Sebezhető és törékeny – Zilahi Annával a Gyengédségről

Az első könyvében a bálnák úsztak elő, ezúttal viszont a mélytengeri élővilág jelenik meg. Nem gondolt még arra, hogy a biológia vagy az oceanográfia felé forduljon?

A Gyengédség záróciklusában, a Fodrozódás című versben tulajdonképpen ezek felé fordulok. Egy álomban tűnt elém a fodrozódás, így a vers írása közben próbáltam megfejteni, mi a jelentése. Számos limnológiai, oceanográfiai elméletet állítottam fel, amelyeket aztán a vers előrehaladtával elvetettem. Ezek a tudományterületek máig érdekelnek. Emlékszem, általános iskolában, talán 4-5. osztályban tengerbiológus szerettem volna lenni egy természetfilm láttán. Aztán beütött a valóság: sem tenger, sem bálnák. Talán ezért olyan őrjítő számomra, ahogy Krasznahorkai László Az ellenállás melankóliája című regényében egyszer csak megjelenik egy kitömött bálna a vidéki kisváros főterén. A kontinentális országnak az irodalom jutott, a képzelőerő – de talán ez sem kevés.

A tengermély egyszerre biologikum és filozófiai toposz önnél, az egyik legemlékezetesebb figurája viszont egy csont nélküli, amorf és mára meglepő mémmé vált kocsonyahal lett, aminek némi igazságot szolgáltat a könyvben. A Gyengédség versei kivezetések lennének az ember biológiai létéből?

A kocsonyahal története felforgatott. Sok kegyetlenség ismeretes az ember és az állatvilág közös történetében. Érdektelenségből kihalászni egy állatot a mélyből, miközben a nyomáskülönbség szétrobbantja a sejtjeit, majd pedig elnevezni erről a kierőszakolt és méltatlan kocsonyás halálról, valójában nem üt meg semmilyen ingerküszöböt. De az elpusztult állapotát mémmé tenni, majd például plüssként áruba bocsátani megint más szint. Az állat konkrét története is érdekelt, de nem tagadom, hogy egy nagyobb allegóriát is megláttam benne. A kizsákmányolás és önkizsákmányolás páros táncát járva talán belátható, hogy valójában ebben a rendszerben mi magunk is kocsonyahalak vagyunk. Nemcsak amiatt, hogy a költői eszközt működni engedjük, hanem azért is, mert a fennálló gazdasági és politikai berendezkedés egyaránt zsigereli ki a természeti és az emberi világot. A Gyengédségben nem magából a biológiai létből kerestem menekülőutakat, sokkal inkább az vezérelt, hogy ha képesek vagyunk empátiára egy állat iránt, talán embertársaink iránt is tanúsíthatjuk, illetve vice versa: ha empatikusak tudunk lenni az emberi szenvedéssel, talán az állatvilág gyötrelmeit is meghallhatjuk, kinek melyik megközelítés a testhezállóbb.

Nagyon izgalmasan vonul végig a gyengédség motívuma a könyvében. Miért foglalkoztatja ez az egyszeri fizikális (taktilis) és lelki működése az embernek?

„A gyengédség is evolúciós, nem csak a brutalitás.” Ez a szentenciózus kiemelés olvasható a kötet hátsó borítóján, mert magába sűríti mindazt, amit jelenleg erről gondolok. Az foglalkoztat egy ideje, hogy egy szélsőségesen kompetitív világban, ami nemcsak a tudás, a minőség és a képességek mentén rostál, hanem aszerint is, hogy ki mennyire eladható, már nem elég az együttműködés, az összefogás hangsúlyozása a nullösszegű játékszabályokkal szemben, nem elég a pragmatizmus, hanem érzelmi belátásra is szükség van. A gyengéd viszonyulás lényege az empatikus és türelmes hozzáállás, ahol nem a másik lenyomása a cél, és amely irányulhat a környezetünkre, magunkra, más élőlényekre, nehezen érthető jelenségekre, mindenre, ami különbözik tőlünk, de magára az alkotói folyamatra is. A türelem ars poeticája című vers a Kocsonyahal-ciklusban éppen ez utóbbinak a lehetőségeit kutatja. A Cseléd című versben pedig egyszerűen a másokra utaltság, a kontrollvesztés elfogadása jelenik meg, ami egyfelől az énelbeszélőt megtartó gyengédségaktusok (ti. befogadják, etetik, meghallgatják, vigasztalják, karban viszik, etc.) és az önmagával szembeni végső gyengédségaktus verse is, amennyiben képes mindezt el is fogadni, elfogadni, hogy sebezhető és törékeny. Ettől pedig nem gyenge, hanem gyengéd. A szteroidon hizlalt izomerő, a sziklaszilárdság, a rendíthetetlenség nem érdekelnek, a sztázis nem lehetséges egy állandóan mutálódó kapitalizmusszörnnyel szemben.

A Rappaccini lakomájának névadó alakja leginkább Nathaniel Hawthorne művéből ismert. Az ön által a kötet mottójában idézett amerikai irodalomtudós Paul de Man szintén említi Rappaccini kertjét. Önnek miért volt fontos?

