Fidesz vagy Tisza? Orbán Viktor vagy Magyar Péter? Csupán ennyi a kérdés. Akinek pedig nem tetszik a választék, megnyugtathatja lelkiismeretét pici pártokra leadott szavazatokkal, vagy otthon marad.
Kikristályosodott a két nagy párt kampánynarratívája is. A Fidesz a külpolitikai fenyegetettségekre, a nemzet védelmére helyezi a hangsúlyt, a Tisza a belső reformokra, a közszolgáltatások javítására, a polgári demokratikus működés helyreállítására épít. A két csapásirány már legalább másfél éve zúg az emberek fejében, a többség el is döntötte, merre húz. A helyzetet érzékletesen illusztrálták az idei március 15-i kampány-ünnepi pártrendezvények. Két nagy előadói hangverseny, kevés új elemmel, a rajongótáborok kielégítésére, összetartására. Azóta pedig vidéki turnézás zajlik, elsősorban mozgósító szándékkal. A politikai elemzők, újságírók, megszállottak követhetik napról napra az ismétlődő eseménysort, lehet pontokat adni, ki volt éppen jobb az egyes napokon, de valójában az ország nagy része már a szavazás napjára vár, döntéssel a fejében.
Mindez viszont azt is jelenti, hogy a választókra a szokásosnál nagyobb felelősség hárul az X-ek behúzásánál.
A két nagy párt kampánymondókája annyira egyszerű, áttetszően vulgáris, minimális tájékozottsággal is követhető, ellenőrizhető, hogy senki sem mentegetőzhet utólag azzal, megtévesztették. Nincs kibúvó. Itt most a társadalom fog saját belátása, kötődései alapján dönteni, mit preferál: egy fasiszta vagy egy polgári demokratikus Magyarországot. De hagyjuk egyelőre a szélsőséges szembeállítást! A lényeg, hogy az elkövetkező három hétben már fölösleges a szónoklatokra, kampánymanőverekre figyelni (hacsak nem történik valami szenzáció). Jobb lenne befogott füllel még egyszer átgondolni, mit is raktak elénk. Van-e a csábító szavakban önellentmondás, irreális, erkölcsileg vállalhatatlan elem.
Valóságok, narratívák
A Tisza alternatívájának megítélése talán egyszerűbb. A cél egy új polgári demokratikus Magyarország megteremtése. Jogállamiságot biztosító intézményrendszerrel, médiaszabadsággal, egyre javuló közszolgáltatásokkal. Itt két dolgot kell eldönteni. Az egyik: vonzó-e a választó számára egy ilyen rendszer? Fontosnak tartja-e önmaga számára is a megvalósulását? A másik kérdés pedig: érzi-e, hogy a jelenlegi rendszer működése nem polgári demokratikus? Aggasztónak, esetleg elfogadhatatlannak tartja-e a kormány hatalmának terjeszkedését, a fékek lazítását, a kormányszócsővé formált közmédiát, az ország szélsőséges politikai megosztását, politikai erők kizárását a nemzetből, kisebbségek megbélyegzését? Ezenkívül persze még lehet azon is lamentálni, képes-e Magyar Péter az ország vezetésére, mennyire megvalósíthatók a kihívó párt ígéretei.
A kormánypárti harsogás ennél csavarosabb. Nem közvetlenül a valóságra reflektál, hanem ténymozaikokból önkényesen valóságot kreál.
Valóságnarratíva. Ahogy szakértők szeretik nevezni – egy történet. Mítosz, fikció, amelyet valóságként fogadhatunk el. Ha hiszünk benne. Amennyiben jól fel van építve, nehezen támadható, hiszen külön-külön kell cáfolni minden csúsztatását, hazugságát, ezerszeres igazolásokkal, bizonyításokkal, ami általában lepattan a hit faláról. De más a helyzet, ha magában a sztoriban keletkezik belső ellentmondás, ami hiteltelenítheti. A Fidesz alaptörténete, hogy az orosz–ukrán háborút Európa (az Európai Unió) nem akarja lezárni, ellenkezőleg, ki akarja terjeszteni, akár saját részvételével. A magyar kormány ettől védi az országot, elszántan békepárti. Ez a képlet Trump megválasztása után volt leginkább meggyőző, mert az amerikai elnök békepárti missziót hirdetett, elkötelezte magát, hogy lezárja az orosz–ukrán háborút. Nagyon jó, már az USA is velünk van, az oroszok készek a tárgyalásra (ha elfogadják a feltételeiket), egyedül ez a francos Unió tüzeli az ukránokat, hogy ő maga is háborúzhasson.
Hogy Trump mindmáig képtelen volt a béketeremtésre, nem okozhatott zavart, lehetett kárhoztatni Európát, majd vádolni, hogy saját bábjával, Magyar Péterrel meg akarja dönteni a vele szembehelyezkedő Orbán-kormányt.
