Vasárnap, nem túlzás állítani, történelmi jelentőségű parlamenti választás zajlott Magyarországon, a Tisza Párt, élén Magyar Péterrel fölényes győzelmet aratott a Fidesz fölött. Az ember pedig már csak olyan, hogy szeret a nagy dolgokról kézzel fogható emlékeket megtartani, mert a fontos pillanatok képeit nem csak az elme mozivásznán akarjuk újra és újra lepergetni. Megfogható holmikat akarunk, egy emlékbe eltett plakátot, egy fotót, egy aláírást, hogy azokra rápillantva, azokat megérintve egy másodpercre újra valóságosnak érezzük azt a napot, amelynek harsogó színeit a múló idő pasztellel rajzolja újra. Érzelmet, érzést, megbecsülést, tiszteletet próbálunk kőbe, fémbe álmodni.
De néha ennél is tovább megyünk, nem állunk meg a fiókba rejthető relikviánál, valami jóval monumentálisabbat szeretnénk.
Hódmezővásárhely polgármestere, Márki-Zay Péter novemberben gondolkodott el először, hogy vajon megragadható-e egy köztéri alkotásban az Orbán-rendszer vége (a politikus az előző választáson összellenzéki miniszterelnök-jelölt volt, és Magyarhoz hasonlóan az államhatalom kíméletlen karaktergyilkosságával került szembe, tehát nem furcsa, ha sokakkal együtt nagyon hálás a rezsim legyőzőjének – a szerk). Márki-Zay akkor azt mondta egy M1-interjúban, hogy „ha Magyar megnyeri a választást, ha a pedofilokat börtönbe csukja, ha visszaszerzi a nemzettől ellopott pénzt, ha végre nem leszünk Európa legszegényebb országa, én szobrot állítok neki Hódmezővásárhelyen”. Ugyanerről beszélt a választás előtti napokban a Politico portálnak, majd megerősítette az elképzelését a városi televízióban:
Óriási súlya van annak, hogy Magyar Péternek most sikere legyen, és ezért valóban megérdemel egy szobrot is. Tehát egy nagyon szép szobrot fogunk állítani neki.
De vajon, legyen bármekkora is az öröm egy rezsim bukása felett, nem túlzó-e egy szoborállítás ötlete? Ünnepelhetünk-e úgy, hogy közben ne kelljen attól tartanunk: átlépjük-e a történelmi emlékezet és a személyi kultusz közötti határmezsgyét? És egyáltalán milyen funkciója lehet a köztéri emlékműveknek?
Gyakorlatiasabb elviség
– A ma felmerülő szoborállítási ötletek kapcsán hasznos visszatekinteni a XIX. századi vitákra, amikor a német gondolkodók hosszan elemezték, kinek és miért érdemes emlékművet emelni.
Ha ma élő politikusnak akarna valaki szobrot állítani, hasonlóan az inkább karikatúraként sikeredett futballistaábrázolásokhoz, félő, hogy a inkább mémként vagy felszínes jelenségként hatna
– osztja meg a témával kapcsolatos nézeteit lapunkkal Mélyi József művészettörténész.
Az ötlet, teszi hozzá, gyakran csak metaforikus szinten működik, nem pedig valós igényként. Azaz mondhatjuk: „olyan remek ember, hogy szoborba kellene önteni”, de jobb megmaradni az elv síkján, nem kell feltétlenül kivitelezni. De ha nem magát a személyt, hanem az általa képviselt eszmét, tettet jelenítenénk meg köztéri alkotásként, ma már az is vékony jég. Történelmi példák mutatják, hogy az eszme-emlékművek koncepciója is problémás. Ez már a 60-as évek közepén, Somogyi József Szántó-Kovács János-szobra körüli vitákban is kicsúcsosodott: vajon egy portrét látunk, vagy egy eszmét? – hangzott akkor a kérdés. (Az alkotás történetesen éppen Hódmezővásárhelyen áll – a szerző.) Ezeket a polémiákat feleslegesnek vélné újrajátszani. Elvont fogalom szoborba öntése egyébként is sok nehézségbe ütközik. De még ennél is fontosabb szerinte az, hogy hagyni kell leülepedni az eseményeket. Erővel nem lehet demokráciában kultuszt építeni, a történelmi tapasztalat azt súgja, hogy az idő a legjobb szűrő.
Általánosságban azt is hozzáteszi, hogy egy ilyen kezdeményezés hitelességének jó mérője lehet a közadakozás, tehát ha az emberek valóban fontosnak tartják, összeadnák egy politikusszoborra a pénzt, de ennek Mélyi József meglátása szerint jelenleg Magyarországon nincs itt az ideje. Csak gondoljunk bele, javasolja, hogy kit ünnepeltünk volna szoborral a 80-as vagy 90-es években, mit gondolnánk róla ma, és máris láthatjuk egy esetleges fellángolás veszélyeit.