Paul de Man a nyelv metaforikusságát veszi védelmébe, és arról beszél, hogy az absztrakciók, jóllehet úgy burjánzanak, mint a gaz vagy a rák, valójában nem élhetünk nélkülük, épp úgy, mint a tudós Rappaccini, aki nem képes kordában tartani a kertjét, de nélküle élnie is lehetetlen. Fontos adalék, hogy Hawthorne művében olyan, az ember számára mérgező növények alkotják ezt a kertet, amelyekből a tudós kivonja mérgüket és gyógyszert állít elő belőlük. A Rappaccini lakomája című szövegben pedig bosszút áll a se veled, se nélküled kapcsolatért a növényeken, egyszerűen felzabálja őket és belehal. Nagyon szórakoztató volt írni ezt a verset, mert régóta növényevő vagyok és ez a döntésem itt teljesen más megvilágításba került, szinte éreztem a számban a mérgező rostokat. Nemcsak az emberi és növényi alá-fölérendeltség értelmetlensége motivált ebben a szövegben, hanem belehelyezkedtem az önsorsrontás érzelmi hangoltságába is: akkor is elpusztítalak, ha közben belehalok – játékelméletileg ez maga az atomkatasztrófa kicsiben.
Amikor a mottóban szereplő említés miatt elolvastam Hawthorne gótikus prózáját, nem értettem, hogy lehet, hogy nem vált alapvető kulturális referenciává, nem felkapott, nem mindenki erről beszél. Egyik érdeme, hogy az ember és a természet viszonyrendszerének a klímaválság által is arcunkba tolt belső feszültségeit és ellentmondásait árnyaltan mutatja be. De a női történetszál is bravúrosan ráérez, sőt megelőlegezi a korszellemet, akár proto-Anna Karenina-történetként is olvasható. Beatrice ugyanis nem egyszerűen gondozza a virágokat, apja a születésétől fogva immunizálta a növények mérgeivel. Így a kert nem jelent veszélyt a lányra, ő maga viszont fizikailag mérgező az emberek számára. Már a leheletétől is elpusztulnak a röpködő rovarok, elhervad a virágárustól érkező csokor, emiatt a világtól elzárva él. A kérdés az, hogy Beatrice képes-e függetlenedni ebből a toxikus szimbiózisból egy egészségesebb társadalmi lét reményében, vagy az valójában önmaga megtagadása lenne? A női gondoskodási munka és áldozathozatal, valamint annak a kérdése, hogy mit jelenthet ebben a toxikus neveltetésben az önazonosság, mind olyan témák, amelyekkel még szeretnék foglalkozni új szövegekben. Hawthorne az ökofeminista gondolat briliáns korai példáját írja meg: a tudomány és technológia oltárán feláldozható erőforrások közé tartozik a természet, a mindenkori Másik, így a nő is. Ez az általam is meghirdetett „gyengédség mint módszer” paradigmájának szöges ellentéte. A tudományosság hübrisze.

Különös mintázatot ad ki a komolyzene a kötetben, többek közt Kurtág, Ligeti munkáira történik utalás, de apróbb nyelvi gesztusok is idevezetnek. Mikor és miért merült el ennyire egyébként a komolyzenében?

Zenei tagozatos általános iskolába jártam Orosházán, ez akkoriban igazi kincs volt, a környék egyik legjobb intézményeként tartották számon. A Kodály Zoltán Gyermekkórusban pedig négy évig énekeltem Dinnyés István legendás karnagy vezényletével. Nehéz darabokat is tanultunk, mivel Szokolay Sándor zeneszerző orosházi kötődésű volt, és kifejezetten nekünk is írt műveket. Nagy szigor uralkodott, de tisztán, szépen szóltunk, és sokat nevettünk a kortárs darabok furcsa hangzásvilágán. A zenéhez fűződő viszonyomat az iskolám és a zeneiskolám elhivatott pedagógusainak köszönhetem, és a nagyszerű Kodály-módszernek. Utólag visszanézve életmentő, hogy annyi ének­órám volt egy héten, mint ahány matematika. Úgy nőttem fel, hogy az intézmény, ami felnevelt, azt üzente, a zene létfontosságú dolog. Később, már Budapesten összebarátkoztam Szilvay Mátéval, aki az Eötvös Collegiumban Operafilmklubot is szervezett, és neki köszönhetően kezdtem posztmodern és kortárs zeneszerzőket hallgatni. Az első kötetem, A bálna nem motívum szövegeiben is megjelennek zenei motívumok, és a versek egy részének írásakor Ligeti György darabjait hallgattam. Régóta szeretnék valamilyen formában újra zenélni, a Missa Echologica kórusmű írása Szári Laurával, a Varsányi Szirének kórus vezetőjével felemelő élmény volt, olyan tudásaimat és emlékeimet mozgatta meg, amelyekről el is feledkeztem. A Szörnyű fülek költőformáció legutóbbi fellépésén, a Gyengédségben is megjelenő Titanic főcímdalát énekelve kísérleteztem a Turbinában. De talán az észlelésemben is vannak zenei jellegű mozzanatok: a dolgok egymáshoz való viszonyának feltérképezése egyfajta relatív hallás. Fülelni jó.