Csakhogy most megrepedt a történet. Donald Trump Izraellel háborút indított Irán ellen. És mivel elég kaotikus a helyzet, el van aknásítva a Hormuzi-szoros, az amerikai elnök Európától is katonai segítséget várna el, fenyegetőzik, hogy ha nem kapja meg, az kihathat a NATO jövőjére. Minderről nehéz nem tudni. Nem kell tehát hozzá különösebb ész és tájékozottság, hogy megfogalmazódjon a kérdés: hogyan lehet Trump békepárti, ha háborúzik, és a konfliktusba bele akarja rántani Európát? És hogyan lehet háborúpárti Európa, ha elutasítja a részvételt, és Ukrajnában sincsenek csapatai? Mi ellen akar megvédeni Orbán? Változott is a narratíva, de nagyon csikorgóan. Trump kikerült a történetből, a démoni szerepet pedig áttolták Zelenszkijre. Az ukrán elnök manipulálja a balek Európai Uniót, hogy minél több pénzt, fegyvert, majd katonai támogatást csikarjon ki a háborújához. (Egy négy éve tartó honvédő háborúhoz, amelyben Ukrajna szuverenitása a tét.) Zelenszkij akar leszámolni a renitens magyar kormánnyal, ezért elzárja az orosz olajtól, megfenyegeti a magyar miniszterelnököt, zavaros pénzforrásokkal, diverzánstevékenységgel igyekszik hatalomra juttatni az ellenzék jelöltjét. És így eljutunk Orbán új szónoki felkiáltásáig: Vagy én alakítok kormányt, vagy Zelenszkij!
Vulgáris válaszok
Nem szükséges erkölcsi érzékkel méricskélni, mennyi hitvány, sumák aljasság van ebben a csűrés-csavarásban. Elég észrevenni, hogy valami nem stimmel vele, nem érnek össze a szálak. Mint ahogy más önellentmondásokon is lehet gondolkozni, amelyek szintén ott állnak előttünk feketén-fehéren. Például, ha a magyar miniszterelnök azzal büszkélkedik, hogy az amerikai külügyminiszter és az orosz elnök is olyan kijelentéssel támogatja kampányát, hogy nekik szükségük van (nekik szükségük van!) rá és kormányára a régióban, miért lát összeesküvést, beavatkozást, már-már puccskísérletet abban, ha az Európai Unió egyes vezetőinek vagy éppen Volodimir Zelenszkijnek a kihívója kedvesebb? Ugyancsak nem világos, hogy a rezsicsökkentés, ami lényegében egy állami juttatás, miért függ az olcsó orosz olajtól. Olyan olcsón kapjuk (amúgy az ár nincs az orrunkra kötve), hogy nincs is szükség kompenzációra? Ha pedig valamiért drágul az olajár, miért válik teljesen lehetetlenné a támogatás? Miért nem csak arról van szó, hogy valamennyit emelkedne a csökkentett rezsi? Vagy: mit jelent a nemzetközi tőke elleni küzdelem a külföldi autó- és akkugyárak fényében, vagy ha a kormány szerint gazdasági visszaesésünknek a német gazdaság gyengélkedése az egyik legfőbb oka? Orbán Viktor egy nagy bölcs hanghordozásával felhívja a figyelmünket, hogy a külpolitikában minden a pénzről szól. A belpolitikában, a magyar valóságban talán nem? Nem tőkés rendszerben működik ez az ország? Nyugati kapitalizmus csalódás, nemzeti kapitalizmus mennyország?
Ha valaki nem akad fönn, nem gondolkozik el ezeken a zavaros állításokon, annak alapvetően két oka lehet. Az egyik, hogy feltétel nélkül rajong Orbán Viktorért. Valamikor belehabarodott (bizonyára nem ok nélkül), és azóta töretlen a bizalma. Mindegy, hogy a bálvány mit mond és mit tesz. Ő akkor érzi erősnek, potensnek, működőképes, szerves egésznek a hazáját, ha Orbán Viktor annak vezetője.
A másik lehetséges motiváció: tetszik neki a jelenlegi fasiszta rendszer, egyetért vele.
Helyesnek tartja, ha egy erős, centralizált hatalom tartja kézben az ország működésének minden szegmensét, szellemiségében a nemzeti identitást helyezve minden elé, és idegenlelkűnek, degeneráltnak, esetenként ügynöknek, hazaárulónak bélyegezve közéleti gettóba zárja politikai ellenfeleit és azok híveit. Elfogadja, hogy a hatalom megtartásához szinte bármilyen eszköz, szövetség felhasználható, a haza napi érdekei mindennél előbbre valók. És beéri azzal, hogy valahol jusson neki hely ebben a hierarchikus rendben.
Elismerem, a fasiszta jelző használatában van némi szubjektivitás. Lehetne az „autokratikus”, „illiberális”, „nem demokratikus” vagy egyéb megjelölésekhez fordulni. Szelídíthetjük a képletet fasiszta hatalomgyakorlásra is. Én ezt a finomkodást már szükségtelennek tartom. Egyrészt a rendszer is szélsőséges minősítéseket használ ellenfeleivel szemben. Másrészt a működése fedi a fasizmus definíciójának alapelemeit. Amúgy ennek a formációnak is több változata van, meg „humanizálódott” is az évtizedek során. Nincs előírva, hogy kirekesztéseit etnikai alapon tegye, nincs feltétlenül szüksége szélsőséges erőszakra.
Mondhatjuk minderre, hogy a vulgáris szintre süllyedő politika vulgarizálja a társadalmat. Ám nem hagyható figyelmen kívül, hogy eközben a bennünk élő vulgaritásokat erősíti fel, mozgósítja. Ez most olyan szélsőséges, áttetsző formát öltött, hogy nem mutogathatunk a politika manipulációira. Döntően a mi felelősségünk lesz, hova ikszelünk. Az idei választás minden eddiginél inkább a társadalom állapotáról, politikai preferenciáiról, szellemiségéről ad majd képet.
