Elmosódik minden az orrhegyünkről nézve

A kiállítás címe már belépés előtt elbizonytalanítja a nézőt. Mi az első dolog, amivel szembesül, amikor belép a Bázis. terébe?

Az alkotófolyamatomból válogattam vegyesen. Festményeket, cianotípiákat és egy installációt láthatunk. Párhuzamosan dolgozom különböző technikákkal, és ezt szeretném ezen a tárlaton is megmutatni. A tér kiváló erre, a művek együtt tudnak „működni” benne.

Ez a kiállítás nem egy előre lezárt rendszernek tűnik. Mikor és hogyan dőlt el, mi hová kerül?

Nagyjából egy éve jutott eszünkbe a tárlatom kurátoraival, Zachar Veronikával és Végh Dórával, hogy szeretnénk valamit közösen csinálni. Akkor még másra futott ki a dolog, főként festményeket terveztünk bemutatni. Elkezdtünk helyszíneket keresni, hogy hol működnének az alkotásaim. A helyszínkeresés elhúzódott, majd Vera révén – aki a Bázis. egyik alapítója – találtam rá erre a térre. A Bázis. sok mindennek ad teret: kiállításoknak, fotózásoknak, workshopoknak, februártól pedig filmvetítéseknek is. Egy izgalmas, képzőművészek és kurátorok által életre hívott kezdeményezés, amely még alakul, de érdemes rá odafigyelni.

Az árnyék az ön munkáiban nem pusztán optikai jelenség. Hol válik személyessé?

Optikai jelenségként mindannyian ismerjük az árnyékot: a test torzított mása, személytelen alak. Én azonban lelki folyamatokat is társítok hozzá.

Félve hozom fel Carl Gustav Jung nevét, aki szintén beszél erről, de ő inkább negatív töltettel ruházza fel az árnyékot, énünk sötét részeként. Szerintem viszont ez a személyiségünk olyan része, amelyet nem tudunk elfojtani – és ha mégis, annál nagyobb és rombolóbb lesz. Inkább fel kell ismernünk, magunkhoz ölelnünk. Így kapcsolódik nálam az árnyék a traumákhoz és azok feldolgozásához.

Miért volt fontos, hogy a festészet mellett más médiumokkal is dolgozzon ezen a tárlaton?

Ez részben kísérletezés. Soha nem tudom előre, hogy az árnyék hol „működik” igazán. Nem szeretnék unalmas, elcsépelt festményeket készíteni. Mindig keresem azt az izgalmat, ami megtartja az árnyékszerűséget, de elvontabb irányba viszi. Gyakran használok organzát, egy áttetsző, fátyolszerű textilt, amely különböző nézőpontokból egészen máshogy viselkedik. Számomra ez az anyag megtestesíti az árnyékot. Emiatt váltogatom a médiumokat, nem tudok leragadni egynél.

Emlékszik arra, mikor jelent meg először az árnyék mint személyes élmény?

Gyerekként gyakran figyeltem az árnyékomat, beszéltem hozzá, játszottam vele, mintha képzeletbeli barát lett volna. Ez volt az első élményem. Később, az egyetemi éveim alatt a saját testemet rajzoltam körbe, és annak torzulása kezdett el érdekelni. Én voltam – és mégsem. Innen épült be fokozatosan a munkáimba.

A textilek között áthaladva a néző szó szerint „belelép” ebbe a világba. Miért volt fontos ez a fizikai tapasztalat?

Szerettem volna visszahozni azt a gyermekkori játékot, amikor kerülgetjük egymás árnyait. A textilinstalláció mögött azonban erős történetek is vannak: ismerősök által küldött személyes vallomások traumákról, amelyeket nehezen tudtak feldolgozni. Ezek olvashatók és hallhatók a térben, és ezekhez készítettem az árnyakat is.

Mit szeretne, mivel menjen haza a látogató erről a kiállításról?

Azt szeretném, ha merne beszélni a saját traumáiról. Hiszem, hogy csak így tudunk változtatni magunkon, és csak így tudjuk elfogadni önmagunkat.