A francia könyvpiac egyik legnagyobb botránya robbant ki néhány nap alatt: a patinás Grasset kiadót tömegével hagyják el a szerzők: eddig már 230-an intettek búcsút a műhelynek, de a szám folyamatosan nő. Az ügy közvetlen kiváltó oka Olivier Nora menesztése volt, aki 26 éven át vezette a kiadót, és a francia irodalmi életben sokan a szerkesztői autonómia egyik garanciájának tartották. A tiltakozók között olyan nevek sorakoztak fel, mint Virginie Despentes, Bernard-Henri Lévy, Pascal Bruckner vagy Vanessa Springora. Más írók azt sürgették, hogy a francia jog könnyítse meg a kiadóváltást olyan esetekben, amikor a tulajdonosi háttér vagy a politikai közeg alapvetően átalakul. Emmanuel Macron elnök is megszólalt, és a párizsi könyvfesztiválon a kiadói sokszínűség tiszteletben tartásáról beszélt.
A Grasset anyacége, a Hachette csoport a tekintélyes Olivier Nora utódaként Jean-Christophe Thieryt nevezte ki, akit Vincent Bolloré köréhez sorolnak. Csakhogy Franciaországban Bolloré neve régóta nem cseng túl jól. A jobboldali-konzervatív médiabirodalomként emlegetett hálózat tulajdonosaként sokan úgy vélik, évek óta módszeresen olyan kulturális közeget próbál létrehozni, amely a radikális jobboldalnak kedvez a 2027-es elnökválasztás közeledtével. A Grasset körüli lázadás hátterében tehát nem csak egy személyi döntésről szól: az írók jelentős része úgy értelmezte Nora eltávolítását, mint újabb jelzést arra, hogy a könyvkiadás is belépett a francia kultúrharc frontvonalába.
Bolloré korábban a Fayard kiadónál tette le a névjegyét: az utóbbi időszakban e műhelynél jelent meg a jövő évi államfőválasztás nagy esélyese, Jordan Bardella, a jobboldali populista Nemzeti Tömörülés (RN) elnökének könyve, illetve Eric Zemmour műve is, aki a francia politika egyik legszélsőségesebb figurája.
Ezek a könyvek komoly piaci sikert arattak: Jordan Bardella két kötete együtt mintegy 320 ezer példányban kelt el, Nicolas Sarkozy volt elnök börtönnaplóra emlékeztető visszaemlékezését pedig mintegy 200 ezren vásárolták meg. Mindez azt jelzi, hogy a szélsőjobboldali, identitásközpontú és rendpárti hangvétel a könyvpiacon is jelentős közönségre talál.
Politikai értelemben pedig azt mutatja, hogy a radikális jobboldal Franciaországban már rég nem a kulturális periférián mozog, hanem egyre látványosabban foglal el központi pozíciókat a médiában és a kiadói világban is.
Bolloré befolyása azért aggaszt sokakat, mert módszerei jól ismertek. Miután 2016-ban átvette az iTélé hírcsatornát, hosszú sztrájk következett a médiumnál, a szerkesztőség nagy része távozott, a csatorna pedig később CNews néven született újjá. Azóta a csatornát gyakran a francia Fox Newsnak nevezik. A televízió a bevándorlás, a közbiztonság, az identitás és az iszlám kérdését állandó napirendi témává tette, a radikális jobboldal által kedvelt narratívákat a közgondolkodás részévé teszi. Idén április elején a francia ügyészség gyűlöletbeszéd miatt vizsgálatot is indított a csatornával szemben, miután rasszista kijelentések hangzottak el egy adásban. Bolloré tagadja, higy szélsőséges lenne, kereszténydemokratának mondja magát, és azt állítja, csak a közönség igényeit követi. Ám ellenfelei szerint nagyon is tudatos politikai terv rajzolódik ki: jobbra akarja tolni a közgondolkodást, s ehhez használja fel impériumát, a médiát, hetilapjait és a könyvkiadókat.
A Grasset-ügy esetében nem baloldali tiltakozáshullámról beszélhetünk. A távozók között liberális, centrista és konzervatív szerzők is megtalálhatóak. Despentes és Bernard-Henri Lévy aligha ugyanarról a Franciaországról álmodik, Pascal Bruckner és a kulturális baloldal között is mély ellentétek húzódnak. A közös pont mégis erősebbnek bizonyult: sokan attól tartanak, hogy a kiadói identitás megszűnik, és a könyvek fölött is politikai-ideológiai logika veszi át az uralmat.
A tét ezért jóval nagyobb a belső kiadói vitánál. Az a kérdés, hogy a radikális jobboldal mélyebben beépül-e a kulturális intézményekbe is. A könyvkiadás különösen érzékeny terep, mert itt hosszabb távon ható szellemi legitimációról van szó.
Kultúrharcra készül az AfD, programjuk szerint a művészeti életnek, a színházaknak és az emlékezetpolitikának a nemzeti identitás szolgálatába kell állnia