A jóléti sor végén állunk, szégyen az EU-ban a magyar helyezés

A kormány az elmúlt hetekben, a választásokra készülve, sorban jelenti be jóléti intézkedéseit: a parlament napokban döntött a 14. havi – valójában plusz egyheti – nyugdíj bevezetéséről, növeli a nevelőszülők és az állami gondozásban lévő gyermekek támogatását, vagyis a klasszikus szociális kiadásokat. Erre más oka is van a kormánynak a már említett választásokon kívül: ezeket a területeket ugyanis az elmúlt 15 évben elhanyagolta. Ezt tükrözik az Eurostat nemrégiben nyilvánosságra hozott adatai is, melyek szerint uniós összehasonlításban Magyarország költi az egyik legkevesebbet polgárai jólétére.

Az uniós statisztikai hivatal adatai szerint 2024-ben a tagállamok átlagosan a GDP-jük 27,3 százalékát fordították szociális ellátásokra – ami 0,6 százalékpontos növekedés az előző évhez képest. Ezzel szemben a magyar állam a GDP mindössze 16,6 százalékát költötte ezen célokra, ami messze a legalacsonyabb összeg a régióban, és az EU-ban is a harmadik legkisebb ráfordítás. A magyaroknál csak két angolszász ország, Málta (13,4 százalék) és Írország (12,4 százalék) szánt kevesebbet szociális kiadásokra. Az uniós terminológia szerint a szociális kiadások közé beszámítják az öregségi, egészségügyi, családi, rokkantsági, munkanélküliségi és lakhatási ellátásokat, illetve a klasszikus szegénység elleni vagy más társadalmi kirekesztést megakadályozni hivatott támogatásokat.

miközben az állami kiadások szintje semmivel sem marad el a többi országétól. A gond tehát a magyar államháztartás újraelosztási rendszereiben van: olyan célokra folynak el a költségvetési kiadások (vallási, sport-, gazdasági támogatások, államadósság), amelyekből közvetlenül nem profitálnak a polgárok, illetve az elköltött adóforintokat alacsony hatékonysággal használják fel. Ez különösen a gazdasági kiadásoknál érhető tetten: a felesleges beruházásokban, a túlárazásokban és a cinkelt közbeszerzési eljárásokban. Amennyiben ezeket a részben felesleges kiadásokat egy – jövendő – magyar kormány csökkentené, vagyis átalakítaná az újraelosztást, akkor úgy növelhetne más – például szociális, egészségügyi, oktatási – kiadásokat, hogy az adóterhelésen érdemben nem kellene változtatni.

A magyar kormány, illetve a kormánypárti politikusok gyakran védekeznek azzal, hogy ezek az uniós számok csalókák, ugyanis Magyarország jelentős támogatásokat nyújt az adórendszeren keresztül. Valóban, a magyar szociális kiadási számokat némileg árnyalná, ha idevennénk a személyi jövedelemadó-rendszeren keresztül adott jövedelemtranszfereket, vagyis akár a családi adókedvezményt vagy a 25 éven aluli fiatalok adómentességét. A 2024-es költségvetés zárszámadása szerint tavaly családi adókedvezmény címén 331 milliárd forintnyi adót nem kellett befizetni az érintetteknek, míg a fiatalok további 196 milliárdnyi szja-befizetés alól mentesültek. A két összeg a GDP 0,6 százaléka, vagyis ha még ezeket is beszámítjuk a szociális transzferek közé, akkor is csak egy helyet javítanánk, Litvániát megelőzve a 24. helyre.

Más kérdés, hogy ez az összehasonlítás csalóka, mert akkor más országok családi adókedvezményeit is figyelembe kellene venni, másrészt az adókedvezmények nem is kiadások, és nem működnek teljes mértékben szociális transzferként. Az adókedvezmények jelentős részét ugyanis olyan magas jövedelmű családok kapják meg, ahol valójában nincs, vagy jóval kevésbé van szükség ezekre a támogatásokra, mint a szegénységgel vagy társadalmi kirekesztettséggel fenyegetett alacsonyabb jövedelmű háztartásoknak. Vagyis az adórendszeren nyújtott jövedelemtranszfert a rászorultság hiánya miatt nem lehet teljes mértékben szociális juttatásként kezelni.

Az Eurostat adatai szerint – nem meglepő módon – a legbőkezűbb szociális rendszereket az unió leggazdagabb országai engedhetik meg maguknak: míg az uniós átlag a szociális kiadásoknál 27,3 százalékos GDP-arány volt, addig Finnországban (32,5 százalék), Franciaországban (31,9 százalék) és Ausztriában (31,8 százalék) tudtak erre a célra fordítani. Arról nem is beszélve, hogy ezeknek az országoknak a GDP-jük is sokkal magasabb, tehát összegszerűen még nagyobbak a különbségek.