Liszka József: Töredékek a bársonyosról

„hagytam hogy hagyjátok / hadd hagyjam én is” (Erdős Virág: én vétkem)

Mármint a „bársonyos forradalomról”, amit a magyarországi olvasónak picit talán meg kell magyarázni. Az 1989-es, Prágában kezdődő, hirtelen országosra duzzadt békés tüntetés-sorozat, majd a vér nélküli hatalomátvétel megnevezése lett az akkori Csehszlovákiában a „bársonyos forradalom”. Ez szó szerinti fordítása a cseh „sametová revoluce”-nak, míg szlovákul a „nežná revolúcia” (gyengéd forradalom) volt használatban, miközben a (szlovákiai) magyarban a cseh megnevezés megfelelője, a bársonyos rögzült. 1989. november 17-én diáktüntetésekkel indult, amihez meglepően gyorsan az egész társadalom csatlakozott.

Az egész?

No, ebben nem vagyok biztos, hiszen feltehetően nem csak egy ember akadt, történetesen az éppen regnáló szlovák miniszterelnök, aki – saját bevallása szerint – épp fürdőszobáját csempézve, állítólag tudomást sem vett az utcán forrongó eseményekről, most meg – az akkor (is) kommunista – arról értekezik, hogy az egész nem volt más, mint „kommunista puccs”, aminek emlékét, legalábbis hivatalos munkaszüneti nap formájában annak rendje s módja szerint meg is szüntette. Szóval nyilván nem szó szerint az egész, de a társadalomnak mégis egy akkora kritikus tömege mozdult meg, hogy a bel- és külpolitikai környülállásokkal megerősödve végül is győzelmet aratott. Euforikus volt a hangulat, a változásokért tüntetők gyors eredményekben hittek (!), ami aztán (ma látszódik igazán) nem teljesen igazolódott. Nem is volt reális, hiszen egy évtizedeken át agymosott társadalom egyik napról a másikra, békés kulcscsörgetés hatására nem fog, nem tud (!) gyökeresen megváltozni. Elvárható-e attól a korombéli párttagtól, aki (miután látta, az események afelé tendálnak, hogy ezt reá nézve bármilyen retorzió nélkül megteheti) 1989 novembere utolsó napjaiban büszkén mondja (nekem, sosem volt párttagnak!), hogy „visszaadtam a párttagkönyvemet”. Derék. Aztán alig telik el néhány hét, s már úgy kommunistázik, hogy a másikat a fal adja. Mintha neki az egész korábbi rendszerhez az égvilágon semmi köze nem lett volna. És ez volt a cseppben a tenger. Az egész társadalom. Időközben felnőtt ugyan durván két nemzedék, de a politikailag aktívakat nagyjából még mindig az 1989 előtt szocializálódottak alkotják. Annak idején (negyed százada!) Mečiar mellett öklüket rázó „demokrata nagyik” (= „babky demokratky”) tüntettek. És most Fico mellett kik? Nem úgy hívják magukat (őket), de vizuálisan és ideológiailag ugyanazok. Nem személy szerint, hanem mentalitásukat tekintve. A rendszerváltás, időközben megöregedett fiataljai.

De mi van a maiakkal? A mai tizen- és huszonévesekkel?

***

Hát itt a krétaforradalom. Az utóbbi hetekben a közösségi háló(k) tele van(nak) az országszerte a járdára, aszfaltra írott, rajzolt kréta-mémekkel, hatalmas nézettségű alkalmi dalokkal, klipekkel. Mitől robbant ki ez a krétaforradalom? A szlovák miniszterelnöknek egy poprádi középiskolában (ami – horribile dictu! – éppen a kommunizmus egyik legmarkánsabb szlovák disszidenséről, Dominik Tatarkáról elnevezett utcában található) összejövetelt rendeztek a diákokkal. Előtte az oktatási intézményhez vezető út aszfaltján Fico-ellenes feliratok jelentek meg („Fico áruló!”; „Elég volt Ficóból!”), amit filmkomédiába illő jelenetek kísértek: először a pedellus kísérelje meg lemosni őket, de mivel próbálkozása sikertelennek bizonyul, egy szőnyeget terített rá. Az meg túl feltűnő, környezetidegen lehetett, mert később inkább (hogy takarja) egy autót parkoltattak a felirat fölé. Időközben Fico, az Európai Unió általi, Szlovákiával szembeni (mellesleg: kitalált) „támadásból” fakadó bokros teendőire hivatkozva elhalasztotta az iskolalátogatást. Az iskola igazgatónője ellenben a rendőrségen feljelentést tett arra „a fiatal férfira”, akiről számára csak később derült ki, hogy saját iskolájának diákja. A fiatalembert az iskolából elvitték, majd kihallgatták a poprádi rendőrök, akik – a sérelmezett szabadon bocsátása utáni saját közlése szerint – „kedvesek, megértőek és elnézőek voltak velem, és én újra (viszonylag) szabad emberré váltam…” Mindamellett az esetből elemi erejű felháborodás kerekedett, s cunami-szerű kezdetét vette a krétaforradalom, ami aszfaltfirkák tömegeinek a megjelenését jelentette országszerte.

