Hiába van nyugalom – Terék Annával háborúról és békéről

Két alaptémáját, a bőr alá kúszó kisebbségi létet és a háború traumáit vitte tovább az új kötetében. Mindkettővel kapcsolatban sztereotípiákat bont le. Ilyenek például a háború utáni békével kapcsolatos elképzeléseink: nem hoz megkönnyebbülést, fellélegzést és reményt, mert a lelkekben még sokáig dúl a háború. Mennyi idő kell, hogy társadalmilag átlendüljön egy ország egy ilyen traumán?

Mindenképp több generáció. Hogyha nem kap külső segítséget. A világon csupán egy állam adott segítséget a feldolgozáshoz, a megbékéléshez, a Dél-afrikai Köztársaság. Mandeláék tudatosan foglalkoztak azzal, hogy elinduljon egy megbékélés a feketék és fehérek között. Mert addig megmaradt a pusztító feszültség a két nép között. Akkor helyet, időt és teret kaptak arra, hogy a traumáikat el tudják helyezni, ki lehessen mondani bármit. Ezután lélegzett csak fel valóban mindenki. A kezdődő békékkel általában ott a gond, hogy sok mindent nem lehet kimondani. Vagy azért, mert az illető szégyell róla beszélni, vagy azért, mert a társadalmi nyomás nem engedi. A vesztes nem mondhatja ki, hogy fáj neki, hogy veszített, és a győztes sem mondja ki, mennyi mindent elveszített ő is a harc során.

A kibeszélés segíthet?

Mandelaéknál workshopok voltak, ahol mindenkinek a saját veszteségélményéről kellett beszélnie, mit élt át, miközben fenyegetett státuszban volt, vagy mit tudott kezdeni a gyűlölettel. A két fél meghallgatta egymás történetét, és egy idő után rádöbbentek, elég egyforma dolgokat éreznek, elég egyforma szörnyűségeken mentek keresztül. Aki az ellenségem volt, az valójában a sorstársam, hiszen semmilyen háborúban nincs igazából jó oldal, sérül az is, aki támad, az is, akit megtámadnak. A Jóisten sem tudná kiválogatni, ki a gonosz, ki a jó. Csak áldozatok vannak, meg hatalmon lévők. Amikor az ember belekeveredik egy olyan szervezett cselekvésbe, amiben az erőszak a lényeg, az jelenti a túlélést, onnantól átrendeződnek a szabályok, a normalitás szabálya megszűnik, egyúttal minden kiszámíthatatlanná lesz. Egy idő után persze feltalálja magát az ember, alkalmazkodik. Csakhogy már abnormális támpontokhoz. Ez nagyon összetett és furcsa tudatállapot.

A tiszta lappal kezdés ezek szerint nem működőképes?

Szerintem nem. Hiszen a poszttraumatikus stressz-szindróma sokaknál jelen van. Nálunk, Szerbiában a hátországban is, hát még Koszovóban vagy Boszniában. Nem tudunk ugyanis mit kezdeni a békével egy háborús időszak után. Ha egy külső erő nem keretezi, akkor csak elkezdjük tovább élni az életünket, mintha mi sem történt volna. Nem is igazán szőnyeg alá söprésről van szó, inkább valahogy leválik az életünk történetétől, eltávolítjuk magunktól. Ám ahhoz, hogy be tudjon épülni, egységesen tudjuk látni az életünket, megkerülhetetlen, hogy beszéljünk róla, hogy elkezdjük feldolgozni, kinek milyen tapasztalata volt, mit veszített, hogyan hatott ki rá. Mert akár akarjuk, akár nem, nyomot hagy rajtunk. Próbálunk nem túl nagy jelentőséget tulajdonítani neki, de közben erőteljesen szervezi a háttérből hétköznapi működésünk dinamikáját, viselkedésünket. És ha valaki törli, letagadja élete egy szakaszát, akkor bukdácsolni fog, gátolni fogja, mert lesz, ami folyamatosan felszínre akar törni, és folyamatosan visszatartja attól, hogy megértse, ami vele történt, annak hatására lett az, aki.

