Végel László: Szerbia vagy-vagy helyzetben

Midőn az egykori „létező szocialista” országokban az „importált” szocializmus a rendszerváltás áldozata lett, Szerbia külön útra tért, az antifasiszta múltra, a felszabadító háborúra hivatkozó szocializmust felváltotta Slobodan Milošević autokratizmusa.

Voltaképpen Szerbiában a kilencvenes években elmaradt a rendszerváltás. Az előző rendszert Jugoszlávia széthullása maga alá temette, ezek után Milošević megörökölte, elmélyítette az „eltemetett” rezsim minden rossz oldalát és létrehozta az autokrata szigetet a közép-kelet-európai rendszerváltó liberalizmus tengerében. A kommunista pártelnököt több százeres demonstrációkon lelkesen ünnepelte a pravoszláv ikonokra és a kommunista politikusra egyszerre esküvő antikommunista tömeg. A szerb vezető sorra nyerte a rendes és az előrehozott választásokat, amelyek kétharmados többséget biztosítottak számára. Az is fontos szerepet játszott ebben az időszakban, hogy a szélsőjobb Szerb Radikális Párt, amelynek az elnöke Vojislav Šešelj, főtitkára pedig Aleksandar Vučić volt, döntő kérdésekben feltétel nélkül támogatta Slobodan Miloševićet, sőt, volt időszak, amikor koalícióban kormányoztak. Ez a lépésvesztés súlyos következményekkel járt, amelynek az árát a szerbiai polgárok mind a mai napig fizetik. A környező szocialista országok gazdaságilag rövid idő alatt megelőzték Szerbiát. Elegendő csak Romániára utalni. Románia még a nyolcvanas években lemaradt Jugoszláviától, úgy tűnt, hogy a lemaradása behozhatatlan, ám napjainkban messze megelőzi Szerbiát.

Milošević autokrata szigete az akkori európai körülmények között azonban nem volt védhető. Az amerikai és az európai politikai elit ostrom alá vette. Ehhez csatlakoztak a hazai polgárok, akik hosszú és kínos küzdelem után megbuktatták Miloševićet. Nem mellékes azonban, hogy a nacionalista Vojislav Koštunica a választásokat csupán 51,7 százalékkal nyerte meg, tehát a rendszerváltást ígérő döntő közdelemben az egyébként heterogén ellenzék nem tett szert lényeges fölényre. Ehhez hasonló megosztottság uralkodik ma is.

Milošević 2000-ben bekövetkezett bukása után a hatalomra kerülő demokratikus ellenzék kínkeserves helyzetben találta magát. Az 1999-es NATO légitámadás után az elszigetelt ország romokban hevert, az egy évtizedes embargó megbénította a gazdaságot, elölről kellett kezdeni az ország talpra állítását, s ez túl nagy áldozatot követelt a lakosság részéről, ami nagy elégedetlenséget váltott ki, úgyhogy Szerbia kormányfője Zoran Đinđić az ország egyik legnépszerűtlenebb politikusa lett. Az egyébként dinamikus és EU-párti kormányfő 2003-as meggyilkolása tovább nehezítette a miloševići romok eltakarítását, a gazdasági reformok végrehajtása nagy méretű munkanélküliséget követelt, elmaradt a miloševici korszak szerepelőinek elszámoltatása. Sajnálatos módon Milošević ellenzéke, a Demokrata Párt Boris Tadić vezetésével hatalmának biztosítása végett kénytelen volt koalícióra lépni a Szerbiai Szocialista Párttal, ami csak növelte a tömegek kiábrándulását.

A rendszerváltás ismét csonka maradt. A rendszerváltó pártok elvesztették hitelüket.