Az a helyzet, hogy a legtöbb feliratot (sok köztük, Esterházy kedvenc fordulatával élve, a lefordíthatatlan szójáték) egyenként magyarázni kell. Így csak néhány, mutatóba. Először a különösebb kommentárra nem szorulók: „Egy bolseviknál többet érdemlünk”; „Ficóból elég volt”; „Nem akarunk egy részeges, zavarodott kormányfőt”; „Szlovákia többet érdemel”; „Fico – áruló”; „Fico fél a diákoktól”; „A ficizmusnak vége, fél”; „Fico nem hallgattat el bennünket”; „Bátorság nélkül nincs szabadság”; „Szlovákia is Európa”. És végül néhány, értelmezésre szoruló: „Pre Fica som kriedny nepriateľ” (= Fico számára kréta/osztályellenség vagyok. Szójáték: triedny = osztály, kriedny = kréta); „Fico ide zlým smerom” = Fico rossz irányba megy, de úgy is érthető, hogy Fico a rossz Smerrel (Fico „szociáldemokrata” pártjának a neve, de a smer irányt jelent) tart; Egyirányú utcába való behajtást tiltó tábla rajza fölött: Proti Smer (= ellenirányú forgalom); „Fóbia / Inteligentných / Civilizovaných / Občanov” (a kezdőbetűk Fico nevét adják ki – magyarul: Az intelligens, civilizált polgárok fóbiája). Az ilyenek és hasonlóak az utóbbi időben elárasztják a közösségi média, a világháló szlovákok által látogatott helyeit. Szinte bárhova kattintok, ezek jönnek velem szembe.

***

A diákokkal való poprádi találkozóra egy héttel később mégis sor került, noha nem az iskola, hanem a járási hivatal épületében (ahova Fico a közönség soraiba be tudta csempészni saját embereit is). Látszódik, hogy a szlovák kormányfő miközben az Ukrajna honvédő háborújával szimpatizáló, feketébe öltözködött poprádi diákokat hanyag eleganciával (?) elküldte a… Az ukrán frontra harcolni („tessék, ha akkora hősök vagytok, menjetek, én nem gördítek elétek akadályokat, menjetek!”), majd a krétaháborútól berezelt. Az a vicc is járja, hogy miután az egyik szlovákiai iskolába éppen megérkezett egy korábban megrendelt krétaszállítmány, a szlovák miniszterelnök összehívta a kormány biztonsági tanácsát. Poprádról Pozsonyba visszatérve (és ez már nem vicc, legalábbis ő röhögés nélkül meg tudta tenni) Fico (!) azonnal meneszti azt a korrupciós ügyekbe keveredett miniszterelnök-helyettesét, aki a felmondását már éppen beadta. Gerój! Nem tudom nem elmesélni az egyik alapviccet. Moszkvában az idegen turista taxiba ül, sürgős a dolga. Ezt a taxis megérti, padlógázt ad, áthajt folyamatosan a piroson, minduntalan a mellét döngetve, hogy gerój! Aztán egy zöldnél megáll. A turista kérdően néz rá. Most a másik gerój megy – közli egykedvűen a hős taxis. No, hát ilyesmik vagyunk. És nem csak Fico!

***

Lehet (sőt: biztos), hogy akkor, mármint 1989-ben túl pesszimista voltam, de én nagyjából kétszáz évet adtam annak, hogy elérjünk az akkori (!) Nyugat szintjére. Generációk gondolkodását, mentalitását kellett megváltoztatni, nem megy ez egyik napról a másikra. És mégis rengeteg pozitív dolog történt. František Mikloško jelentette ki a közelmúltban, hogy Szlovákia egész történelme során (ez alatt nyilván nem csak az államiság időszakára gondolt) nem volt oly szabad mint ma. Igaza lehet, miközben egy friss felmérés alapján a szlovák lakosság 65 százaléka visszasírja a szocializmust, úgy gondolja, hogy 1989 előtt jobban élt, mint ma. Ezek azok, akik a mai árakat folytonosan harminccal szorozzák, hogy mennyi lenne ez az akkori koronában. És az akkori fizetésükből indulnak ki. Az nem jut eszükbe, hogy a mostani fizetésüket, nyugdíjukat is szorozzák be harminccal. Kicsit más végeredmény jönne ki. Velük szemben a lakosság mindössze 28 százalék vélekedik úgy, hogy a bársonyos forradalom előtt rosszabb volt az élet Szlovákiában.