Elhangzik a kötetben az a súlyos mondat is, hogy sokaknak, akik túlélték, szinte hiányzik a háború. Mégpedig azért, mert az összekovácsolta az embereket, egyfajta bajtársiasságot adott, és mindenki asszimilálódhatott benne.

Igen, erre valahogy rá lehet kapni. Tanulmányozták ezt is: a veteránok nehezen tudnak visszailleszkedni a társadalomba, mert hiányzik nekik az a fajta bajtársiasság, ami létrejön a frontvonalban. Teljesen abszurd dolog, amibe elkezdenek megkapaszkodni, de az a fajta egymásrautaltság, az a fajta biztonság, amit az ad, hogy számíthatok a másikra, meghatározóvá lesz számukra. Mindebből belekeveredni a békébe, ahol mindez megszűnik, mert ott versengés van, egymás taposása, nagyon képen tudja törölni az embert. A békében hiába van nyugalom, mégis valahogy egymás ellenségei leszünk. Persze az is benne van ebben a provokatívnak hangzó állításban, hogy én háborúban nőttem fel, az volt a gyerekkorom, ahol együtt volt a család összezárva, sokszor gyertyafény mellett, mert nem volt áram, és beszélgettünk. A félelem viszont számomra is meghatározó volt, mert senki nem mondta, hogy nem fog elterjedni Topolyáig a háború.
A jugoszláv hadsereg például próbált civil áldozatokat is kreálni a NATO rovására – bevitték az üres iskolába és kórházba a radart, hogy azokat bombázzák, és így azt lehessen mondani, milyen gonosz a NATO. Mindig összetett egy háború – civilként nehéz szétbogarászni egy idő után, mi a valóság, és mi nem.

Aki folyamatos krízishelyzetben él, mennyire képes visszaintegrálódni a normális életbe?

Számomra akkor jött a szembesülés, amikor elkezdtem Magyarországon egyetemre járni. Itt jöttem rá, mennyire nem kompatibilisek az én gyermek- és kamaszkori élményeim a többiekével. Nálam minden háborús kontextusba került. Számomra abszurd volt, hogy valakinek az a legnagyobb problémája, hogy rossz jegyet kap a zéhán, vagy nem kap elég zsebpénzt otthonról, miközben nálunk voltak emberek, akik eltűntek, akik meg hazajöttek, már nem mind néztek ki embernek. Akkor kezdtem érteni, nem tudok úgy funkcionálni, ahogy egy egészséges ember. És akkor kezdtem el azon gondolkodni, mennyire furcsa, hogy erről otthon nem beszélünk. Hiszen ott mindenkinek ez az élettörténete. Mi például akkor ballagtunk, amikor bombariadó volt. Mivel azonban mindannyian ezt éltük át, így mindez természetesnek tűnt. Csak egészséges életű emberek között döbben rá az ember, ezt valahogy fel kell dolgozni. Különben tönkremegy, esetleg alkoholista lesz vagy elviselhetetlen. Persze van, aki élete legnagyobb élményének tartja mindezt, hiszen nem volt iskola, csak buliztunk egymásnál. Ő csak a saját jó időszakát látja benne, miközben az országban ártatlan emberek haltak meg, és ugyanúgy ártatlan emberek voltak rákényszerítve, hogy ártatlan embereket gyilkoljanak le katonaként. Jellemző ránk, emberekre, hogy csak a magunk dolgát nézzük. Ez egyrészt elég gyermeteg hozzáállás, másrészt ebben a helyzetben valamennyire érthető is, mert ha beengedjük a szörnyűségeket, esetleg belerokkanunk.

„Mi együtt mozdulunk” – hangzik el többször is a verses regényében. Csupán belekeveredik az ember a dolgokba, a túlélésért küzdve nincs választása. Hogy is állunk akkor az egyéni felelősséggel?

