„Senki sem tudja, hogy örüljön vagy rettegjen” – Venezuelai szemtanúval és ellenzéki politikussal is beszéltünk az amerikai támadás után

A telefonvonalak működnek, az internet akadozik. Éjjel nagy zajra ébredtem, 400 méterre a lakásomtól elkezdődött a bombázás. Akárhogy van is, nehéz idők jönnek, ennyi biztos - mesélte a venezuelai főváros, Caracas egyik lakója a szombat hajnali támadásról a Népszavának. – Egy ismerőstől felvételt is kaptam, amin az látszik, hogy remegő kézzel az erkélyről filmezik a part menti bombázásokat. Kérték, ne publikáljam. Félnek, még mindig. Senki sem tudja, hogy örüljön vagy rettegjen, annyi bizonyos, hogy a megkérdezettek közül egy sem akadt, aki azt gondolná, hogy egy ilyen intervenció után holnap eljön a Kánaán, hogy Donald Trump a megmentő, és itt a felszabadulás a dél-amerikai országban.

Sikerült elérnünk a lapunknak névtelenséget kérő, emigrációban élő ellenzék egyik tagját is, aki azt mondta: folyamatosan egyeztetnek és azon dolgoznak, mi legyen a venezuelai külképviseletekkel, illetve hogyan lehetne az átmeneti, Egyesült Államokkal közös kormányt véghez vinni. Forrásunk azt is mondta, hogy több katonai művelet is várható még, és felkészültek helyi gerillaakciókra is, amelyek ellen felveszik a küzdelmet majd.

Donald Trump szombatra virradóra, helyi idő szerint körülbelül hajnali 1 óra körül katonai műveletet indított Venezuela stratégiai pontjai ellen, az elnököt, Nicolás Madurot és feleségét az ágyából rángatták ki és vették őrizetbe, hogy a USS Iwo Jima nevű hadihajón New Yorkba vigyék. A művelet után az amerikai elnök közölte: az ellenzéki koalíció, az Egyesült Demokratikus Platform (PUD) Nobel-békedíjas vezetője, María Corina Machado ne is reménykedjen abban, hogy átveszi ő a hatalmat, ugyanis az most az övé. Machado egyébként X-bejegyzésben egy órával korábban azt írta, a július 28-i elcsalt választások után Edmundo González Urrutia a törvényes elnök és a fegyveres erők parancsnoka. Nos, Trump szerint ez nincs így, de ezen nem lepődhetünk meg. 

Naivitás lenne azt hinni, hogy Donald Trump valóban a kábítószer elleni harc vagy a demokrácia miatt adott parancsot a Venezuela elleni támadásra. Már csak azért is, mert ha valóban a fentanil beáramlását akarná megakadályozni, akkor azt Kínában és Mexikóban kellene tennie. Ő kőolajat akar. Az biztos, hogy hatalmas üzletről van szó, Venezueláé a világ legnagyobb ismert, 303 milliárd hordónyira becsült kőolajtartaléka, amely Szaúd-Arábiáét (267,2 milliárd hordó) is meghaladja. Ezek 2023-as adatok, a listán Iráné a harmadik hely 208,6 milliárd hordóval, Kanadáé pedig a 163,6 milliárd hordóval. A négy ország tudhatja magáénak a világ ismert kőolajtartalékának a felét úgy, hogy az Egyesült Államoknak csak 55 milliárd hordónyi tartaléka lehet.

Nincs kétség afelől sem, hogy az Ukrajnát lerohanó Vlagyimir Putyin orosz elnök sem a demokrácia védelmében, hanem stratégiai és gazdasági megfontolásból áll és állt - diplomáciai szinten - Kínával együtt Nicolás Maduro mellé. 

Az 1920-as évek jelentős kőolajfelfedezései után Venezuela lett a világ egyik vezető olajexportőre. Legfőbb piaca az USA volt, a század közepéig amerikai óriásvállalatok (mint az ExxonMobil és a Chevron) felügyelte (és fölözte le) a kitermelés közel 98 százalékát. 1960-ban Venezuela alapító tagja lett az OPEC-nek, megunta, hogy mások nyerészkednek a kincsein, és 1976-ban államosította olajiparát, létrehozva a PDVSA-t. Ennek ellenére sem romlott meg az USA-val a viszony, mivel az amerikaiak nem engedhették meg maguknak, hogy a tartalékaik kiapadjanak. A 90-es évek végére Venezuela Szaúd-Arábiát megelőzve az USA első számú olajszállítója lett. A gazdaság akkor kezdett hanyatlani, amikor Hugo Chávez politikai célokra használta az olajbevételeket és kiszorította az amerikai cégeket (kivéve a Chevront). De erről majd később. 