***

Hogy rosszabb-e vagy jobb? Ez lehet nézőpont kérdése is. Munka(hely)nélküliség nem volt. Sőt, kötelező volt munkahellyel bírni. Hogy az egyúttal valós munkát is jelentett-e, más kérdés. Utazni, mondjuk így: mérsékelten lehetett. De aki igényt sem tartott rá, annak nem hiányzott. A véleménynyilvánítás szabadsága? Ha nincs véleményed, nem fáj e szabadság hiánya. Sokan megírták már, egy sajátos nyelv is kialakult, ami lekövette, elviselhetővé tette (relativizálta, igazolta) a valóságot. A lopás szót nem is használtuk, hanem helyette az (el)kommunizálás kifejezést. Félig viccesen, de félig komolyan. Tudniillik, hogy nem lopás ez, hiszen csak kivesszük a (bennünket jogosan megillető) részünket a közösből. Folytathatnám. Ezek után következett be az 1989-es fordulat. A büszkén visszaadott párttagkönyvekkel.

***

Azóta is, ha az ország, az emberek dolgai nem úgy mennek, ahogy az elvárható lenne, időnként kimegyünk az utcákra tiltakozni. Rendben, rázzuk a kulcsokat. Nagyon rázzuk! Csörgettük 1989-ben is. Aztán ide jutottunk. Lehet okolni az ország vezetőit, a politikusokat, de hát kik ők? Közülünk valók, ugyanúgy, ugyanott és ugyanakkor szocializálódtak, mint mi. Ez a választék. Azok, akiknek mi, az istenadta nép bizalmat szavazott. Választások során felhatalmazta őket egy ország, egy régió, egy település vezetésére. Most nagyon úgy tűnik, rosszul döntöttünk. Erre azonban, szerintem, nem az a helyes reakció, hogy akkor el kell határolódni minden politikustól, politikai párttól, mert a politika eleve rossz. A politika a közügyekkel való foglalkozás. Tüntetéseinken újabban, miközben rendre előre elhatárolódunk minden politikai párttól, mozgalomtól, mit is csinálunk? Kinyilvánítjuk politikai véleményünket. Magyarán, hogy mit gondolunk a közügyekről. Mert, ha egy politikus hazudik, csal, lop, az bizony közügy. Szóvá kell tenni minden fórumon. Viszont ne azt ismételgessük ritmikusan, hogy börtönbe velük, hanem inkább azt, hogy igazságszolgáltatást. Elismerem, ezt nehezebb skandálni.

***

De közben ne felejtsünk el magunkba is szállni. Ne feledkezzünk el a mi mindennapi apró hazugságainkról, pitiáner csalásairól, lopásairól. Ami annak a régi világnak (lásd: elkommunizálás) a maradványa. Ha a szolgálati út négy órát tart, ne írjunk be hatot (mert a papír mindent elbír), hogy megkaphassuk a 8,80-as napidíjat (és akkor sem, ha december elsejétől ez már 9,30 lesz). Ha másokon számon kérjük, hogy lopnak, s nem is keveset, joggal tesszük. De mi se lopjunk, csaljunk: keveset se! A tízparancsolat ugyanis arról nem emlékezik meg, hogy mennyit ne lopj. Ami az én olvasatomban azt jelenti, hogy keveset se!

***

Egy németországi partnerrel közös projekt elszámolása során kiderült, hogy a tervezett nyomdaköltségek kétszáz (!) euróval alacsonyabbak lettek. Nekünk, Kelet-Európában szocializálódottaknak az első gondolata az volt, hogy akkor ezt „valahogy le kell papírozni”. A német partner viszont ahhoz ragaszkodott, hogy ha ténylegesen nem volt rá szükség, vissza kell adni a támogatónak. Kölcsönösen úgy néztünk egymásra, mintha a másik éppen a Marsról érkezett volna.

Aztán győzött a német.

Igaza volt.

***

A kulcscsörgetés, ami a szlovák ellenállás hagyománya lett és a mostani „gyengéd krétaforradalom” (ahogy az egyik aszfaltfelirat emlékeztet) jó alkalom arra, hogy újragondoljuk annak a bizonyos bársonyosnak a hagyatékát. A közös felelősségre gondolok, arra, amiről Erdős Virág gyönyörű (és megrázó) verse szól. A közös (és folyamatos) saját vétkeinkre. Hogy nem elég kivívni bizonyos szabadságjogokat, azok megtartása a tét. Ez legalább olyan nehéz és fontos. Az odafigyelés. A nem félrenézés. Hogy egy további feliratot idézzek: „A hallgatás a diktatúra segédereje”. De hogy te mit tettél? Mivel járultál hozzá ahhoz, hogy jobb legyen? Amikor majd ezeket lehet tételesen elősorolni, akkor nyílik meg a remény kapuja. Most a szlovák diákok bámulatos aktivitását figyelve, az alagút végén látni vélek valami derengő fényt. Ne veszítsük szem elől. Addig meg, Rilkével szólva, „Változtasd meg élted!” és igen, rázzuk kitartóan a kulcscsomókat.