Anyázás Cserna-Szabó Andrással

Mikor és miért döntötte el, hogy regénybe foglalja családja anyai ágának történetét?

Valójában én ezt a regényt nem akartam megírni… Egyik nagy írói tragédiám, hogy bár tele vagyok mindenféle családi meg kocsmai történettel, ezek eddig nem tudtak kijönni belőlem az írásaimban. Sokszor próbálkoztam már ilyen „velem megesett”, „saját” történetekkel, de pár mondat után mindig abbahagytam az egészet, mert nagyon hamisnak éreztem. Bächer Iván mondta mindig, hogy kétféle író van: a blogger és a kitalálós. Ő az előbbi, én az utóbbi kategóriába tartoztam. Nyilván én is magamat írtam, csak másképpen – Esterházy Pétert idézve: az egész fikció, de nem a kisujjamból szoptam. De aztán az ötvenedik születésnapomon, 2024. március 9-én elmentem Ingolstadtba. A városba, ahol az anyukám kétszer is megszületett…
Furcsa házasság volt a nagyapáméké, nemcsak a 18 évnyi korkülönbség miatt, de a társadalmi helyzetük is nagyon eltérő volt. Akkoriban ritkaságszámba ment, hogy egy nincstelen orvos elveszi az 1300 holdas nagybirtokos lányát feleségül. Nagyapámat ’44 márciusában hívták be katonának, a szegedi kiképzést követően került a kecskeméti hadikórházhoz, majd a nyilas hatalomátvétel környékén érkeztek Budapestre. November végén pedig kivonatoztatták őket mindenestül Ingolstadtba, ami München és Nürnberg között fekszik körülbelül félúton. Később amerikai hadifogságba estek. Ez a könyv sok anyáról, de leginkább a nagy­anyámról szól, központi szála az a szűk másfél év, amit nagyapámmal a bajor városban töltöttek 1944 novemberétől ’46 márciusáig.
Amikor Ingolstadtba utaztam, már eléggé felkészült voltam anyámból meg nagyanyámból, ami nagyrészt annak volt köszönhető, hogy az apukám elkészítette a családom szinte minden ágának a családfáját, fotókkal, újságcikkekkel, dokumentumokkal. Amikor elkezdte a kutatást, még sok mindenki élt, aki információkat tudott neki adni. Nagyon nehéz úgy a saját identitásodat kialakítani, ha nem tudod, honnan jössz, mit képviseltek azok az emberek, akikre egyébként hasonlítani szeretnél, mert szereted őket. Én ebből a szempontból szerencsés vagyok, viszonylag sokat tudok a felmenőimről. Öt-hat vastag, bekötött könyvem van apám gyűjtéséből, ezeket a köteteket nem csak a munkámhoz használom, gyakran lapozgatja a család is.
Hihetetlenül érdekes dokumentumokról van szó, egy család múltja rajzolódik ki belőlük. Születési és halálozási anyakönyvi kivonatok, mindenféle hivatali és kórházi papírok, kereszt­leve­lek, újságcikkek stb. Például az amerikai hadsereg által kiállított igazolás, mely tanúsítja, hogy nagyanyámat anyám második születése után leszerelik a Wehrmachttól. Nagyanyám valamiféle polgári kisegítőként dolgozott a hadikórház kötelékében, valószínűleg ápolónőként. A kiállított iraton az olvasható: alkalmatlan; oka: szülés. Szóval ezeket a dokumentumokat vittem magammal Ingolstadtba, és felkerestem azokat a helyszíneket, ahol ők éltek, dolgoztak, túléltek… A hadikórházat, a lakhelyeiket, a magánrendelőt, ahol anyám először megszületett.
Közben kiderült, hogy Ingolstadt gyönyörű és mágikus város. Engem teljesen beszippantott. Megfordult itt a történelmi Faust, Mary Shelley Frankensteine itt teremti meg a később popkulturális szörnnyé vált lényét, és itt működtek a titokzatos illuminátusok – akiket ugyan tíz év után feloszlattak, de a fekete öves összeesküvéselmélet-hívők a mai napig minden szörnyűség mögött őket sejtik.
Szóval Ingolstadtban, az ötvenedik születésnapomon kezdtem el jegyzetelni, de nem regény­írási szándékkal, csak úgy magamnak. Aztán hazafelé a vonaton is írtam. És az anyag egyre csak dagadt. Végül mégiscsak regény akart lenni.