E sorok írója 1990-ben hatévesen, az igazi petrobumm alatt érkezett Venezuelába, a kettősség országába. Már elsőre olyan érzésem támadt, mintha egy teljesen más dimenzióba kerültem volna. Először a hegyoldalba épült kartonházak, a nyomor látványa beleolvadva az elképesztő flora és faunába, a Karib-tengerbe, majd kevesebb mint 100 kilométerre a teljesen kozmopolita város. A látvány homlokegyenest ellentétben állt a 80-as évek Budapestjével.

Hatalmas szakadék tátongott a társadalmi réteg alsó és felső szintje között, ömlött a petrodollár (ez az a pénz, amit az olajtermelő országok, mint Venezuela is kapnak az olajért), plázák, luxuslakások voltak Caracas egyes részein, és a középosztálynak is bejárónője volt. Aztán voltak azok a részek, ahova mondták, tilos menni. Ha valaki elaludt a buszon és egy pár kilométerrel arrébb szállt le, egy teljesen más világ fogadta, ahol nem nagyon számoltak el háromig a fegyverrántásig.

1992-ben általános iskolába indutunk, amikor vissza kellett fordulni: puccskísérlet készülődött az akkori elnök Carlos Andrés Pérez kormánya ellen. A végrehajtó Chávez akkor nem járt sikerrel, börtönbe is került, de ez tette fel őt a térképre. Emlékszem a félelemre, a napokra, amikor nem mozdulhattam ki. Az utcai forrongásban közel 150 ember meghalt, élő adásban mutatták ezek egy részét. Félreértés ne essék: Chávez előtt sem jótétlelkű cserkészek vezették az országot, és ez a gyönyörű hely mindig is jobbat érdemelt volna, mint ami kijutott neki, de nem tudom, valaha megkapta-e, vagy meg fogja-e kapni.

Ahogy Chávez a börtönévek után hatalomra került, az erőszak maradt, a nyomor pedig az évek múlásával nőtt. Nem véletlen, hogy e cikkhez nem találtunk egyetlen olyan volt osztálytársamat sem, aki még mindig szeretett hazájában élne. Csupán egyes rokonaik, és idősebb családi barátaim azok, akikkel sikerült beszélnem. Nicolás Maduro elnök elfogásáig katonai egyenruhában beszélt és buzdított a tévében, gépfegyveres katonákat és civilekből lett önkéntes harcosokat mutogatott, miközben a még ott maradt venézek többségének életszínvonala finoman szólva is a béka feneke alatt van. 

Venezuela mélyrepülése még 1998-ban, az egykori puccsista Hugo Chávez megválasztásával kezdődött. A Movimiento Quinta República (MVR, Ötödik Köztársaság Mozgalom) nevű pártot alapító Chávez kampányszövege ezt hirdette: „csapást mérünk az oligarchákra és a szegények hőse leszek”. A katolikus papnak készülő, majd radikális baloldali politikai nézetei miatt irányt váltó hadtudós, hadmérnők azzal kezdte, hogy teljesen átírta az alkotmányt. Az ország neve Venezuelai Bolivári Köztársaság lett. Simón Bolívár után, aki „A Felszabadító” (El Libertador) néven ismert, Latin- Amerikában, és akiről az általános iskola első öt éve szól. A dél-amerikai forradalmi vezetőt és politikust, akinek kulcsszerepe volt a spanyol gyarmati uralom elleni függetlenségi háborúkban istenítik Venezuelában, annak ellenére, hogy a függetlenségi háborúk utáni időszakban egyre inkább autoriter módszerekhez folyamodott. Perunak és Venezuelának is diktátora volt egy ideig. A kritikusai szerint a szabadság eszméjét hirdette, de a gyakorlatban központosított hatalmat gyakorolt. Hasonló mondható el Chávezről. Bolívar élete legnagyobb politikai kudarcának tartotta az általa megálmodott és létrehozott Nagy-Kolumbia (amely a mai Kolumbia, Venezuela, Ecuador és Panama területét fedte le) szétesését. Nem tudta egyben tartani a fiatal államot a belső politikai feszültségek, a regionális érdekek és a polgárháborús fenyegetettség miatt. Ezt az álmot pedzegette nemrég Maduro is, amiben Gustavo Petro kolumbiai elnök is partner lett volna, igaz, utóbbi csak szimbolikusan, míg Maduro minden bizonnyal katonai védelmet remélt az Egyesült Államokkal szemben.

