– Ahhoz, hogy az ember összegzést készítsen közel 55 év versterméséről, gondolom, muszáj végigjárni a múltat, de legalábbis újra kell olvasni a teljes eddigi életművet. Milyen érzések kavarogtak önben válogatás közben?
– Az embernek egy szembenézés leginkább megrázkódtatás. Jó és rossz értelemben is. Mégiscsak egy 70 éves költő olvassa egy 20-30 évesnek az írásait, és hát sokszor nem kíméli. Volt vers, amelyet azért hagytam ki, mert úgy gondoltam, hogy ha nincs meg az akkori kontextus – az a politikai nyomás, amely alatt éltünk, ahogy az ember rejtjelezve próbált dolgokat elmondani –, nem biztos, hogy érteni lehet; és volt olyan is, nem sok, ami esztétikai szempontok alapján maradt ki. Ami csupán egy megformált sóhaj volt, többlettartalom nélkül, az nem került be a kötetbe. Bár a legtöbb versemről azt gondolom, hogy ma is érvényes, hiszen egy vers az időben változik, és például a mai politikai kontextus felerősíthet korábbi gondolatokat, azért elég kemény egy ilyen szembenézés, mert az ember a saját ítéleteitől szenved a legjobban.
– Kemény ítész?
– Az vagyok. Az irodalomban – a posztmodern elméletek állításával ellentétben – nagyságok voltak-vannak. Óriási írói teljesítmények. Az embernek azokra kell szegeznie a szemét, azokhoz kell mérnie önmagát. Sokszor látom, hogy kortársak azt figyelik, mit ír ez vagy az a kolléga, mi a divat, mi a menő kifejezésmód, stílus. De ez nem tesz jót: lefele méri az embert. Épp így, ha egy kiadó elébe megy a közönség elvárásainak, az óhatatlanul lehúzza a színvonalat. Sem magammal, sem másokkal szemben nem vagyok nagyon engedékeny. Persze, amikor fiatal szerzők hoznak hozzám verseket, és látok akár csak egy pici tehetséget is, biztatom őket, de azért igyekszem mindig őszinte maradni, és akár jó valami, akár rossz, nem hallgatom el. Nagyon nehéz meghatározni, hogy mitől jó egy vers, de szerintem a nagy klasszikusoknak kell mintáinknak lenniük. Azokon lehet megtanulni, hogy mi a jó irodalom, miképpen kell jó verset írni.
– Azt állítja, hogy a költészet mestersége tanulható?
Sőt, tanulni kell! Onnan lehet tudni, hogy valaki tehetséges-e, hogy miután átbeszéltük, mit érdemes javítania az adott versen, a következő alkalomra nagyon jó megoldásokkal áll elő. Ilyenkor látom, hogy pontosan érti, mit miért mond az ember.
– Van olyan kortárs költő, akit a saját mércéje szerint nagyon tehetségesnek tart?
Többen is vannak. Évekig ki volt tűzve a lámpámra Jónás Tamásnak egy, az anyjáról írt megrendítő verse.
– A lámpájára?
– Igen, az íróasztalom lámpájának fehér búrájára szoktam verseket tűzni – amikor meggyújtom, átvilágítja a szöveget a fény, és nem tudom nem látni. Ezért teszem oda, hogy mindig lássam, s hogy újra és újra elolvassam.
– A most megjelent gyűjtemény címe, Az élet két fele, egy korábbi, 2009-es, A nyár barlangja című kötet egyik versének volt már címe: töredékek, melyeket Tamás Gáspár Miklósnak ajánl. Mit jelent?
– Mikor az ember elhagyja az otthonát, és máshol keres új hazát, az élete kettéválik. Ott marad valami belőle és másként lesz újra teljes. Mint amikor letörik a gyík farka, majd újranő. Itt nem tudják, ki fia-borja vagy, mit írtál addig, nem tudnak megmérni az itteni költészethez képest, az otthoniak pedig nagyon nehezen bocsátják meg, ha kilépsz a közös létből. Ezt érzelmileg megértem, de racionálisan nem tudom helyeselni, mert számomra az, hogy az egyén szabad és szabadon kell döntenie az életéről, mindennél fontosabb. Szóval, egy dolog, hogy ki voltál, milyen voltál Erdélyben, és más kérdés, hogy milyen vagy a magyar költészet egészében. Nem tudni, kivé lesz itt az ember. Arra utal a cím: hogy „Kik vagyunk életünk eleje nélkül itt? / Hogyan és hol tapad meg átültetett sorsunk?” Tudom, hogy Tamás Gazsiban is mennyi nosztalgia van a régi Kolozsvár, az egykori emberek iránt. Ahogy végigmegy az ember az utcán, bármennyire is megváltozott Kolozsvár, szinte minden házhoz fűzi valami emlék. Ez pótolhatatlan. Imádom Budapestet és önszántamból jöttem ide, és egyre több házhoz van közöm itt is, de azért régi, mély, közvetlen emlékeim nincsenek. A legrégebbiek a ’60-as évekből származnak – még láttam a régi Nemzeti Színházat a Blahán. Életünk végéig gyűjtjük, tanuljuk az újabb és újabb helyeket, helyszíneket, a későbbi referenciapontokat, de nem lesz ugyanaz a viszonyunk hozzá. Talán jobb lenne, ha az ember nem bonyolódna bele az érzelmek és az emlékek egyre sűrűsödő hálójába. Mert egyre erősebbek, egyre jobban fognak. Még egykori ellenségeink is egyre fontosabbá válnak. Nemrég kint jártam a házsongárdi temetőben, megláttam egy síron valakinek a nevét, akivel nem voltam jóban, és megrendültem. Mert az ellenfelem is a világunkhoz tartozott.
