Ideális esetben társadalmi megrendelésre dolgozik és munkáját demokratikus intézményi irányítási rendszerben végzi, működésének anyagi alapjait az állam társadalmi kontroll alatt biztosítja. Az autokratikus vagy autoriter berendezkedésű államokban ugyanakkor hatalmi megrendelésre dolgozik, ahol az állam érvényesíteni akarja történetpolitikáját és történész segédlettel politikai dominanciáját erősítő emlékezetpolitikát forszíroz és érvényesít.
Ez utóbbi esetekben korlátozott a történész mozgástere, de nem lehetetlen integritásának megőrzése. Ennek különböző fokozatai, szintjei vannak, de egyik esetben sincs okunk már eleve kétségbe vonni a történész tisztességét.
A későbbi historiográfusoknak, amikor az elmúlt korok önkényuralmi rendszereiben dolgozó történészeinek megítélésére vállalkoznak, az adott történelmi kor komplex vizsgálatára, a determináns körülmények elfogulatlan elemzésére, megértésre, empátiára és – horribile dictu – retrospektív szolidaritásra kell törekedniük.
Ilyen eljárást célszerű a sztálini diktatúra idején alkotó történészek értékelésében is alkalmazni. Nehezíti azonban a dolgot, hogy ez a monolitnak tetsző korszak sem egységes. Már Lenin idején a „filozófusok hajóira” (külföldre vagy hazai száműzetésbe) kerültek sokan, ám még több „polgári” történész megtarthatta pozícióját. Az 1920-as évek végén, az ún. „Platonov-ügyben” monarchista összeesküvéssel vádolták és kiiktatták őket (néhányukat fizikailag is) a szakmából az ún. Pokrovszkij-iskola hegemonizálási törekvései következményeként. 1934 a valódi korszakhatár a sztálinista történetfelfogásban és történetművelésben. Megjelenik a „hazai történelemtanításról” szóló híres KB- és kormányhatározat, amelyben a történelmet, úgymond, visszahelyezik jogaiba. Ezzel párhuzamosan megkezdik a szociologizáló, korai marxista pokrovszkiji felfogás és képviselői kiszorítását. Ez paradox változást hoz a történetírásban: visszakerülnek – ki kevésbé, ki jobban „megdolgozva” – a régi iskola képviselői és újra működni kezd a professzionális történettudomány. Immár nem annyira osztályharcos, mint inkább patrióta alapon: a mindenkori orosz birodalom és államalkotó népe, az orosz dicsőségének hirdetésével. Az 1920-as évek marxistái pedig mennek a darálóba. Andrej Artyizov, a levéltárügy mai első embere 1998-as disszertációjában több mint százra teszi (én nem számoltam utána) a „nagy terror” idején elpusztított történészek számát. A nagy honvédő háború ezt a fajta patriotizmust, érthető okokból, teljesen csúcsra járatja. Az újabb leszámolás sorozat 1949-ben kezdődik, az ún. kozmopolitizmus (voltaképpen a zsidó származású történészek) elleni kampányban. Valójában csak Sztálin halála és a XX. kongresszus 1956-ban vet véget a történészeket ért represszióknak.
Nem volt könnyű tehát ezekben az évtizedekben a történésznek irányban lenni és élve maradni. Különböző viselkedéstípusok és túlélési stratégiák léteztek.
Az egyik Anna Mihajlovna Pankratováé, aki őszintén hívő párttagként a „párt ökle” volt a történésztársadalomban. A tudománynak általa okozott károk számba vétele mellett az az igazságos eljárás, ha a szorító egzisztenciális körülményeket, a szó szoros értelmében vett „túlélési” esélyeket még az ő esetében is mérlegeljük. Korábban ezeken a hasábokon már részletesen foglalkoztam személyével, ezért most csupán azt tenném vizsgálat tárgyává, hogy indokolt volt-e az a túlteljesítés, amellyel a pártot szolgálta a történettudomány sáncain – annak általános kárára. Bár még ez utóbbi sem teljesen igaz, hiszen mint tudományszervező, néhány maradandó teljesítmény is fűződik nevéhez, például a szaratovi történészműhely megszervezése vagy az evakuációban létrehozott kollektív Kazahsztán-történet. Kis jóindulattal idesorolhatjuk még az általa szerkesztett és korábban szintén részletesen tárgyalt Szovjetunió történetét is, ami a kor viszonyai között – a Szovjetunióban legalábbis – betöltötte tankönyvi funkcióját az iskolákban.