Visszatérve Chávez alkotmánymódosítására: ekkor rakták le a diktatúra alapjait a szenátus megszüntetésével és  az egykamarás parlamenttel, az elnöki ciklus 5-ről 6 évre növelésével és annak az engedélyezésével, hogy az elnök két egymást követő cikluson keresztül maradhasson hatalmon (Az előző alkotmány csak 10 év letelte után engedte az újraválasztást).

Reformjait az ország olajból származó bevételeire alapozta. Ám a kőolaj árának 2014-es bezuhanásával - és a rezsimje alatt burjánzó korrupció miatt - az ország gazdasága összeomlott, hiperinfláció keletkezett. A diktatórikus rendszer miatti külföldi szankciók tovább súlyosbították a helyzetet a főleg olajexportból élő országban. Olyannyira, hogy éveken át alapvető élelmiszereket, gyógyszereket, ellátást sem lehetett kapni Venezuelában.

Az emberek érthető panaszára, fokozódó elégedetlenségére, az éhínségre és nyomorra Chávez erőszakkal válaszolt, számos tüntetésnek lett véres vége. Mindez semmit sem változott 2013-as halála után, amikor hatalomra került a buszvezetőből lett szakszervezetis, majd külügyminiszter, majd elnök Nicolás Maduro.

Maduro 1962. november 23-án született Caracasban. Apja, Nicolás Maduro Garcia munkásmozgalmi vezető volt; édesanyja a kolumbiai születésű Teresa de Jesús Moros. A feljegyzések alapján Maduro nem érettségizett le, képzettsége egy kubai egyéves politikai formációs központban végzett kurzus, amit a Kommunista Fiatalság Egyesülete vezetett.

A kilencvenes években, Caracasban ismerkedett meg feleségével, a szintén politikus és ügyvéd Cilia Floresszel, akivel egy közös gyerekük született. Maduro hosszú évekig a a Caracas Metro vállalat egyik buszvezetőjeként dolgozott, ott lett nem hivatalos szakszervezeti vezetője a vállalatnak, melynek értelmében a buszsofőrök érdekeinek képviselőjeként tevékenykedett. Chávez 1992-es puccskísérlete előtt már csatlakozott az MBR-200-hoz (Movimiento Bolivariano Revolucionario 200) és Chávez 1992-es bebörtönzése ellen is kampányolt, és az MVR megalapításában is részt vett.

2013-as hatalomra lépése után folytatta a chávizmust, azaz politikai ellenfeleit börtönbe zárta, a hadsereget az utcára vezényelte, és szép lassan elindult a venezuelaiak tömeges menekülése a hazájukból. 

Ami a tömeges kivándorlást illeti az ENSZ Menekültügyi Főbiztosának 2025-ös jelentése szerint 2014 óta a körülbelül 28,8 millióból 7,7 millió venezuelai hagyta el hazáját (ezek a hivatalos adatok, a valódi szám ennél jóval magasabb lehet - a szerk.) Ebből 365 500 fő kapott csak menekültstátuszt. Mivel ez nehézkes, sajnos sokan a Panama-földszoros veszélyes dzsungelén keresztül (ami Panama Darién tartományát választja el a dél-amerikai Kolumbiától) próbálnak meg átszökni, és ezt számos bűnszervezet kihasználta és bántalmazza a menekülteket.

A Human Rights Watch a független HumVenezuela civilszervezetet idézve azt írta, a Venezuelában élők közül 14,2 millióan szenvednek súlyos humanitárius válságban. A gyógyszertárak negyedéből hiányoznak alapvető gyógyszerek, ahol kaphatóak ott pedig megfizethetetlenek. Ötmillió lakos a mai nap is éhezik.