Elmozdulás – Nyilas Atillával az otthonosságról

Forgassuk vissza az idő kerekét egészen 2024. augusztus 21-éig. Ez az a nap, amikor a Mű szerző nélkül című film hatására elhatározta, hogy ismét nekilát a hosszabb ideje szüneteltetett költői tevékenységhez – a Visszatérés című versében meg is emlékezik erről. Mesélne arról a meghatározó élmény- és felismeréspillanatról, ami ezt kiváltotta, s amelyet követően másnap nekiült ismét a munkának?

Költőidentitással rendelkezem. A költőséghez – szakmát értve ezalatt – hozzátartozik, hogy az ember nap mint nap időt szán arra, hogy odafigyeljen, miről kellene írnia. Én ezt régen tulajdonképpen tudtam már, csak kiment a fejemből, nem gyakoroltam. Ebben a filmben a főszereplő, akinek az alakját Gerhard Richter festőről mintázták, kap egy műtermet használatra. Miután megvált hamisnak érzett korábbi munkáitól, ott ül a műteremben, és nézi az üres vásznat maga előtt. Eltelik az aznap alkotásra szánt ideje, és mint egy munkahelyről, mint aki jól végezte dolgát, hazamegy, s otthon azt mondja a feleségének, jól haladt a munkával. Pedig nem csinált semmit, csak figyelt. És talán ez a film legfontosabb tanulsága számomra: újra eszembe jutott és megerősödött bennem ennek a feladatnak fontossága! A korábbi években valamennyire az is visszatartott az írástól, hogy több olyan versem született, ami nem tetszett, nem voltam velük elégedett, és elkövettem azt a hibát, hogy leálltam a próbálkozással. Ez jött vissza: mindenképpen le kell ülni, meg kell próbálni, ha sikerül, jó, ha nem, az sem baj! Ha nem tetszik, amit írok, ki lehet dobni. A lényeg, hogy ha ez a hivatásom, akkor napról napra rá kell szánnom néhány órát. És ezt kezdtem el mindjárt a következő nap.

Nézzünk az ezen elhatározás előtti időkre!

Ugyan eltelt csaknem 15 év az új és az azt megelőző verskötetem megjelenése között, de amikor egyáltalán nem írtam, az úgy három és fél év lehetett. Előtte viszont háromszor is felpörgött a munka. Elsőként akkor, amikor heti rendszerességgel közölte egy művészeti portál ötsoros versszakokból álló önéletrajzi sorozatom részleteit. Másodjára, amikor e sorozatom folytatására ösztöndíjat nyertem, amit megalázóan csekély összege ellenére elfogadtam, és teljesítettem is a vállalásaimat. Harmadsoron akkor ment jobban a munka, amikor egyik napról a másikra kiderült, hogy a járvány miatti korlátozásoknak köszönhetően nem kell bejárnom a munkahelyemre, néhány hónapig rendszeresen írtam, remélve, hogy a korlátozások vége után tovább tart ez a lendület. Nem így történt, amint újra be kellett járnom, alábbhagyott, és teljes hallgatásba torkollott.

A Való igaz kötetbe végül 114 vers került, melyek többsége 2024–2025-re datálódik, tényleg nem mondhatni, hogy ne gyakorolta volna a költői hivatását. Volt bárminemű – tematikai, poétikai – célkitűzése a megszületésük kapcsán?

Nem volt semmiféle előzetes koncepcióm. Nem kötetkompozíciót vagy versciklust, csakis egyes verseket akartam befejezni, arra törekedve, hogy ezek tetsszenek nekem – és igaznak érezzem őket. A legfontosabb az volt, hogy mindennap időt szánjak az alkotásra, nem bánva azt sem, ha nem sikerül írni semmit. De úgy alakult, hogy nagyon is ment az írás, sorra fejeztem be régebbi kezdeményű vagy új ihletésű verseimet. Arra pedig, hogy az elkészült versek olyanok lettek, amilyenek, hatással volt a már említett önéletrajzi sorozatom – több mint ezer versszak, két-három kötetnek megfelelő mennyiségű anyag –, mintegy előtanulmányként, valamint az is, hogy 2024-ben végigolvastam Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című regényfolyamát, szerintem fölér egy íróiskolával.

A prózánál maradva: a lírájában nem kevés epikusság is megfigyelhető. Biztos vagyok benne, kérdezték már öntől, nem akar-e prózát írni. Akar?

Régebben lett volna hozzá kedvem, de mindig úgy gondoltam, nincs rá időm a számomra fontosabb versek mellett. Most meg alkotóként már nem is érdekel, semmi kedvem prózát írni. A szöveg ritmusa, hullámzása, zenéje többet ér nekem, mint hogy egy novelláskötet vagy regény szerzőjének tudhassam magam.

Törés vagy folytonosság? Megváltozott a költészete a pauzát követően?

Mindkettő. Az új anyag ezer szállal kapcsolódik korábbi műveimhez, nemcsak tematikusan, de poétikáját illetően is – persze a korábbi köteteim sem egyforma poétikával íródtak, hanem akár ciklusonként eltérővel. Ugyanakkor én is érzékelem, hogy történt elmozdulás, másképp írok most verset, mint öt évvel ezelőtt. A többéves hallgatásra talán azért volt szükségem, hogy utána más hangot tudjak megütni. Gondolkodván, miben áll ennek újdonsága, arra jutottam, hogy talán a megrendültség az, amellyel megszólalok.