Ami egyszerre dokumentum-, esszé-, történelmi és családregény, temérdek jegyzettel, anekdotával, gasztrobetéttel, fiktív dimenziókkal, ezernyi életrajzzal, szanaszét futó történeti szálakkal. Mi volt a sarokkő?

A regény gerince az említett ingolstadti mintegy másfél év története. Vagy talán inkább annak története, hogyan ismerem meg, dolgozom fel a nagyszüleim múltját. De ettől a központi száltól folyamatosan elkóborlok. Ezúttal írás közben pont úgy működtem, mint ahogy a kocsmában szoktam: nagyon nehéz velem beszélgetni, mert folyton elkalandozom a tárgytól, mindenről eszembe jut valami más, arról még valami, amit olvastam, arról meg valami, amit hallottam…

Így lesz a történet része Vonnegut, Böll és Mengele…

…Jimmy Stewart, Hamvas, Márai… Szóval folyton elcsalinkázok jobbra-balra, múltba-jövőbe, de mindig visszatérek az ingolstadti fősodorba. Így aztán elég lassan zajlik ez a másfél év… Ez a szerkezet őszinte és önazonos, mert én tényleg így működöm élőszóban, ez nem egy csinált szerkezet, én tényleg így mesélek történetet, szóval az egész olyan, mint amikor a kocsmaasztalnál monoligizálok.

Szabott valamiféle határt az önfeltárulkozásnak?

Igen, próbáltam magamról minél kevesebbet beszélni. Mert nem rólam szól ez a könyv, hanem az anyáimról. Sokszor elkalandoztam magam felé, de ezeket a részeket végül mindig kidobtam. Szóval ez a könyv sok minden, de nem önéletrajz. Volt például egy hosszú epizód, ami azt a partizánakciót mesélte el, mikor a nagy­anyámmal leeresztettük a családlátogatásra érkező öreg komcsi tanárnő biciklijének a gumiját. Ebből a részből hosszú beszámoló lett az általános iskolás éveimről, de végül ezt is kihúztam.

A nagyanyja miként vélekedne a könyvéről?

Csöpe nagyanyám soha nem olvasta a könyveimet, sőt kortárs irodalmat se olvasott. Ő leginkább a Bibliát és Adyt olvasta. Viszont nagyon büszke volt rám, hihetetlenül elfogult volt velem világéletemben, mert hát ilyen a feltétlen szeretet. Talán ezzel a könyvvel kivételt tenne, és elolvasná. Még az is lehet, hogy tetszene neki. Mert hát ez az ő története.

Igazán felismerné magát benne, vagy csak az író unokája ábrázolta alak lenne szimpatikus neki? Elválik a valós figura a regénybelitől?

Csak olyan dolgot írtam le a könyvben, amiről úgy gondolom, hogy igaz, hogy emlékszem rá. Lehet, hogy egy részét csak én találtam ki, de akkor azt már nagyon régen kitaláltam. Életemben először próbáltam őszinte lenni. Nyilvánvalóan nagyon szubjektív és érzelmes szemüvegen keresztül nézek az anyáimra. Érdekes volt, hogy amikor kérdezgettem az unokatestvéreimet, mire emlékeznek, nekik miket mondott Csöpe, ők teljesen más sztorikkal jöttek elő, pedig nagyjából mindig egyszerre voltunk nála mind a négyen. Kíváncsi is vagyok, ráismernek-e a nagyanyjukra a könyvet olvasva, vagy azt fogják mondani, hogy ezt az egészet én találtam ki.

