Magyar Pétertől Rapcsák Andrásig: miért vált Hódmezővásárhely a szoborháborúk frontvonalává?

A rendszerváltás óta tartó kulturális hullámvasút nemcsak a múlt (f)elszámolását, hanem a köztéri szobrok sorsát is folyamatosan átírja. Legyen szó fővárosi emlékművek áthelyezéséről vagy vidéki városok politikai csatározásairól, a köztéri alkotások mozgatása vitákat generál. Arról nem is beszélve, hogy úgy tűnik, egy alkotás megítélésében erősen befolyásol minket, milyen politikai nézetet vallunk, szerettük-e az ábrázolt illetőt vagy a mű alkotóját. Mélyi József művészettörténész segít abban, hogy nagy látószögből tudjuk szemlélni ezeket az ügyeket. 

– A köztéri szobrok sorsa itthon a rendszerváltás óta mintha folyamatos hullámvasúthoz hasonlítana. Az átrendeződés annak idején kétirányú hatást gyakorolt: az emlékművek elszállítása, lebontása, a Szoborpark létesítése egyrészt felszabadító volt, másrészt viszont olyan érzetet keltett, mintha ezzel tulajdonképpen le is tudtuk volna a múltat. Hogy ez nincs így, azt a főleg Budapesten időről időre kirobbanó viták jelzik. Mindez vidéken sem ismeretlen. Így zajlott vita egy évtizeddel ezelőtt a Hódmezővásárhelyhez közeli Szentesen, amikor Marton László kubikos szobrát akarták elvitetni azzal az indokkal, hogy munkásmozgalmi emlékműről van szó. Abból országos botrány kerekedett. A szobor azóta is az Apponyi téren magasodik. Ennek egyik oka az, hogy elméletileg szigorú szabály védi az alkotásokat: nem lehet azokat elmozdítani a helyükről az alkotó vagy a jogörökös beleegyezése nélkül – adja meg a vezérelvet Mélyi József művészettörténész, amikor a legújabb hódmezővásárhelyi szoborügyről kérdezzük.

Valószínűleg nehéz lenne másik olyan települést találni hazánkban, ahol ennyi szó esne köztéri alkotásokról, mint Hódmezővásárhelyen. Egészen pontosan: még a fele sem telt el ennek az évnek, amikorra három ilyen ügy miatt keletkezett árok a helyiek között. Februárban avatták fel a városban Sándor Fegyir, Ukrajna magyarországi nagykövete részvételével Leszja Ukrajinka ukrán költő mellszobrát. Az avatást is, magát az alkotást is jellemzően a politikai nézeteik és az egyéni ízlésük alapján ítélték meg a lakosok. Szusszanni sem volt idejük a vásárhelyieknek, már jött is a következő felvonás. Lezajlott a Tisza-győzelmet hozó áprilisi országgyűlési választás. A város polgármestere, Márki-Zay Péter nem sokkal ezután állt elő azzal a kitétellel, hogy ha a Fidesz legyőzése után rendszert is vált, szobrot emeltet Magyar Péternek. Erről a Visszhangban is beszámoltunk. Mivel állítólag három a magyar igazság, nem kellett sokat várni, bizonyítást nyert a néphagyomány, jött a harmadik szoborügy.

A Fidesz-frakció távol maradt, a közgyűlés többségét adó, a Márki-Zayt támogató frakcióból ketten az ötlet ellen voksoltak, de végül rábólintottak: megkezdik az egyeztetéseket és engedélykéréseket a Rapcsák-szobornak a helyi Emlékpont Múzeumba vagy annak környékére való áthelyezéséről.

Márki-Zay Pétert figyelmeztették, hogy ne feltétlenül akarjon Magyar Péternek szobrot állítani, de a hódmezővásárhelyi polgármester tántoríthatatlanMárki-Zay Péter nemrég még szobrot állított volna Magyar Péternek, de most már bírál, a demokratikus ellenzékét szerveznéBudapest kezd belefulladni a passzív és agresszív nemzeti giccsbe, szakértői testület kezeli a szobortúltermelési válságot

Áradtak a Szent Istvánok

A köztéri alkotások tekintetében érdemes visszamenni három évtizedet, az új rendszer akkor egy elég nagy tisztítótűzzel kezdődött. A rendszerváltás után megszűnt a cenzúra, minden önkormányzat szabadon állíthatott köztéri alkotásokat. Ez elvileg nagyon jó dolog volt, a gyakorlatban azonban a minőség és a gondolatgazdagság igen sokszor hagyott kívánnivalót maga után. Művészileg és esztétikailag az elmúlt évtizedekben sokat romlott a színvonal, megsokszorozódtak a klisék, a pályázatokat sokkal kevésbé készítették elő. Igaz, teszi hozzá Mélyi József, közben a saját igényünk is alábbhagyott, ma már annak is örülünk, ha egy közepes minőségű szobrot állítanak valahol.