A magyar történelemben, leszámítva a Horthy-kultuszt vagy a Rákosi-korszakot egyébként sem volt jellemző élő politikusok szoborba öntése, ugyanúgy, ahogy utcát sem nevezünk el élő emberről.
Érdekes adalékként megjegyzi, hogy még a diktátorok sem feltétlenül rajongtak az emlékművekért, Sztálin például burzsoá csökevénynek tartotta azokat, a Lenint, illetve a saját magát ábrázoló szobrokat mindössze propagandaeszközként használta. Figyelemre méltó párhuzamként megemlíti, hogy hasonlóan szokatlan az élő személy ábrázolása a pénzverésben. E tekintetben is vannak azonban ritka kivételek, ilyen a 20. században Horthy Miklós és Farkas Bertalan.
Nincsenek igazi hősök
A portréábrázolás a római korig nyúlik vissza, elhunyt családtagokról készíttettek így emléket, mutat vissza az időben Tóth Dávid szobrászművész. Úgy fogalmaz lapunknak: először jót mosolygott Márki-Zay Péter ötletén, mert művészettörténeti példák támasztják azt alá, hogy élő személynek ilyen emléket állítani elhamarkodott, nagyon ritka, és nem is szokta az illető jó néven venni. Emlékeztet arra, az idősebb George Bush nagyon ellenezte annak hírét, hogy Budapesten szobrot akarnak neki állítani. (Az Egyesült Államokban több szobor is készült róla még életében. Az akkori hírek szerint ezeket sem feltétlenül helyeselte, inkább engedett a rábeszélésnek, vagy megkérdezése nélkül készültek el az alkotások – a szerző.)
Ma nincsenek akkora történelmi hőseink, mint régen, szerinte már ezért is nehéz a mai világban eldönteni a politikusainkról, hogy érdemelnek-e szobrot.
Ráadásul Magyar esetében olyan politikusról van szó, aki még a pályája elején tart, és akiről ezért még nincs társadalmi konszenzus, amely a nagy formátumú alakok közé sorolná.
Alkotóként ha ő kapna felkérést egy ilyen mű elkészítésére, biztosan elutasítaná a fenti morális megfontolások miatt. Másrészt az ő ízlésének az ötlet is morbid, mintha élve akarnánk temetni az illetőt. Éppen ezért nehezen tudja elképzelni azt a politikust, aki jó szívvel modellt ülne egy róla készült szoborhoz. De aki komoly önvizsgálat, a tettei, érdemei mérlegelése után igent mond egy ilyen ajánlatra, hát lelke rajta, összegzi.
Szerinte az, hogy a hódmezővásárhelyi szoborállítás ötlete egyáltalán felvetődik azt is jelzi, mennyire nincs átjárás a politika és a kultúrpolitika között. Érezni kellene egy ilyen kijelentés súlyát, előtte megkérdezni egy, az adott műveltségi területre rálátó szakembert.
A köztéri szoborállításról és a szakmájáról szólva kritikát is megfogalmaz azzal, hogy ma szinte bármit bárhová fel lehet állítani, nincs tényleges kontroll, hosszú ideje nincs valódi képzőművészeti lektorátus. És hiába, hogy a köztéri alkotások elkészítési folyamatának egyik lépése a kötelező zsűriztetés, ezt a döntést a megrendelőnek nem kell figyelembe venni, és ez nagy baj, mutat rá egy zsákutcára.
Soktényezős egyenlet
Márki-Zay Péter az ellenérvek dacára tántoríthatatlan. – A hősök, akik kiszabadították Magyarországot a rabságból, mindig szobrot kaptak. Magyar Péter a Fideszt már legyőzte, még rendszert kell váltania. Ha nem rontja el, meglesz a szobor – szögezte le lapunk kérdésére a politikus. (Magyar Péter még egyszer sem reagált a szoborállításról szóló felvetésre, nem is kérdeztük róla – a szerk.) És hogy ez az alkotás szimbolikus mű, vagy emberalak lenne? A fentebb említett több változó miatt sem ezt, sem a céldátumot nem tudja még csak megjósolni sem. Illetve az is a jövő zenéje, hogy ha eljönne az idő, akkor az önkormányzat állná a cechet, vagy adományokból lenne meg a rávaló. Maga is elismeri az ötlet szokatlan voltát, ahogy azt is, akad, aki mosolyog rajta, de biztos benne, hogy ha valóban lezajlik mindaz a folyamat, amit remél, előbb-utóbb sok településen lesz Magyar-szobor. Visszalapozva a történelmi feljegyzéseket azt látjuk, hogy a szobor sosem puszta tárgy volt. Mikszáth Kálmán egyenesen abban hitt, hogy az nem az ábrázolt személynek, hanem a jövőnek készül. A politikai szoborállítás pedig, ahogy azt a szakértőktől hallottuk, különösen kockázatos. Főleg akkor, ha az emlékezetet megpróbáljuk a társadalomra erőltetni, mielőtt az ítéletet mondhatna.