Victor Frankenstein kísértetalakjára ­miért volt szüksége Ingolstadt utcáin és a regény fikciós terében?

Szó sincs fikcióról! Mindjárt az első nap összefutottam vele, amikor a vonatpályaudvarról sétáltam a városközpont felé. Szembejött velem ez a bolond kinézetű figura, és egyre csak bámult rám. Majd másnap a kocsma teraszán ismét megjelent – és engem stírölt folyamatosan. Utána még többször összetalálkoztam vele, akkor már messzebbről követett a tekintetével. Napokig azon töprengtem, ki lehet ez az ember – és végül rájöttem! Azt, hogy ő Frankenstein, nyilván én találtam ki, de minden más igaz, megtörtént: akármerre mentem abban a százötvenezres városban, mindig ott volt. És engem bámult.

Ha már fura figurák, akad belőlük több is a regényben. Családi szinten ki áll a legközelebb a szívéhez?

A leghajmeresztőbb sztori talán Jácinté, aki valójában Béla, Cserna Béla. A szerzetesi neve volt Jácint. Öt testvére volt, neki már nem jutott föld, elment tehát papnak, és igen hamar rendfőnök lett. Sikerült neki a szegedi minorita rendházat bordéllyá változtatni. Nem kis botrányt kavarva. Ráadásul nem elég, hogy kupit csinált a helyből, még valami sötét, szexualitással összekötött vallási szertartást is űztek ott – Aleister Crowley fekete miséit idéző módon.

Hadd kapaszkodjak bele ebbe a „neki már nem jutott föld” mondatába. Ha megmarad az a bizonyos 1300 hold, milyen földbirtokos lenne?

Valószínűleg már elmulattam volna a rám eső vagyont. Én sem vagyok az a gazdálkodótípus, inkább olyan dzsentritípus vagyok. Apám szokta mondani, a mezőgazdaság az egy nagyon kemény dolog, kisfiam. De én a szentesi kertünkben is csak bográcsozom.

Ahogy földbirtokos, úgy orvos sem lett, pedig önöknél szinte mindenki az a családban. Mi tartotta vissza?

Nem igazán az én döntésem volt. Olyan ­rossz tanuló voltam, hogy ez szóba sem jött, de soha nem is erőltették a szüleim.

Rossz tanulókból lesznek az írók?

Az én esetemben így volt. Megbuktam az érettségin, aztán a bölcsészkaron rájöttem, hogy se tanítani, se kutatni nincs képességem, tehetségem. Maradt az írás. A sors fintora, hogy hozzá sem férek azokhoz a könyvekhez, amiket magamtól olvasnék, mivel reggeltől estig kutatok az éppen íródó regényemhez.

+1 KÉRDÉS
Mitől anya az anya – és Bereményi Géza ­miért az anyja?

A feltétlen szeretet az, amit soha senkitől az életben nem fogsz többet megkapni, csak egy anyától (vagy apától). Az, hogy Bereményi az anyám, félig-meddig vicc, de azért én nagyon sok szeretetet kaptam Gézától baráti beszélgetéseink alkalmával. Hetvenedik születésnapjára írtam egy köszöntő cikket a 168 órában, amiben leírtam, hogy az én nemzedékem gyakorlatilag rajta nőtt fel, a dalain, a filmjein, a könyvein. Még élt anyám, aki pontosan egy napon született Gézával, 1946. január 25-én. Az volt a címe a cikknek: „Anyám, Bereményi”, mert anyámról is szólt, és Gézáról is. Aztán összefutottunk Gézával a Nyitott Műhelyben, nyújtotta a kezét: „Szervusz, az anyád vagyok.” Szóval sok irodalmi apám van, de irodalmi anyám, az csak a Bereményi.