Nyolcszáz lépés (Gerlóczy Márton: Fikció 3. – Az út)

Nincs még elege belőlem? – kérdezte Gerlóczy Márton, mikor a Fikció második kötete után is interjút kértem tőle. Identitástörténetének nemsokára a negyedik része is megjelenik, és a sorozat valóban nem könnyű olvasmány, igen sok szálú regényfolyam, anekdotikus, helytörténeti adalékokkal, miközben nagyon is monokróm tudatáram, ami csak egy téma körül forog: ki a vér szerinti apa?
Ugyanakkor az írás nagyon is egyfelé tart, a monokróm pedig nagyon is sokárnyalatúnak bizonyul. Apakeresése, származásának feltárása olyan fordulatos, hogy valóban magában foglal többkötetnyi regényt: ha az ember darabjaira hullik vagy úgy tesz, mintha ez nem történt volna meg, vagy megpróbálja újra összerakni, újraírni önmaga történetét.
Gerlóczynak három földrengésszerű trauma adatott, amiből egyet is nehéz túlélni. Mindhárom a szülővel kapcsolatos. Amikor pedig ilyen szinten megrendül az ősbizalom, a biztonságérzet, marad az elveszettség – és minden pózt és egomán titulust felülír ez az elesettség és kiszolgáltatottság. Gerlóczy skizoid állapotba zuhan, a szakadék szélére. Haragba kerül a világgal – minden baja lesz mindenkivel, kezelhetetlenné válik. És mérgezővé, mert a „méreg mérget termel”. Egy neurotikus, alkoholista, drogos excentrikus bajkeverő lesz, egy ingerült, ámde szorongó narcisztikus kaméleon – vallja magáról. „Az ember nem jól van önmaga nélkül” – összegzi. Ezért kétségbeesett kapálózása közepette elkezdi üldözni az igazságot. Mindezt négykötetesre tervezett monumentális munkájában elénk is tárja, felmutatva: az örvényből ki kell jönni, a fikciót hátra kell hagyni. A másodjára megsemmisülő identitást ismét újra kell építeni, hogy megérkezhessen a valóságba.
Az első kötet családfakutatás, egy családtörténet minden izgalmával, ráismerésével, a második költői szintre emelt lélekábrázolás a várakozás gyötrelmével, a harmadik mozaikos (vagy még inkább: szilánkos) énépítés – újrahangolás a múlt morzsáiból és a megkaparintott igazságból. Kapaszkodás a megmaradt identitásfoszlányba. Gerlóczy viviszekciójának e harmadik részében mindössze nyolcszáz lépést tesz meg. A több száz oldalon megírt lépesekben kitágítja és lelassítja az időt – mert e lépések a felé az ember felé történnek, akiről huszonöt éve kiderült, hogy ő az igazi apa, most meg, hogy mégsem az, és azért megy, hogy ezt a hírt közölje vele. Így ebben a nyolcszáz lépésben nemcsak a Pozsonyi úton sétál végig, hanem életén és emlékein is. Mert önkéntes és sajátos kórboncnokunk jól tudja, „a felnyitott testet nem lehet a bonc­asztalról anélkül odébb tenni, hogy össze nem varrtuk volna”. És azt is: a gennyes seb, ha nem kezelik, elfertőződik, igaz, akár az is előfordulhat, hogy egyszerűen felszívódik. Ám mivel előre nem lehet biztos az ember ez utóbbiban, jobb, ha inkább kezd valamit a sebbel.
És hogy miért érdekes számunkra, hogy valakinek ki az apja, ki nem az apja? Ahogy megyünk vele ezen az úton, megkarcol minket is az identitásvesztés gyötrelme, az átörökített mintázatok jelentősége, egy megsebzett ember konok igazságkeresése. Gerlóczy könnyen behúzza az olvasót. Hiszen ki ne szenvedett volna már kisebb-nagyobb sérüléseket, így ha valaki ilyen mélységű bepillantást enged saját történetébe, az izgalmas lélekutazás számunkra is. No meg behúz azért is, mert jól ír, és kitűnő a humora – a kíméletlenül ironikus, érthető módon cinikus.
A hétköznapokban viszont olykor kicsúszik alóla a nyelv. De hát mit lehet mondani arra, ha egy vadidegen ember közli velünk a telefon túlsó végéről: apánk nem az apánk? Ha ő mondja ki egyedül az igazságot a laborvizsgálat eredménye, a DNS-teszt megkérdőjelezhetetlen ténye formájában? Az író főszereplő sem igazán tudja. Ennyi is – mondja végül kissé esetlenül. Ám ebben az is-ben nagyon sok minden rejlik: a hazugságban leélt huszonöt év a zabigyerekség-tudat szégyenével és fájdalmával, az idegen­ség­érzet, az önelfogadás akadálypályái, az önpusztító lázadássor, az apapótlékok Bächer Ivánnal az élen.
Gerlóczy nyersen, a lehető legnagyobb őszinteséggel tárja mindezt elénk. Pózait, menekülési útvonalait is számba veszi, leleplezi és kiteregeti. Anatómiai pontossággal írja le a lélek vergődését. Áttipor magán is, hogy eljusson az igazságig. És megyünk vele, mert megérezzük, hogy igaza van. Hogy érdemes pokolra menni, ha ez kell ahhoz, hogy minden a helyére kerüljön, hogy bár kényelmesebb, ám csak ideig-óráig működhet, ha maradnak a dolgok a szőnyeg alatt. Így hát a válaszom a kérdésére: nincs, nincs elegem. (Budapest, Scolar, 2024. 370 o.)