Az első Fidesz-kormány idején az alkotások megrendelői az ihletet a történelem messzeségéből merítették, a Szent István-szobrok áradata volt a leginkább jellemző az időszakra. Az ezredforduló utáni korszakban – bár a Nagy Imre- vagy Antall József-szobrok mellett a Rapcsákot ábrázoló mű is eszébe jut a művészettörténésznek – még nem volt jellemző a közelmúlt megörökítése. 2010 után ismét divatba jött a visszarévedés, több helyen avattak Horthy-szobrot. Ezt mondjuk Orbánék nagyon nem szerették, és ennek nagyrészt megálljt parancsoltak, de közben megjelentek a köztereken az irredenta politikusok. Az Urmánczy-emlékhelyet a Margit-szigeten Tarlós István avatta fel, L. Simon László programja Székesfehérváron Kornis Gyulával és Klebelsberg Kunóval futott, de abból már botrány lett, amikor Hóman Bálintnak akartak szobrot állítani. Szobrot kapott Széll Kálmán, Bethlen István vagy Göncz Árpád, de átfogó, tömeges avatási hullám nem volt jellemző.

Nem jó ez így se, úgy se

Az elv – mutat rá a szakember –, azaz, hogy az alkotót meg kell kérdezni, mit gondol a költöztetésről, létező szabály lenne, de ezt az Orbán-kormány többször kikerülte nemzetstratégiai és egyéb hivatkozásokkal; szoboreltávolításra ennek megfelelően bőven akadt példa.

De a legcsúnyább történet mégiscsak a Nagy Imre-alkotásé volt, amellyel ráadásul megvárták, hogy a művet finanszírozó Demján Sándor elhunyjon.

Vásárhelyen tehát megszületett a közgyűlési döntés, az elvi lehetősége megvan annak, hogy az Emlékpontba költözzön a Rapcsák-szobor, ám Mélyi József szerint ez igencsak ingoványos talaj. És ha – eljátszva a gondolattal – az önkormányzat véghez viszi a tervét, vajon mártír lesz-e Rapcsákból? Erre a művészettörténész azt mondja, nagyban attól függ, hova kerül. „Nagyon rossz megoldásnak tartom az Emlékpontba helyezést. Sőt magát az egész intézményt egy nagyon kétséges koncepciójú vállalkozásnak tartom. Ahogy Szabó Iván rosszul sikerült Lenin-szobrát méltatlan volt felültetni a homlokzatra, ugyanilyen méltatlan lenne Rapcsákot az épület mellé száműzni. A múlttal, a kultúrával szemben méltatlan. Ha nagyon muszáj költöztetni, biztos lehetne egy a jelenleginél megfelelőbb helyet találni. Talán már csak azért is érdemes új helyet keresni, mert ha ott marad, ahol most van, az csak tovább szítja a politikai vitát.”

Olga nem eszi forrón a Kását – Tömegek zarándokolnak Hódmezővásárhelyen Délkelet-Európa első trollszobrához, de vannak még vitákKarácsony Gergely társadalmi párbeszédet indít a német megszállási emlékműrőlKitört a botrány a XIII. kerületi Fenyő Miklós-szobor terve körül, inkább levették a napirendről a kérdést

Abszolút színház

„Soha életemben nem vállaltam színpadi szerepet” – vallja be derűsen Mélyi József. Váratlan kitérőnek tűnik egy ilyen mondat a szobortéma taglalása során. Talán valóban az, ugyanakkor a legmegfelelőbb pillanat arra, hogy az újságíró eltöprengjen a szerencsés véletleneken. Mert mint azt riportalanyunktól megtudjuk: színészek művészettörténeti tanáraként került kapcsolatba a színház világával, és ez az ismeretség most szokatlan módon mutatkozik meg.

A Trafóban szeptember 20-án mutatják be a Szoborinduló című darabot, melyben maga Mélyi József is színpadra lép.

A darabban központi szerepet kap a hódmezővásárhelyi Szántó Kovács-szobor, szó esik arról a nemrégiben történt esetről, amikor – tehát mégsem három, hanem négy vásárhelyi szoborügyről beszélhetünk! – helyi közéleti csörte közepette odébb tették a művet, valamint arról, amikor 2004-ben kiszállították egy rövid időre Hollandiába. Nem kis meglepetésünkre Mélyi József azt is elárulja, hogy a budapesti színházlátogatók a szóban forgó Rapcsák-szoborról is hallanak majd a darabban.