– Nagyon sok verse épül az identitáskeresés köré, hogy kicsoda valójában: erdélyi magyar? Zsidó? Kivándorló? Áttelepülő? Egy korai versében úgy fogalmaz, hogy „Kié a Duna ilyformán? / Az én folyóm a meleg Jordán”. Erre Bajor Andor kissé megfeddte: „Milyen Jordán a te folyód, kisfiam, és milyen Duna, az talán itt folyik Kolozsváron? A Szamos a te folyód, az folyik ebben a városban!” Hol van otthon és melyik a folyója?
– Budapesten vagyok otthon, most már több mint negyedszázada itt élek, a régi barátaim is többségükben itt vannak, és sok az azóta szerzett jó barátom. A Duna is és a Szamos is az én folyóm. Sőt még a Malomárok is, mert ott csordogált a házunk mellett. A víz nagyon gyakori motívumom, főleg a tenger, de a folyók is. Emlékszem, mennyire megdöbbentett, amikor először láttam sirályokat a Szamos fölött. Azt hittem, ez csak tenger fölött lehetséges.
– És a fű? A fűnek egy egész kötetet szentelt…
– Az Egy pohár fűt…Olyan pici, annyira vékony egy fűszál, mégis úgy működik, mint egy egész világ. Mindig tudja, mikor kell előbújnia, és ha itt az idő, megemeli még az aszfaltot is.
Az az erő, ami ezekben a cérnuka számítógépekben van – hogy újranő mindig, mindenütt, még a síron is –, az a teremtés nagy költői metaforája. Az Egy pohár fű című kötetem erről az erőről szól, illetve arról, hogy ha pohárban áll, abban már ott a halál. Látszólag még él, még zöld, de már ott van benne a vég is, hiszen már levágták.
– Nyugtalanítja?
– Egyre jobban. Az ember fiatalon félretolja a halál gondolatát, vagy csak megdöbben rajta, ha kénytelen szembesülni vele. Aztán ahogy telik az idő, észreveszi, hogy ez valószínűleg vele is meg fog történni. Ezen először felháborodik és kétségbeesik, nem érti, miért van ez így. A miénk lázadó kultúra. Természetesen van olyan kultúra, ahol a halált sokkal inkább a természet részének tekintik, de ettől a kérdés még nem szűnik meg. Az elfogadás könnyebb, de maga a kérdés, hogy miért kell megsemmisülnie annak, ami létezik, kérdés marad. Többféle választ lehet adni rá, de valahol mindegyik nyugtalanító. Engem személy szerint nagyon mélyen érintenek a veszteségek, és nem tudom elhallgatni őket. Mindig szíven üt, ha valaki eltűnik. Talán a gyászverseimben megpróbálom újragondolni, milyen volt. És újraéleszteni.
– A Petri György halálára írt, Csöndfoltok című ciklusban az életet mint vajúdást írja meg: „…az életen átpréselődöm, / míg száz kudarc s öröm karmolja bőröm. / Végül kitol, az űrbe szül halálom.” Ennek a résznek a vége egy olyan világról szól, amit „egy stróman Isten előlünk eltakar”. Mi helyett van az Isten? Ki áll mögötte?
– Állandó viaskodás van bennem az istenfogalommal, hogy van-e magasabb instancia fölöttünk, amelyhez mérjük magunkat, amely előtt el kell számolnunk, vagy nincsen. Hogy kinek a tekintete előtt élünk? Életem különböző korszakaiban másképp ítéltem meg. Volt, amikor úgy gondoltam, hiszek, de ez mostanra elvontabbá, sokkal inkább filozófiai kérdéssé vált. Nem ismerjük az emberi lét igazi formáját. Még ha lenne is valami transzcendens, ami fölöttünk van vagy rajtunk kívül, akkor az inkább csak eltakarja előlünk a valódi életünket. Hogy mennyire kicsi az ember és mégis milyen fantasztikus, hogy tud erről. Tud a világegyetemről. Hogy önreflexív. Ez önmagában transzcendens értékű. Több, mint az anyag. Az embernek van önmagáról való tudása! Gyuri elég istenkáromló ember volt, teljesen ateista. Az a megrendülés, kétségbeesés és tisztánlátás, amivel szembenézett a betegségével, mégis arra engedett következtetni, hogy ami valójában ránk vár, azt az istenhit, az istenfogalom eltakarja előlünk. Ezért stróman az isten. Egy időkön átívelő képzet, amibe kapaszkodhatunk ugyan, de hogy mi van mögötte, és hogy mi a valódi viszonyunk a világhoz vagy akár a saját végünkhöz, azt elrejti.