Jó pártprogandistaként végül minden címet és rangot bezsebelt, ami történésznek adható. Saját eszer múltját, férje trockista „elhajlását”, valamint azt a tényt, hogy Pokrovszkij első számú tanítványa volt, azonban nem könnyen tudta feledtetni. Vakhite, persze, segítette ebben, de még neki sem volt egyszerű az állandóan változó irányvonalnak megfelelni. Végül korai halálát is az okozta, hogy túlságosan komolyan vette a Sztálin halála utáni újabb változásokat és ugyan hamut szórt a fejére, amikor ezt ráolvasták, de a szíve nem bírta és elvitte az infarktus. Férjén kívül azonban, akit maga bélyegzett trockistának, kollégáinak nem ártott.
Ha jól belegondolunk, egyszerűbb volt a nem kommunista történészeknek, ugyanis a dolog természeténél fogva nem érintették őket a párton belüli állandó tisztogatások. Ha nem voltak zsidók, akkor tulajdonképpen „csak” a „monarchista-ügyet” kellett túlélniük.
Ennek a típusnak, a régi iskola neveltjének emblematikus alakja a Magyarországon is ismert Borisz Grekov. A biográfiája talányos. Nemesi származású, már 1917 előtt Platonov embere, utána a Krímben ő köszönti a professzúra nevében a fehérgárdista tábornokokat, majd Pokrovszkij intézetében is dolgozik. Ehhez képest 1930-ben egy hónap börtönnel megússza. Pár év múlva már akadémikus és egyszerre három történeti intézet igazgatója, a szovjet történettudomány feje. Nehéz magyarázatot találni a tüneményes felemelkedésre. Mesélték róla, hogy egyszer a következő kérdést szegezte egy kollégájának: „Maga párttag, adjon tanácsot, hisz Magának tudnia kell, hogy milyen koncepció tetszik Neki”, és sokat sejtetően a falon függő portréra nézett. És igaz, ami igaz, a Kijevi Ruszról szóló monográfiáját állandóan újraírta és az orosz (valójában keleti szláv) feudalizmus létrejöttét egyre korábbra datálta. (Akkor még jó pontnak számított, ha valaki az orosz fejlődést a nyugatival egy pályán futónak ábrázolta.) A forradalom előtti „polgári” történész tehát alkalmazkodott az új feltételekhez, az új elvárásokhoz. Esetében ezt a „csúcsra járatott” alkalmazkodóképességét, ismét csak a „túlteljesítést” kell mérlegre tenni. Kétségtelen, hogy jól képzett, az archívumokat nem csak hírből ismerő, jelentős történész volt, akinek szakértelmére szüksége volt az új, hazafias történetírásnak. Valószínűnek tartom, hogy a sok folt az előéletén a végelszámolásban szintén előnyére vált, ugyanis volt mitől tartania és volt miért lojálisnak lennie.
A szintén nemesi családból való Sztyepan Veszelovszkij munkássága ugyanakkor azt példázza, hogy még a sztálini rendszerben is léteztek – bár nem nagy számban – kompromisszumok nélküli tudományos életpályák. Az eredetileg jogász végzettségű Veszelovszkij műkedvelő történésznek indult, aki felesége milliós hozományát ismeretlen levéltári fondok feltárására, kimásoltatására fordította. Az általa rendezett fényes estélyeken a történésztársadalom színe-java megjelent és a házigazda olykor bepillantást engedett a rejtett levéltári kincsekbe. Ám megmaradt céhen kívüli történésznek. Elég nehezen szánta rá magát, hogy oda bekerüljön. Végül a háború és a forradalom kényszerítette ki, hogy levéltárosi állást vállaljon, majd a Történettudományi Intézet munkatársa és akadémikus lett, aki alapművekkel gazdagította a történelem segédtudományait. Művei szigorúan forrásalapúak voltak és a tények beszéltek helyette. Amikor azonban IV. Ivánra került a sor, nem rejtette véka alá negatív ítéletét, holott 1948-ban még párthatározat is született a cár nagyságáról. Eztán Veszelovszkij az asztalfiókjának írt. Ezek a tanulmányai a halála után, 1963-ban jelentek meg. Egészen abszurd módon, a Dolmányos István 1971-es Szovjetunió történetét méltató E. Fehér Pál Népszabadságbeli cikkét elmarasztaló szovjet párt alosztályvezető éppen Veszelovszkijt hozta fel negatív példaként, holott akkorra már rég halott volt. Életében csak bírálták „burzsoá objektivizmusáért”, de börtönbe, netán a Gulagra nem került.