Szociálpszichológusok kísérletekkel bizonyították, ha többen vagyunk, oszlik a felelősség is. Ez a „személyiségvesztés a tömegben” jelensége. Onnantól kezdve, hogy én egy csoport, egy tömeg tagjává válok, eltolhatom magamtól a „ki fog odamenni segíteni, ki fog kiállni amellett, akit bántanak?” kérdését. Másfelől aki nem tud már morális határt húzni, még nem biztos, hogy valóban gonosz, lehet, csak bedarálta az új rend, az új ideg- és tudatállapot vagy a traumái. Sokfélék vagyunk, mindenkinél máskor szakadhat át a gát. Mindez nem ment fel persze, de más megítélés alá kerül, akinek az élete a tét. Egyébként meg hiába a „mi”, egyenként kell majd szembenéznünk azzal, mi mindent csináltunk vagy nem csináltunk az életünkben. Háborútól függetlenül. Például, ha egész életünkben másoknak akartunk csak megfelelni. Ez lehet éppolyan súlyos, hiszen itt saját magunkat bántjuk, csak azért, hogy másoknak megfeleljünk. Egy nap szembe fog jönni velünk az életünk. Kit hogy árultam el, magamat hogy vertem át, kiálltam-e a másik mellett, segítettem-e neki.

Az emberekbe vetett hit hogyan tud visszatérni a háborús traumák után? „Milyen virágok nőnek halottakkal teli földben?” Hogyan lehet együtt élni a gyilkosokkal, erőszaktevőkkel, és mennyire lehetséges a megbocsátás?

Nagyon nehezen. De az azért látszik valakin, megbánta-e, amiket csinált, vagy sem. Jean Améry osztrák filozófus túlélt egy haláltábort, hazakerült, ám amikor viszontlátta saját kínzóját, aki teljes nyugalomban üldögélt egy kávézóban, mintha mi sem történt volna, öngyilkos lett. A megbocsátás nagyon relatív kérdés. Az első világháború után a Vajdaságban általános nyugalom volt, szerbek és magyarok kezdtek végre összebarátkozni, utána bevonult a magyar királyi hadsereg, és agyonlőtt egy csomó szerbet meg zsidót. Azután hazament, és kik maradtak ott? A vajdasági magyarok, akik eddig teljesen jól be tudtak illeszkedni. Indult újra az egész. És kibogarászhatatlan, honnan eredeztethető az egész, mindig van valami történés, ami miatt valaki bosszút érez. Nem lehet igazságot osztani. Nincs jó és rossz oldal.

Béke és háború váltogatva követik egymást a fejezetekben és az években. Ez nem sok jóval kecsegtet a jövőt illetően.

Szerintem sem. Miután láttam, hogy van egy ilyen mintázat a családom és a népem történetében, egyre inkább úgy tűnt, valószínűleg ez nem olyasmi, amit meg lehetne úszni. És mivel nemigen lehet, sokkal inkább arra kell felkészíteni magunkat, hogyan lehet ezt elviselni, és utána hogyan lehet helyrehozni mindazt, ami bajt hagy maga után. De mélyen hiszem, ha a hétköznapi életünk részévé válik, hogy foglalkozunk magunkkal, saját múltunkkal és történetünkkel, onnantól kezdve inkább érezzük majd, hogy felelősek vagyunk egymásért, a többi emberért. És onnantól kezdve talán elindulhatunk egy olyan úton, amibe már nem fér bele a háború. El kell kezdeni dolgozni mindenkinek saját magán. És ebben egész jó irány az, hogy például a fiatalok már teljesen normális dolognak tartják, ha pszichológushoz jár valaki. Nem tudom megoldani a problémámat, hát segítséget kérek.

+1 KÉRDÉS
A háborúról való beszéd elkerülhetetlenül kap egyfajta fénytörést a mai közhangulatban. Mennyire kellett foglalkoznia azzal, milyen kontextusba kerül a könyv az elmúlt időszak meglehetősen intenzív propagandája miatt, amelyben folyamatosan háborúval riogattak?

Ez a könyvről való gondolkodás sokkal előbb indult. Azon viszont nem gondolkodtam, milyen a közhangulat, amikor a könyv megjelenik. Ráadásul nekem, ha akarom, ha nem, ez az alapélményem. És lehet, most még van egy ilyen kontextus, viszont, ha megnézzük a világ helyzetét, és hogy hány háború zajlik éppen, talán jó is, hogyha ebben kicsit elmélyedünk. A fene tudja! Én mindenesetre nem egy körnek írok, minél többen olvassák a könyvet, annál jobb.