– Azért a mély és húsba vágó témák neheze mellett mindig ott az önirónia és a humor is a költészetében. A Glossza a tízparancsolathoz című versében, melyben sorra veszi a főbűnöket, a Ne lopj! parancs alatt például ez áll: „De egy címet se, egy ötletet se? Rebbe, / a posztmodern könyvek meghalnak ebbe!” Betartja?
– Lopni nem loptam, de arra nagyon vigyázok: ha egy-egy mondatom máshonnan van, azt kurziválom, vagyis jelzem, hogy vendégszöveg van a versemben. Ezzel együtt kaptam már magam azon, hogy úgy dolgozott bennem egy sor, hogy nem jöttem rá, nem az enyém. Engem zavar, hogy sokan minden jelzés nélkül beépítenek a verseikbe idézeteket. Nem gondolom, hogy a költészet, a világirodalom szabadon felhasználható nyersanyag lenne. Mindenki számára felhasználható és hozzáférhető, persze, olvasásra, de azzal, hogy eltűnik mögüle a szerző, nem tudok egyetérteni. Akkor mit ér az, hogy Goethe olyan zseniális költő? Vagy ott van például Shakespeare. Az, hogy mindent Shakespeare-re hivatkozva, de őt kilúgozva akarunk megfogalmazni, szétboncolni és a saját tartalmainkat belegyömöszölni, hogy csak ürügyként használjuk, ismert narratívaként, az manapság megengedett ugyan, de elvész maga Shakespeare. A saját költészete, találatai, mindaz, ami Shakespeare-ben őrületes. Az a nagy költészet, ami végül is minket, olvasókat vagy színházba járókat elvezérel a művészetig. Egyre több szöveg beleolvad a hétköznapokba, az obszcén vagy trágár beszédbe, és nem arról van szó, hogy ilyenek ne lehetnének, akár stiláris értékkel benne egy műben. Minden benne lehet. Ahogy Richard Strauss mondta, „én egy szál kolbászt is meg tudok zenésíteni”. Goethe is azt vallotta, nincs olyan szó, ami ne kerülhetne bele egy műbe, de funkciója kell, hogy legyen. Ha a hétköznapi nyelvbe beledaráljuk a művészeti alkotásokat, azzal nagyon sok minden elvész. Mert nem igaz, hogy nincs magasság és mélység, hogy nincs mester és nincs tanítvány.
A művészet a legnagyobb transzcendens erő.
– A Kiáltvány című versében, mellyel indítottuk az interjút, azt írja: „De nincsen oly rövidke lét, / melyért ne volna érdemes csalódni.” A csalódások előre visznek?
– Ha van belátás. Ez a vers egyébként annak a politikai és írói közösségnek szól, amelyben élek. Amikor átjöttem Magyarországra, egy fiatal, ígéretes kezdeti demokráciába érkeztem, amely nagy reményekre jogosított föl. Most komoly aggályaim vannak. Az, hogy az ellenzék valamilyen módon alul maradt egy politikai küzdelemben, jobb önismerethez kellene, hogy vezessen. Nem kellene mindig mentséget találni, nem kéne mindig a másikban keresni a hibát, hanem egy önmagunkkal való szembenézésben megtudni, mit kell másképp csinálni. Ehhez kell a belátás. A csalódás nem béníthat meg, nem eredményezheti azt, hogy leül, apátiába fúl, elgyávul az értelmiség és súlyos esetekben sem képes a hangját hallatni. Most ez van: bénultság és kétségbeesés. Ez csak akkor oldódhat, ha szembenézünk önmagunkkal. Hogy nem csak a sors furcsa játéka és az ellenség aljassága miatt veszítettünk, hanem mert rossz volt a stratégiánk. Hogy néha ötlettelenek vagy tehetségtelenek voltunk.
+1 kérdés :
– Mit fözött a karácsonyi ünnepekre?
– Töltött káposztát, ahogy azt Erdélyben szokás. Pirospaprika és rántás nélkül, zöld, közepes méretű töltelékekkel. És van benne csombor, kapor, füstölt hús. A töltelékben egy kis pirított hagyma is.