A polgárok megbüntették őket és saját magukat. Újra hatalomra kerültek a miloševići korszak vezető személyiségei. Köztük a Szerb Radikális Pártból kiszakadt frakció a Szerb Haladó Párt Tomislav Nikolićtyal, majd Aleksandar Vučićtyal az élen. Ez a párt részben megreformálta Šešelj szervezetét. Nagyjából átvette a Demokrata Párt programját, ami azt jelenti, hogy Szerbia megőrzi Koszóvót, de az európai úton marad, jó viszonyt ápol Kínával, Oroszországgal, az EU-val, és az USA-val. A jelenlegi helyzetben azonban mind a négy kerék erősen csikorog. Még az oroszok is elégedetlenkednek, mert szerbiai lőszerekkel gyilkolják Ukrajnában az orosz testvéreket. Marija Zaharova orosz kormányszóvivő egyenesen képmutatással vádolta meg Vučić elnököt. Az USA embargó alá vette az orosz tulajdonban levő szerbiai olajipart. Az Európai Parlament Szerbiára nézve súlyos határozatokat hozott. Egyedül Kína biztosítja folyamatosan a kölcsönöket, melyeknek köszönve Szerbia látványos infrastrukturális beruházásokat végzett. Többek között kínai kölcsönnel született meg a Szerbián áthúzódó Belgrád-Budapest vasútvonal és az újvidéki pályaudvar renoválása. Vučić elnök nem egyszer jelentette be, hogy Szerbia belépett az aranykorba. Mindeközben megőrizte a miloševići populista és autokrata hagyományt, azzal a különbséggel, hogy szakított az EU-ellenességgel és nagy teret biztosított a külföldi, főleg a nyugat-európai, az amerikai és a kínai befektetőknek. Ugyanakkor gondosan ügyelt a nemzeti oligarchia réteg megteremtésére is.

A milosevici autokrata eszmerendszer miatt azonban a rendszerváltás újból csonka maradt, megszületett a demokrácia nélküli többpárti kapitalizmus.

Vučić több mint egy évtizedes uralmát azonban nem csupán a felemás gazdasági konszolidáció, nem csak a miloševći és a šešelji politikai narratíva felemás reformja biztosította, vagyis nem csak ő változott, hanem az európai politikai légkör is. Napjainkban a szerbiai autokrata rendszer nem egy magányos sziget, hanem egy szigetcsoport része, úgyhogy Vučićnak nem nehéz szövetségesekre találni. Ennél is fontosabb, hogy a nyugati tőkének csak addig volt létérdeke a demokrácia ügye, amíg nem hatolt be a szerbiai piacra. Amint megszerezte a piacot és komoly befektetéseket végzett, sokkal inkább a stabilitásra fektette a hangsúlyt. A nyugati országok politikusai pedig szintén ki vannak szolgáltatva saját gazdasági elitjüknek. Olaf Scholz német ex-kancellár belgrádi látogatásakor igencsak derűsen tárgyalt Vučićtyal a lítiumról és esze ágában sem volt számonkérni a jogállamot vagy a sajtószabadságot. Belgrádi látogatásakor Emmanuel Macron sem foglalkozott az európai értékekkel, hiszen Franciaország 2,7 milliárd euró értékben Rafale típusú vadászrepülőgépet adott el Szerbiának. A Rafale-gépek megpuhították a francia államfő szívét. Nyugati hadiipari vásárlásokkal könnyű nyugati politikusok kegyére szert tenni. A minap a szerbiai parlament elfogadott egy törvényt, amely lehetővé teszi, hogy az eddig műemléknek számító Generalstáb (vezérkar) épülete lerombolható lesz, és a helyébe Trump veje, Jared Kushner Belgrád szívében hatalmas luxusszállodát fog építeni, nyilván a szerb kormány ezzel kíván Trump kegyére szert tenni.

Ebben a kontextusban értelmezhető a több mint egy éve tartó egyetemista lázongás, amelyhez tömegesen csatlakoztak a polgárok. Egy biztos: Milošević sokkal kockázatosabb helyzetben volt, mint Aleksandar Vučićé. Az európai autokrata ideológia nagyapja a kilencvenes években egyedül vívott a világgal szemben. Vučić viszont nincs egyedül, őt támogatja a stabilitást elváró nyugati és keleti tőke, valamint a szélsőjobb mozgalmak. Kérdés azonban, hogy ez elegendő lesz-e.