Még mielőtt beljebb lépünk a kötetbe, nem mehetünk el szó nélkül a nagyon is impozáns könyvborító mellett, ami egy „cyberpunk” festmény (Mechanikus Álmok II.), és a szerzői fénykép tanúsága szerint kint lóg a dolgozószobája falán. A punkság a verseinek is meghatározó eleme…

A festmény, amelynek felhasználásával készült a borító, Huczek Zoltán alkotása. Az öcsém több képet vásárolt tőle, ezt pedig nekem ajándékozta. Valóban kint van a szobám falán, és úgy gondolom, valamennyire ennek a képnek a látványa is hozzájárult ahhoz, hogy milyenek lettek a kötet versei. Inspirált engem ez a festmény.

„Mindez miért érdekes? Mert el van / beszélve, érdekes maga a nyelv is, / de ami talán még érdekesebb: hogy így van, / a létezés, hogy egyáltalán van valami.” (Karantén-hetiren­dem); „Fényes, derűs és tiszta, / mintha az elme kinyílna, / szétterjedne a világra, / fölfogná mély értelmét, / s én a közepén lebegve, / gyémánt akaratom által / bármit véghez vihetnék.” (A világ közepe) – a versidézetekből a világ belakására, ugyanakkor (költői) kisajátítására is következtethetünk?

A világ közepe című versem kacérkodik ugyan a szubjektív idealizmussal, de magam nem vagyok e filozófiai irányzat híve. Arra törekedtem, hogy pszichológiailag pontosan ragadjam meg azt az érzést, ami élt bennem. Egyáltalán nem gondolom, hogy én lennék a világ közepe, nem is akarok az lenni, viszont van, amikor ilyen érzés tölt el. Ennek a kötetnek az egyik kulcsfogalma az otthonosság. Amikor az ember rossz passzban van, kapaszkodókat keres: mik azok, amik segítenek élni? Az egyik a szépség, az esztétikai élvezet; a másik a megértés, ha egy másik embert megértünk, vagy ő megért bennünket; a harmadik pedig az otthonosság, amikor valaki otthon érzi magát valahol. Azt vettem észre utólag, hogy több versemben szerepel az otthonosság fogalma, szokásommá vált úgy dicsérni egy helyet, hogy ott otthon érzem magam.

„…szóban forgó személyek / és a hús-vér emberek közé / akkor sem tehető egyenlőségjel. / Más a létmódjuk. / Bármit meg szabad írni –” olvasható az Ars poetica című versében. Ezek szerint a valósággal való egyezés miatt nem orrolhat meg senki, aki magára ismer a verseiben?

Az én értelmezésemben ez a vers azt állítja, a szerző hiába törekszik arra, hogy pontosan rögzítse életének eseményeit, ami a papíron, pontosabban olvasója elméjében megjelenik, mindenképpen különbözni fog azoktól. A fő gondolata a versnek pedig az, hogy sok minden van, amiről az ember nem jó, ha beszél, ha kiadja, még a hozzá közel állóknak sem, viszont a költészet birodalmán belül óriási szabadság nyílik. Ott minden megváltozik, és olyasmit is el szabad mondani, amit amúgy az ember még a legbizalmasabb barátjának sem mondana el.

És mi az, amit elmondhat, és el is mond líraműhely-vezetőként az önhöz fordulóknak?

Líraműhelyt vezetni kétélű dolog, az ember nem lehet benne biztos, mikor segít, mikor árt. Mint ahogy Babits elbeszélő költeményében, a Jónás könyvében: „ő sem tudta, és ki választja széjjel, / mit rakott jobb-, s mit rakott balkezével?” De aki ilyesmivel foglalkozik, annak vállalnia kell a kockázatot. A műhelymunka során konkrét szövegekről beszélgetünk, mindenki felolvassa a saját írását, és mindenki más véleményezi azt, a szerző pedig eldöntheti, hogy ezek alapján kíván-e változtatni a versén. Én csupán a hozzászólók egyike vagyok, habár eddigi költői tapasztalataim miatt a tekintélyem talán mérvadóbb. Tartok tőle, hogy esetleg olyan szöveghelyet kifogásolok, amely fontos egyediséggel bír, csak én nem veszem észre. Ez előfordulhat. Azonkívül mostani verseim többsége hasonlít egymásra – valamiféle poétikának a varázsában élek éppen –, viszont nem törekszem arra, hogy azoknak, akikkel dolgozom, az írásai ehhez közelítsenek. Inkább abban igyekszem segíteni őket, hogy a saját poétikájuknak megfelelő legyen a szövegük, olyan, hogy minél jobban megközelítse önmaga eszményét.

+1 KÉRDÉS
Megjelent az új kötete, könyvbemutató-sorozaton van túl, visszatérő felolvasásestje éppen egy éve volt. Hogyan tovább? Tart a lendület?

A legsürgetőbb feladatom az, hogy kiadassak egy válogatáskötetet, ha lehet, még idén, a korábbi könyveim anyagából, többségük gyakorlatilag már hozzáférhetetlen. Nagyra becsült pályatársam, Kemény István volt szíves elvállalni a válogatás munkáját. Az írást tekintve Jóskabál című, kötetnyi terjedelműre tervezett versciklusom most a legfontosabb számomra, amely József Attila gimnáziumi éveimről szól, egykori osztályunk akkori életére fókuszálva. Ez legkorábban 2027 könyvhetére jelenhet meg. Mindezek után pedig újra önéletrajzi versszaksorozatom felé szeretném majd fordítani alkotói figyelmem.