A magyar historiográfiában is megvannak ezek a szovjet típusok. Hanák Péter például, akit egyébként nem a párt öklének, hanem egy másik testrészének neveztek, még Pankratován is túltett a buzgóság terén. Kosáry Domokos ugyan tartózkodott a Grekov-féle látványos pálfordulásoktól, de híresen alkalmazkodóképes „polgári” történész volt ő is. Szűcs Jenő pedig egy fiatalabb nemzedék tagjaként mutatott példát az elvi szilárdságra, a tudós integritására. Nyilvánvaló persze a lényeges különbség a két historiográfia között, hiszen nálunk a „sztálini korszak” csak kevesebb mint egy évtizedig tartott, így a történészeinek nagyobb „kifutási idejük” maradt, és a megerőszakolt tudományosság, az erőszakos tudománytalanság nem okozott menthetetlen egzisztenciális és szellemi károkat, visszafordíthatatlan folyamatokat. (Itt nem végeztek ki egyetlen történészt sem.) A szakma 1956 utáni hosszú, gyakorlatilag feltartóztathatatlan „liberalizálódása” Magyarországon így gond nélkül címkézte át és porlasztotta el a „marxista” történetírást és szervesült bele a rendszerváltás eklektikájába.
Szélsőséges autoriter rendszerekben is lehetett tehát tisztességesnek maradni, a választás ott is megvolt, a túlteljesítést (túllihegést) senki nem tette kötelezővé, legfeljebb csak az egyéni ambíciók, a karrierszempontok.
Senkinek nem szegeztek pisztolyt a fejéhez, hogy a 9. századra (vagy korábbra) datálja a feudalizmus kialakulását a Régi Oroszországban.
Vlagyimir Kobrin, a jeles szovjet történész írta 1990-ben, hogy olyan jelzős szerkezet, hogy „tisztességes történész” valójában nem is létezik, Mert, aki nem tisztességes, azt nem lehet történésznek nevezni.
Úgy látszik, az 1990-es esztendő, a rendszerváltás éve több optimizmust rejtegetett, mint a 2025-ös. Én nem gondolom például, hogy Kosáry Domokos attól tisztességtelen lenne, tehát ne lenne történész, amiért egyszer például azt a címet találta adni írásának, hogy „Kossuth Lajos harca a feudális és gyarmati elnyomás ellen”. Találok mentséget a hatalom szorításában és nyomása alatt munkálkodó és modus vivendit kereső történészek számára. Különösen, ha az életük volt a tét. Fejet hajtok az „ismeretlen történész” képzeletbeli emlékműve előtt, azok előtt, akik áldozatul estek és akiket megnyomorítottak az elnyomó rendszerek.
Az utókor történészei majd megítélnek bennünket is. Bizonnyal nekünk is elkel majd a „retrospektív szolidaritás”. Persze, sosem a gerincoszlopmentes csúszómászó meztelencsigáknak (Hofi). Mert 2025-ben sem adhatjuk alább, mint 1990-ben és nem lehet más alapja működésünknek, mint a szakma és az egyén függetlensége, integritása, szabadsága.
Csatornába!!!
Elhangzott oroszul az ELTE Ruszisztikai Központja megalakulásának 35. évfordulója alkalmából megrendezett nemzetközi konferencián „A történész túlélési stratégiái autoriter rendszerekben” címmel.
