Egy rózsaszín minyonba, islerbe, linzerbe vagy pirospaprikával ízesített szendvicsbe beleharapni nemcsak az ízekről szól, de egyben nosztalgikus érzést is kelt bennünk, akár a fiatalkorunkat is felidézheti. Ezt a hangulatot idézi meg grafikáival és festményeivel Kügerl Johanna az Itt van a nyelvem hegyén című kiállításán a nyolcadik kerületi editory nevű kultúrtérben.
Rózsaszínű kiállítóterében olyan tárgyakat helyeztek el, melyek visszarepítenek a múltba: ilyen a virágmintás szőnyeg, a csíkos szövetű karosszékek, egy horgolt kendővel fedett asztal és könnyezőpálmák. De miért is ezt a témát választotta Johanna az első tárlatának?
– Csak pár éve kezdtem el illusztrálni, és csak fokozatosan alakult ki, hogy ételeket rajzolok – meséli –. Az első képemen egy felnagyított sertésmájkrém volt, mert akartam valami nagyon hétköznapi és profán dolgot ábrázolni. Kicsit egy fricska volt ez részemről a művészeti elitizmussal szemben, hogy ilyet is ér műtárgyként kezelni. A barátaimtól pedig olyan visszajelzéseket kaptam, hogy ez a téma nagyon magyar és autentikus, illetve sok emléket ébreszt, mert amikor iskolai kiránduláson voltunk, akkor is sertésmájkrémet és kiflit adtak nekünk a tanárok. A következő képemen pedig egy zacskós tej volt, és már tudatosabban használtam rajta autentikus motívumokat, a hengerelt tapétát, a horgolt kendővel díszített asztalt és a szilvalekvárt.
Én amúgy a Jászságban voltam gyerek, ezért a képen szereplő tárgyak is a gyerekkoromból származnak, mint például a félzsíros jász tej.
Mivel az otthonunkban voltak szocreál és modern tárgyak is, ezért a képen a korszakok találkoznak egymással, és pont ettől az eklektikától lesz komfortos egy otthon.
Addig sem beszélgetünk
Johanna úgy érzi, a képeit azért is szeretik sokan, mert azok a magyar háztartásokat, szélesebb értelemben pedig a kelet-európaiságot jelképezik. – Eleinte azt gondoltam, ezek a grafikák csak az ételekhez fűződő ambivalens viszonyomat tükrözik, mivel kamaszkoromban feszültséglevezetésből ettem, és ebből igyekszem azóta kilábalni. De aztán a rajzok kapcsán elkezdtem a témát nagyobb perspektívából szemlélni, és rájöttem, hogy azok nemcsak rólam szólnak, hanem az egész társadalomról – mondja Johanna, aki úgy látja, sok közös van az étkezéseinkben, hiszen az a családi életet teljesen átszövi, mivel minden program és találkozás az evés köré épül.
– Anélkül nem tudsz leülni a családdal, hogy ne rakjanak eléd mindenféle kaját. El is gondolkodtam azon, hogy egyes szólás-mondások, mint az „Aki leghamarabb befejezi, az lesz a kisangyal” elég toxikusak. Ha belegondolunk, az előbbi azt jelenti, hogy akkor leszel a legjobb az asztalnál, ha leghamarabb bezabálod a kaját. De ez abszolút jellemző a társadalmunkra, hogy az ételnek központi szerepe van az életünkben, és a mértéktelenség kapcsolódik hozzá. És biztos ez is egy feszültséglevezető dolog a családban, hisz addig sem kell beszélgetni. Ide kapcsolódik a másik mondás: „Magyar ember evés közben nem beszél”. Na de akkor mikor lehet beszélni, hogyha mindig eszünk, amikor együtt vagyunk?
Persze a témához lehet pozitívan is állni, Johanna úgy véli, neki az étel a tanult szeretetnyelve, mivel az általa megvásárolt vagy elkészített étkekkel szokott kedveskedni a barátainak, családtagjainak. E gondolathoz fűzhető a húslevest befőttes üvegben ábrázoló képe, melyen a csirkeláb, a zeller, a karalábé és a sárgarépa máris felidézi a nézőben a jól ismert ízeket.
– Ez a szeretet és a gondoskodás esszenciája, amikor a nagymama miután jól megetetett a vasárnapi ebéddel, és úgy érzed, hogy kidurransz, még a kezedbe nyomja a befőttesüvegben a húslevest.
Amikor ezt mesélem, egyesek felnevetnek, hogy ők is így vitték a kollégiumba a levest meg a főzeléket. Látványra lehet fura, de a gondoskodást jól érzékelteti.
Az étellel szó szerint is lehet kommunikálni. Johanna egyik képén ételhordó dobozt látni, rajta a felirattal „Levest is egyél, puszi!”, míg a betűlevesben a tésztából az olvasható ki, hogy „Hüje leves”. Ezzel a grafikus ironikusan arra a helyzetre utal, amikor tanár édesanyja hazahozta neki a menzás kaját, és otthagyta az asztalon.
Ételemlékezet
De vajon mi lehet a pszichológiai oka annak, hogy ezekhez a retró ételekhez ennyire kötődünk? Erről megkérdeztük Geiger Bianka gasztrotanácsadót is, aki úgy véli, az ételemlékezet bennünk él, hisz a mostani harmincas-negyvenes generáció is úgy nőtt fel, hogy a nagyszüleik uzsonnaként ezeket csomagolták nekik.
– A tipikus, szegény, egyszerű konyha alapja a zsíros kenyér, de én zalaiként például a lekváros kenyeret ettem tejföllel, ami furán hangzik, de nagyon működik. És ha manapság ezekkel az ételekkel találkozunk, akkor megérint minket a nosztalgia, hogy milyen volt úgy felnőni, hogy ezeket ettük.
Külföldre szakadt magyarok is könnyes szemmel majszolják a Túró Rudit, amikor hazajönnek.
Bianka kiemeli, hogy az étkezés egy multiszenzoriális élmény, hiszen az étel hat ránk a látványával, az illatával, a tapintásával, az ízével, de még a hangjával is – például ha meghalljuk a csipszes zacskó zörgését.
– Rám így hat a dianás cukor, ami gyakran volt a nagymamám zsebében. Amikor hat-hét éve a piacon rábukkantam erre az édességre, akkor muszáj volt vennem, és nem azért, mert annyira jó, hanem mert a papír tapintása, majd a csoki ízlése által visszarepültem vele az időben, amikor öt éves voltam, és mentem a mamámmal szintén a piacra. Megemlíti a Covid-időszakot is, amikor sokaknál divatba jött az otthoni kovászolás és fermentálás, hogy maguk készítsék el a kenyerüket vagy tartósítsanak gyümölcsöket.
– Ezek klasszikus technikák, amiket akkor felfedeztünk, és általuk visszatértünk kicsit a múltba, az elkészítésük után pedig még sikerélményünk is volt. Vagyis ez nemcsak hobbi volt, de lélekerősítő is – mondja Bianka. Úgy látja, a házilag elkészített koszt többlettel is bír, hiszen munkába telik: a hozzávalókért el kell menni a piacra, aztán meg kell csinálni az ételt, ami sok időt is igénybe vehet, hisz egy jó húslevest akár nyolc-tíz órán át is lehet rotyogtatni.
