Egyetemista csoportok, fiatal aktivisták, idősebb belgrádiak tiltakoztak Belgrádban a napokban, többen zászlókat lengettek, transzparenseket emeltek a magasba, mások csak csendben állva figyelték a történteket. A belgradi parlament által most elfogadott különleges törvény ellen tiltakoztak, amely „kiemelt jelentőségű beruházássá” minősíti Jared Kushner, Donald Trump vejének luxusfejlesztését, és megnyitja az utat a valaha a Jugoszláv Néphadsereg főparancsnokságának otthont adó épületegyüttes elbontása előtt. A romok egy nem éppen fényes történelem emlékei: 1999, a NATO-bombázások, Jugoszlávia szétesése, a Milosević-rendszer, a kollektív emlékezet, a ki nem mondott bűnök szimbólumának is nevezhetőek.
A parlament néhány napja fogadta el azt a különleges törvényt, amely lehetővé teszi, hogy gyorsított eljárásban lehessen megszabadulni a főparancsnokság épületének maradványaitól: a területet megfosztották műemléki védettségétől, a 99 évre szóló használati szerződés pedig már 2024-ben megszületett Kushner cégével, az Affinity Global Developmenttel. A mostani törvény a vitatott lépésekre utólagos politikai pecsétet tesz: az eljárások rövidíthetők, s megkezdődhet a bontás.
A kormány érvelése szerint félmilliárd dolláros beruházásról van szó, amivel Belgrád különösen jól jár, ötcsillagos hotelt, irodákat, üzleteket és 1500 lakást építhetnek, ezzel munkahelyeket teremtenek, emelkednek az adóbevételek, összességében egyfajta „új városkapu” jön létre Belgrádban.
A Kushner cégének biztosított előnyökből Aleksandar Vučić rezsimje nyilvánvalóan politikai tőkét kíván kovácsolni. Az elnök azt reméli, az amerikai adminisztrációval ápolt jó viszony enyhítheti a Szerbia orosz tulajdonú olajiparát érintő szankciókat.
Ez a történet messze nem csak ingatlanfejlesztésről szól. Az 1960-as évekre elkészült épületegyüttes a jugoszláv modernizmus egyik ikonja volt: Tito hadseregének önbizalma betonba öntve. 1999-ben NATO-rakéták találatától vált romhalmazzá. A katonai vezetés ekkorra már máshová költözött, a célpont inkább politikai és szimbolikus üzenet volt a NATO részéről. A rom azóta egyszerre lett turistalátványosság, gyászhely, háborús emlékeztető és nacionalista toposz. 2005-ben – már romként – nyilvánították védetté, később azonban a Vučić-kormányzat mindent megtett, hogy ezt a státuszt megszüntesse.
A műemlékvédelem országos és belgrádi vezetői azonban nem voltak hajlandók hozzájárulni a védett státusz megszüntetéséhez, ellenálltak a nyomásnak. Szerbiában azonban csak veszíthetnek azok, akik bátran vállalják a véleményüket: távozásra kényszerítették őket.
Az új vezetők már követték a felső utasításokat, így megszületett a döntés a műemléki védettség megszüntetéséről, amelynek jogszerűségét időközben az ügyészség is vizsgálni kezdte: a gyanú szerint ugyanis hamisított dokumentumokkal támasztották alá az eljárást. Vučić erre „korrumpált bandának” nevezte az ügyészeket, külföldi befolyást emlegetett, amely szerinte meg akarja akadályozni, hogy Szerbia „jobb kapcsolatokat építsen a Trump-adminisztrációval”.
A főparancsnokság ügye tehát nemcsak egy építészeti kérdés, hanem a szerbiai jogállamiság erodálásának egy sokadik szakasza. Egy a hatalom számára kedves beruházó kedvéért személyre szabott törvények születnek. Ezért leváltották a független szakmai intézmények vezetőit, s a rezsim célkeresztjébe már a jogi szempontból ezer sebből vérző eljárást vizsgáló ügyészek kerültek. A Transparency Serbia a „legalizált jogsértés” veszélyére figyelmeztet, a különleges törvény kritikusai szerint mindaz, ami történt, tankönyvi példája annak, hogyan szabják az általános szabályokat egyetlen befektető igényeire.
Akad azonban egy bökkenő. A főparancsnokság romjai ugyan valóban emlékhelynek nevezhetőek, de az épület semmiképpen sem tekinthető szent helynek. A főparancsnokság a szerb háborús gépezet egyik központja volt. A Koszovóval, Horvátországgal, Boszniával szembeni háborúban is fontos szerepet játszott, itt adták ki a tűzparancsot, itt határozták el az etnikai tisztogatásokat. A „generalstab” 2005-ös védetté nyilvánítása szintén egy NATO-ellenes narratívát erősítő politikai döntés volt. Akkor a nacionalista Vojislav Koštunica kormánya irányította Szerbiát, aki számára a koszovói háború a védelmi szövetség indokolatlan támadása volt egy ártatlan ország ellen.
A Szerbia által kirobbantott háborúk évei és a szerb háborús bűnök, amelyek megelőzték a nyugati beavatkozást, egyszerűen kimaradnak abból a nacionalista narratívából, amelyet akkor Koštunica, ma pedig Vučić képvisel. Arról pedig, hogy a főparancsnokság épülete valójában mit jelent Szerbia történetében, mindmáig nem folyt érdemi vita.
Azok, akik most „nemzeti szentéllyé” emelnék, gyakran elfelejtik ezt a dimenziót. Mások viszont éppen ezért tartják fontosnak: a háború, a felelősség és a rombolás emlékműve lehetne, ha képesek lennének őszintén beszélni róla, mondogatják. Egy ilyen érdemi párbeszédre azonban nincs meg a kellő akarat.
A mostani tiltakozás épp ezért különleges. A belgrádi élőláncban egymás mellé kerültek városvédők, baloldali aktivisták, konzervatív értelmiségiek, diákok, háborús emlékezetükhöz ragaszkodó nacionalisták, korrupcióellenes civil szervezetek. Van, aki a jugoszláv modernizmus ikonját védené, van, aki a NATO-bombázások áldozatainak emlékét, mások Vučić hatalmi technikáit, a Trump–Kushner-biznisz átláthatatlanságát utasítják el. A közös nevező: az az érzés, hogy az államot elfoglalják, az intézményeket átírják, a múltat pedig alkalmi üzleti érdekek szerint formázzák.
A tüntetők emberfala ezért egy tágabb üzenetnek tekinthető. Szerbia változik, egyre többen állnak ki a jogsértések ellen, s nem csak a fiatalok, a diáktüntetők, akiket a tavalyi újvidéki tragédia ébresztett rá arra, hogy a korrupt állam száguld az enyészet felé. Hogy lesz-e ebből új, tartós tiltakozó mozgalom, egyelőre nagy kérdés. Amiként az is, hogy végül megjelennek-e a markolók, és a földdel teszik-e egyenlővé az épületet. Vučić elnök, mint gyakorlott taktikus, mérlegelni fogja egy ilyen lépés hasznát és kárát – előbb a maga, majd Szerbia szempontjából.
Marco Rubio egyértelművé tette, hogy Magyarország egy évre kapott szankciómentességetTizenhat perc néma csend – Gyászol Szerbia, több mint százezer ember emlékezett az egy éve történt újvidéki pályaudvari tragédiára