetése után – hollywoodi mértékkel rekordidő alatt – film készült belőle Ridley Scott rendezésében (A 2015-ös Mentőexpedíció több jelenetét Budapesten forgatták: a kínai űrügynökség épületének a Müpa, a NASA főhadiszállásának a Bálna szolgált képi hátteréül – a szerk.). Pedig a történetét vagy az írásmódját tekintve nem emelkedik ki a vele egy időben megjelentek közül. De azt hiszem, az identitáspolitikai kérdések még jó pár évig témájául szolgálnak az SFF-nek, ahogy a menekültkérdés, a bevándorlás is megragadta a szerzők fantáziáját – miközben, érdekes módon, Kim Stanley Robinsont kivéve, a klímaváltozás annyira nem. Félek, hogy ők már tudják, ez lefutott kérdés.
+1 kérdés
– Évente hány könyvet olvas hivatalból, és mi alapján dönt a kiadásuk mellett?
– Egy könyvről sokszor már az első harmadában kiderül, mennyire érdekes, izgalmas vagy eladható, így azoknak az olvasását, amelyek kevésbé azok, abbahagyom. Összességében legalább 3-400 kézirat kerül a kezembe évente. A döntésemet a piaci mozgások éppúgy meghatározzák, mint annak kalkulálása, mennyi munkával jár majd a kiadás vagy hogy találok-e hozzá megfelelő fordítót. Emellett néha próbálok olyan könyveket is beválogatni, amelyek bár nem adhatóak el rentábilis mennyiségben, de az értékei, például a témafelvetése, társadalmi üzenete vagy a prózájának szépsége kedves számomra, és szeretném, ha mások is találkoznának velük.
