Jogi és fizikai értelemben a NER nem volt népirtás, de ezen kívül majdnem

A választás utáni napokban heves lángokkal csapott fel a vita a társadalmi szembenézéssel, a NER-rel kapcsolatos múltfeldolgozással, felelősségre vonásokkal kapcsolatban - ki milyen szinteken érintett, kéne, hogy vonatkozzon rá a felelősségre vonás, akár mondjuk a közmédia vonatkozásában, de az élet szinte minden területén. Beszélgetésünket Szabó Miklós társadalomkutatóval, az ELTE Társadalomtudományi Kar oktatójával, a népirtások szakértőjével azzal kezdtük, hogy milyen fogalmak kavarognak itt, és miért fontos ez?

A megbékélés a kulcsfogalom Szabó meglátása szerint. Ez nem felejtés és nem megbocsátás, hanem egy közös világ feltételeinek újraalkotása rendszerszintű károkozás után. És közös morális, politikai rend helyreállítása olyan csoportok közt, akik tettesként, áldozatként vagy kívülállóként lettek pozicionálva.

Tömeges fizikai agresszió, megsemmisítés nem történt ugyan, de „folyamatos, szubjektíven megélt elnyomásérzet” volt az emberekben, még ha ennek a fizikai oldalát, a közvetlen fenyegetettséget a középosztálybeli városi magyarok nem is érezte, de a mélyszegénységben élők, leszakadók, a szegregátumokban élők igen. A genocídiumot ma már nem izolált, fizikai megsemmisítésre korlátozott eseményként tekinti a tudomány, ami hétfőn elkezdődik, csütörtökön véget ér, hanem folyamatként. Ez teszi lehetővé, hogy

Az elhallgattatás, zsarolás, amit A szavazat ára című dokumentumfilmben láttuk, folyamata bár nem ugyanaz, mint a deportálás, vagyonelkobzás gyakorlata, de hasonló: az emberek „életlehetőségeinek, valóságba való belefolyásának" korlátozása történt meg. Ami aztán továbbhullámzik egy tanult tehetetlenségként a középosztálybeliekbe is, akik ugyanezeket az elnyomó gyakorlatokat nem ilyen közvetlenül élték át. Amikor egy társadalomban tömeges tapasztalattá válik a tanult tehetetlenség, a krónikus stressz és a frusztráció, akkor nem egyszerűen egyéni kudarcokról beszélünk, hanem egy kollektíven megélt bántalmazás következményeiről.

A népirtások utáni, csoportok közti helyreállítás és megbékélés gyakorlata itt most azért releváns, mert azokban az esetekben is szükség van egy nulla pontra: meg kell állapodni abban, hogy valami történt, társadalmi szinten, ez több mint egyéni élmények összesöprése, és ezzel kollektíven kell valamit kezdeni, ha a társadalom ebben a formában akar továbbmenni, élni.

Felvethető, hogy a magyar társadalom körében ritkán övez teljes közmegegyezés történelmi eseményeket, mennyire előfeltétel, hogy a másik oldal is úgy lássa, itt nem hibák történtek, hanem rendszerszintű visszaélés? Abszolút szükséges lenne, de ez attól is függ, hogy mekkora nyomást lehet helyezni az emberekre. Itt jön be a számonkérés, ami nem megtorlás. Ki kell mondani, hogy bizonyos dolgokat nem lehet megcsinálni, hiába voltak jogszerűek. Ez történt a második világháború végén: jelezni kellett, hogy tágabb értelemben nem volt elfogadható a náci, fasiszta gyakorlat, emberek tömeges és faji alapú jogfosztása, meggyilkolása. A számonkérés jelzés a nem közvetlen elkövetők felé is, aminek hatására át kell, hogy ők jogos és helyes eljárásokhoz adták-e a néma vagy aktív támogatásukat. A klasszikus felosztás - elkövető, kívülálló/szemlélődő, áldozat - sok sebből vérzik, vannak szürke zónák, vannak folyamatok, kategóriaváltások. De érdemes elgondolkozni azon, hogy miként tudjuk az elkövetők számonkérése mellett a szemlélődőket, akár a rendszer működtetőit azon elgondolkodtatni, hogy nem volt helyes, amit tettek, nem volt normális amit annak igazoltak vissza.

