„Úgy tudnak ránk nézni, mintha a Marsról jöttünk volna” – Magyarország nem az a hely, ahol egy fogyatékkal élő emberre könnyű létezés vár
És nem csak az „építsünk középosztályt, és a javakból bőven lecsorog a leszakadókhoz” politikája miatt, bár ez a szemlélet sem segíti a nélkülözésben élők vagy a kitettség miatt koldusbotra jutók mindennapjait. A közjó kreatív értelmezése-csatornázása a távoli jövőbe tolta a lecsorgásszisztémának nemcsak a sikerét, de az elviselhetőségét is. Ezekhez mérhető csapás (a szakpolitikától nem függetlenül) a szolidaritást és az érzékenyítést szitokszóvá alacsonyító felfogás is, ami az intézményekben nem egyszer sajtóhírré fajuló állapotokat eredményez, a köztereken pedig megvető pillantásokat emel társadalmilag elfogadott rangra. A „miért nem a négy fal között csinálják a sérültséget?” polgártársi rosszallásaival néhol azért dacolnak. Barcson egy fotókiállítás megy szembe a sztereotípiákkal, látszani engedi ezeket a hétköznapi hős családokat, és nem is akárhogy: a fekete-fehér nagyításokon autista és Down-szindromás gyerekek mókáznak a szüleikkel. A megnyitón vagy másfél százan örültek egymásnak, épek-szépek, könyvári könyvek közt. Az idén 45 éves Szivárvány gyógypedagógiai intézmény telt házas seregszemléjén is párás tekintetek meredtek a színpadra, a „mégsem reménytelen ország” érzését plántálva.
