Az elveszett idő mementója

Tarnóczi Jakab új rendezése, a Rekviem zenei nyitánnyal indul, olyan, mintha egy opera elejét látnánk. Aztán jön az összművészet: az élő kamerás kivetítés, a mozgás, a próza és persze marad a sok zene. A fiatal rendező évek óta kísérletezik egy új színpadi nyelv megteremtésével, ebben sok eszközt használ. Egymásra ereszti őket, és ebből az összhatásból alakul ki maga az előadás. A Katona József Színházban bemutatott előadások közül a család már korábban is az egyik kedvenc témája volt: gondoljunk csak az Isten, haza, családra, vagy a Magányos emberekre. A Rekviem szövegét maga a rendező jegyzi (Dramaturg: Varga Zsófia). Most játszódik és rólunk szól, olyannyira most, hogy jelen idejű, a választás óta megszületett dialógusok, megjegyzések, beszólások tarkítják.

A darab elsősorban három nőről szól. Maklári Olga írót, sokak példaképét Szirtes Ági játssza. Valószínűleg a szerző a figurát neki is írta, fürdik a szerepben. Intellektusa, nyíltsága, csipkelődő, olykor maró humora mindenki fölé helyezi. Ő a fogódzó, a támasz, az a nagymama, anya, aki összefogja ezt a sok irányba szétfutó, önmaguk elől is menekülő családtagokat. A lánya, Erika az orvos, Pelsőczi Réka alakításában a magányával és a démonaival viaskodik, miközben másokat gyógyít. A harmadik, legfiatalabb generáció tagja Emma, Olga unokája, Kanyó Kata karakteres megformálásában Barcelonából érkezik haza, ahová korábban a traumák és tragédiák elől menekült. Egyszerűen a boldogságot keresi, miközben a függőségeitől szabadulna. András, Olga fia zenész, Keresztes Tamásnak, akinek mindene a zene, nagyon jól áll ez a feladat. Remekül adja az önmagával örökké elégedetlen, be nem teljesült zsenit. A fiatalabb, állandóan szorongó zenésztársat, Dezsőt Lengyel Benjámin személyesíti meg, rendkívül szuggesztíven és érzékenyen reagálva mindenre. Borbély Alexandra Noémija főszerkesztő, látszólag sikeres, mégis tele van bizonytalansággal az értékítéleteiben és a magánéleti döntéseiben egyaránt. Pálmai Anna Hajnája szintúgy, pörög és sodródik, fékezhetetlenül energikus. Simon Zoltán Ivánja, Noémi öccse ugyancsak a saját útját keresi. A színészi alakítások mellett a többi stábtagnak is óriási szerep jut. A két zenész Bencsik Levente és Hunyadi Máté, akik felváltva részt is vesznek és zenélnek is élőben az előadásban. Az élő zenei hangzást erősíti Naszer Tamara csellós jelenléte is. Devich Botond díszlete ismerős valamennyire a korábbi Tanóczi-előadásokból. Az első két részben átlátszó plexifal választja el a színpadot a nézőtértől, aztán a harmadik részre kinyílik a tér. Pattantyús Dóra jelmezei is ismerősek és Cuhorka Emese koreográfiája is egyszerűen a mindennapjainkból merítkezik.

Mostanra kialakult a rendező és a színészei között egy jóleső otthonosság. Mindenki képes személyessé tenni a figurát, az adott szituációt, még akkor is, ha a játék ritmusa olykor zökken vagy további feszességet igényelne. A csendek is beszédesek ebben az előadásban. Mint ahogy a gyász is. A harmadik felvonás, nem más, mint egy döbbenetes halotti tor. Mostanában kényszerből többet járok temetésre. Sokszor azt érzem, akkor értékeljük igazán, akit elvesztettünk, amikor már késő. Amikor már nem tudjuk megölelni, amikor már nem tudjuk kitárni neki a lelkünket, nem tudjuk meghallgatni bölcsességeit. A rekviem az elveszett idő és az elveszett lehetőségek mementója. Óriási kiáltás a csak önmagunkra figyelés és az elhallgatásaink ellenében.

Hátha még meghallja valaki! A gyerekeink, az unokáink. Bennük még érdemes reménykednünk.