A 40-es években Németországban bíróságok próbálták meghúzni a határt a jogi és a morális felelősség között, hogy egyáltalán kezelhetővé váljon a múlt. De a megtorlás logikája nem oldja fel ezt a problémát: gyakran éppen azokat kényszeríti áldozati pozícióba, akiket felelősségre vonni próbál, és ezzel paradox módon meg is erősítheti őket.  Szabó Miklós meglátása szerint

ezeket, és ez rányomta bélyegét a megbékélés történelmi értelmezésének sikerére. A kérdés, hogy most van-e elég erős akarat a társadalomban, hogy ezúttal jobban működjön. Ez a döntés a történelmi traumáink feldolgozására is vissza fog hatni.

A társadalom önvizsgálattal segítheti a megbékélést, folytatja némileg meglepő fordulattal Szabó Miklós.

Mindenki, aki nem ment ki tüntetni, aki hagyta magát meggyőzni, hogy a problémák nem is olyan nagyok, vagy elfogadták ezt az egészet status quoként („hát akkor itt fogunk élni”), azoknak is van magukkal elszámolnivalójuk. És ez nehéz. – Magam is ebben a rendszerben PhD-ztam, nehezen tudom elmondani, hogy egy elnyomott ember voltam. Más kérdés, hogy ha az én egyetemem támogatását, működésének feltételeit összevetem másokéval, azt gondolom, kevésbé voltam fenntartója a rendszernek. Ez tipikus csapdahelyzet, ahol máris nem ott kezdem a vizsgálatot, hogy én hogyan járultam ahhoz hozzá a tevékenységemmel, hogy ez az össztársadalmi paralízis ennyire sokáig nem tette lehetővé, hogy demokratikusan változtassunk a helyzeten. Mi történt, ami miatt egészen idáig nem tudtuk megszervezni, hogy demokratikusan leváltsuk a hatalmat? És azt is fel kell vetni, hogy ki nem tudott valóban döntést hozni, ezért a felelőssége is korlátozott volt, és ki az aki elmulasztotta meghozni ezt a döntést – hívja fel a figyelmet szabó Miklós.

Mert a számonkérésnél mindig itt van az a sötét kísértés, hogy kiszervezzük a bűntudatunkat. Ilyen volt Franciaországban a háború végén a kollaboránsnak hívott lányok megbélyegzése, bántalmazása. Ezek nagyon fiatal lányok voltak, akik német katonákkal jártak vagy egy családot alapítottak. A fiatal katonák egyfelől a megszálló hadsereg tagjai voltak, másrészt a háború eleji hadműveletek után, a francia ellenállás akciói mellett, megélt valóságként, stabil évek jöttek, a fiatalok pedig az élet rendje szerint szerelmesek lettek. Miközben a francia társadalom ugyanúgy belesimult ebbe a rendbe, mint ezek a lányok, de végül utóbbiak lettek a bűnbakok, és ők szenvedték el a háború végi szörnyű fizikai-szellemi atrocitásokat, amelyek az öngyűlölet kifejeződései lettek. Szabó Miklós szerint ezt biztosan el kell kerülnünk, mert ez nem segíti a megbékélést. Ez egy kötéltánc: legyen szembenézés, az számon kérje adott esetben jogilag is azokat, akiknek felelőssége van, legyenek ítéletek, de ne próbáljuk meg a saját felelősségünket kiszervezni, mert az látszat-szembenézés, és ha majd megint beköszön egy autoriter rendszer, beállunk megint mögé. Más országok, kultúrák történetéből kevéssé tud mondani jó példákat Szabó Miklós.

A megbékélés, a rendes működés visszaállítása a családi analógiával is leírható. – Mutassanak nekem egy nem diszfunkcionális családot – szólít fel Szabó Miklós. A lényeg mégis az, hogy kívülről nézve működik-e, és a diszfunkcionalitása mellett tud-e egy megtartó, segítő, bátorító közeg lenni. Ettől még lesznek sérelmek, veszekedések, viták. Ez igaz az országokra is. A német szembenézés a náci múlttal vagy 89 után is nagyjából jól lement, akkor is, ha személyes szinteken lehetnek különbségek, sérelmek.