Ebben a nehéz helyzetben folynak a tömeges demonstrációk szerte Szerbiában, amelynek a tétje a szerbiai rendszerváltás véghezvitele, a jogállamiság helyreállítása, a szólás- és sajtószabadság biztosítása. Mindez az erősen megosztott szerbiai társadalomban történik, hiszen nyilvánvaló, hogy Vučić elnöknek is megvan a saját népes tábora. Sokan érdekből csatlakoznak hozzá, sokan viszont úgy vélik, hogy ez a rendszer elviselhetőbb, mint a nyomorúságos kilencvenes évek. Csak ne legyen rosszabb, bizonygatják sokan nem kis rezignációval. Vučić táborának egy része pedig azzal igazolja az elnököt, hogy a vezető európai politikusok elismerően nyilatkoznak róla. Ha Macron barátjának nevezi, akkor miért nevezzük mi ellenségnek? Ha Angela Merkel hisz benne, akkor miért utasítsuk mi el? Hívei körében Orbán Viktor – aki megüzente Vučićnak, hogy „szerb patrióták, veletek vagyunk” – ma a legnépszerűbb európai politikus. Talán népszerűbb Putyinnál is, aki óvatosabban fogalmazott: elítélte a színes forradalmárokat”, de megjegyezte, hogy az egyetemisták mégis patrióták, tehát okosan kell velük bánni.

A jelenlegi zavargásokat a vučići aranykor szimbólumának, az újvidéki pályaudvar alsó tetőszerkezetének 16 halálos áldozatot követelő leomlása indította be. Mint később kiderült, a pályaudvar épülete felavatáskor még építési területnek számított, mivel nem rendelkezett használati engedéllyel. Az alsó födém bármikor leomolhatott. A felavatási ünnepségen Orbán Viktor magyar miniszterelnök is megjelent, ami azzal is magyarázható, hogy a Mészáros-holding egyik szerbiai alvállalkozója is szerepet játszott az építkezés felügyeletében. Már akkor minden arra járó polgár élete veszélybe kerülhetett volna. A második felavatási ünnepségen Maja Gojković, a tartományi kormány elnöke bejelentette, hogy ez Európa legszebb és legbiztonságosabb pályaudvara.

A leomlás után a Vučić elnök és a szerb miniszterelnök azzal érvelt, hogy az alsó födémet nem renoválták, tehát senki sem vonható felelősségre. Azonban még aznap kiderül, hogy az állítás hamis. Ezek után kezdődtek a zavargások, amelyek kiterjedtek az ország majdnem minden településére. Az egyetemisták hosszú sétákat tettek egyik városból a másikba, és úgy látszik, a stratégia bevált, mozgósították az ország polgárait, aminek köszönhetően erőteljesen változott a szerbiai közvélemény hangulata. A nagyobb városokban százezres tömegek üdvözölték őket, Belgrádban az egyik nagygyűlésen pedig több mint 300 ezer polgár jelent meg. A kormány is bekeményített, a rendőrség pedig egyre erőszakosabb eszközökhöz folyamodott. Miután az egyetemisták várakozásai nem teljesültek, előrehozott választásokat követeltek. Mindeddig Vučić alig várta, hogy ez ellenzék rendkívüli választásokat követeljen, örömmel teljesítette a kívánságukat, hiszen ezzel megszilárdította a hatalmát, ezúttal azonban habozik.

A tüntetések ezekben a napokban sem lankadnak, Vučić pedig a végletek között ingadozik. Az egyik nap bocsánatot kér, mert az egyetemistákat alantas jelzőkkel illette, a másik nap pedig a rendőrség és a csendőrség – az egyetemisták, az Európai Parlament és az ellenzéki pártok szerint – még erőszakosabb eszközökkel él, viszont a kormány ezt erélyesen cáfolja. Vučić párbeszédet javasol, amit az egyetemisták elutasítanak. Szerintem két lehetőség áll előtte: a következő hetekben vagy kiírja az előrehozott választásokat, vagy pedig az eddiginél durvább eszközökkel lép fel. Ennek a pirruszi győzelemnek azonban mindenképpen Szerbia lesz az áldozata, ami azt jelenti, hogy az elmúlt harminc évet a jövőben kamatostól kell megfizetni. Most hiányzik leginkább egy államférfi, aki olyan kompromisszumot tud javasolni, amellyel egyik fél sem teljesen elégedetlen.