Úgy tűnik, azok a szembenézések működtek jól, ott van megbékélés, ahol felszámolták az eredeti konfliktust, illetve ami az eredője volt a konfliktusnak. – Azért borzasztó ez, mert ezekben az esetekben a tömeges erőszak sikeres volt. A nagy csoportközi konfliktusok esetében az alternatív valóságok felszámolása zajlik. A te véleményeden keresztül megvalósítható jövő sose valósuljon meg, ezt akarom elérni.  Ezután jóval könnyebb megbánni a bűnt, és fogadkozni, hogy soha többé. Igazán jó példát sajnos nem tudok mondani ott, ahol a probléma magja megmaradt, és tényleges túlélőkkel kellene megbékélni 

Itt mi a jobb út, a türelem vagy a dörgedelmes szembesítés a másik oldal részéről? Szabó Miklós szerint akkor lehet őket érdemben számon kérni, ha megtörténik az önvizsgálat. Ekkor meg tudjuk látni önmagunkat. Meg tudom látni, hogy hol tudok vele együttérezni, meddig tart a mi közös felelősségünk, és honnan indul az a szintlépés, ami rájuk vonatkozik. Én eddig ilyennel nem találkoztam – meséli. Az eddigi kissé szürreális találkozások a független média és a fideszes politikusok között annak is köszönhetőek, hogy most valami megfoghatatlan jellege van az előző rendszernek és a változásnak is.

A szembenézés-megbékélés ügyében az állam rengeteget segíthet, kulcspozícióban van. Az eddigi kis alkuk, a megfelelési kényszer is az állami vagy annak vélt szervezeteknek felé irányuló megfelelésből fakadtak, legyen szó újságokról, civil szervezetekről. És ezek elkezdtek rögtön a választás másnapján felbomlani. Már azzal sokat segít az állam, hogy másként lép be a térbe, viszonyul a társadalomhoz, egyszerűen másként kommunikál. Ha másként beszél velünk a hatalom, mi is másként beszélünk egymással, és ez gyorsan végigfut a társadalmon. Intézményi szinten is lehet segíteni a számonkérést, felelősség felgöngyölítését. A nagyobb kérdés, hogy kell-e a pl. a propagandisták jogi számonkérése, vagy elég egy szakmai számonkérés, hogy nem tartották be a szakmájuk alapvető szabályait. Ezek a szakmai hibák bizonyíthatóak. Ahogy a kuruzslásért is el lehet tiltani valakit az orvoslástól, úgy itt is fel lehet vetni a retorzió mikéntjét. A kormány a környezet és hangulat megteremtéséért felel elsősorban, a civil társadalomnak pedig tovább kell vinni ezt.

Részt vettek a vállalkozók a meghackelt közbeszerzésekben, mindenki tudta, meddig mehet el, mit tehet probléma tárgyává - vagy holnaptól már nincs pozícióban, esetleg ukrán pedofillá vált. – Bele lettünk vonva tehát a rendszerbe. Ezt is fel kell tárnia mindenkinek. Mert ha nem, akkor nem szakad át az a gát, ami abból fakad, hogy mi lesz, ha én számon kérek valakit, de visszahull rám, hogy én vagyok a bűnös? – firtatja Szabó Miklós.

Most az önvizsgálat igényére könnyen jöhet az a reakció, hogy ez önmarcangolás, áldozathibáztatás. Szabó szerint ez egy valid felvetés, ezzel nem lehet vitatkozni. Akkor a korábbi megállapítások fényében, ebből a pozícióból gondolja át mindenki, hogy milyen más áldozatok vannak még. Lásson bele mások áldozatiságába, legyen empatikusabb. Akit zaklattak az iskolában a külseje miatt, át fogja tudni érezni annak a helyzetét és sorsát, aki mondjuk kisebbségi lét miatt lett zaklatva. Attól, hogy áldozatok vagyunk, az nem jelenti, hogy csak mi vagyunk azok, és ne lenne emellett felelősségünk. Mert egy társadalom nem tud megbékélni, ha mindenkit bűnösnek tekint, de akkor sem, ha azt állítja, hogy szinte senki nem volt az.