„Meg kell tanulnunk kételkedni, mert ha nem tesszük, a manipuláció írja meg a történelmünket helyettünk”

A történetei megtörtént eseményeken alapulnak, mégis úgy olvashatók, mint a regények. Hogyan találja meg őket?

Egyszerűen nyitva tartom a fülemet. Szeretek különböző területekről emberekkel beszélgetni – tudósokkal, rendőrökkel, történészekkel, bárkivel. Így botlok bele váratlan történetekbe a tudomány, a kultúra vagy a bűn világából, és leszek egyszerre kém és detektív. Aztán persze sokat olvasok. A lábjegyzeteket különösen szeretem – gyakran ott, a kisbetűs sorokban rejtőzik egy új történet nyoma. Nem vagyok szakember, inkább tipikus generalista. Általában semmit sem tudok az adott témáról, mielőtt belekezdenék. Amikor például a Wager – A hajótöröttek lázadása és a történelem igazsága című könyvemet írtam, fogalmam sem volt a XVIII. századi hajózásról, a brit flottáról, a tengerészek nyelvéről vagy szokásairól. Egy évbe telt, mire megtanultam olvasni az akkori iratokat – történészek segítettek ebben. És miközben kutattam, a történet helyére, amit eredetileg el akartam mesélni, egy másik, sokkal bonyolultabb igazság lépett.

Hogyan élte meg, hogy Martin Scorsese filmet készített a Megfojtott virágok alapján?

Rendkívüli élmény volt látni, ahogy egy másik művész – és milyen kaliberű művész! – új életet ad a történetnek. A film és a könyv két különböző nyelv: a film képekben gondolkodik, én dokumentumokban és mondatokban. Scorsese és Leonardo DiCaprio nagyon mélyen beleásták magukat az Osage indiánok történetébe, hónapokat töltöttek a közösség tagjaival, és az ő szemszögükből akarták újramesélni az eseményeket.

Azt hiszem, a film lényege ugyanaz, mint a könyvé: hogy az igazság nem mindig ott van, ahol keressük. Nagyon tiszteletreméltó volt, ahogyan az alkotók az osage emberekkel együtt dolgoztak, és nem róluk, hanem velük készítették el a filmet. Számomra ez volt a legfontosabb: hogy a történet, ami egykor el lett véve tőlük, most újra megszólalhatott a saját hangjukon.

Gyakran előfordul, hogy a kutatás során fellelt információk megváltoztatják a könyv irányát?

Szinte mindig. A Virágok gyilkos holdja esetében például eleinte azt hittem, hogy ez egyetlen gonosz ember története lesz, aki kifosztotta az osage indiánokat néhány bűntársával együtt, mert ezt hagyta ránk az FBI. Ám a dokumentumok és interjúk teljesen más képet mutattak: kiderült, hogy nem egy ember, hanem egy egész társadalom bűne volt. Orvosok, temetkezési vállalkozók, seriffek, ügyészek – mind részesei voltak a gyilkosságokat elfedő gépezetnek. Egy éve írtam már a könyvet, mikor egy új irat mindent felborított. Akkor értettem meg, hogy a történetet másképp kell elmondanom.

Így három nézőpontból írta meg.

Igen. Egyetlen szemszögből nem lehetett elmondani, ami történt. A szerkezetet mindig az anyag diktálja. Előfordul, hogy hónapokig nem tudom, kik lesznek a főszereplők vagy mi lesz az ív, de a források lassan megmutatják. Ennél a könyvnél három elbeszélőre volt szükség: az egyik a klasszikus nyomozó, aki a felszínen kutat; a másik az osage közösség hangja; a harmadik maga a rendszer, amely mindent elfed. A három nézőpont nemcsak szerkezeti megoldás, hanem az igazság metaforája is. Az igazság mindig törött tükör, ahol az olvasó az esküdtszéknek, akinek összerakja a darabokat. Ő mérlegeli a bizonyítékokat. Nem én akarom megmondani, kinek van igaza. Annyit kérek csak: hallgassa meg mindhárom tanút.

Soha nem kerül be olyan részlet a könyveibe, amit nem tud bizonyítani?

Soha. Független tényellenőrökkel dolgozom, akik visszakövetnek minden adatot. Sokszor a legapróbb részletbe is belebonyolódom. Három hetet töltöttem például azzal, hogy kiderítsem, volt-e tornáca annak a texasi háznak, ahol egy jelenet játszódik. Ha nem volt, nem írhatom azt, hogy „a verandára lépett”. Végül nem találtam bizonyítékot, így egyszerűen csak annyit írtam: „az ajtóhoz lépett”. A történelmi írásban nincs helye a találgatásnak – a bizonytalanságot is be kell vallani.

A könyveiben gyakran egyensúlyoz a tény és a fikció határán. Mennyire tudatos ez az írói pozíció?

Én mindig kívül maradok, mert soha nem tudhatom, mi jár a szereplők fejében. Csak közel megyek hozzájuk, és kívülről figyelem őket. Ezért is kell, hogy meglegyen három feltétel, ami nélkül nem kezdek bele egy történetbe. Először is kell egy történet, ami magába szippant. Másodszor, szükség van a forrásokra, hogy rekonstruálható legyen a valóság. Harmadszor – és ez a legfontosabb – a történetnek túl kell mutatnia önmagán. A Wager például nemcsak egy hajótörés krónikája volt, hanem a parabolája annak, ahogyan ma is küzdünk az igazságért. Hogy miként torzul el a történelem, és hogyan próbáljuk megérteni, mi valójában a tény.

Utazásai mennyire elengedhetetlenek a munkájához?

Nélkülözhetetlenek. A dokumentumok csak a felszín. Osage-földön például hónapokat töltöttem, beszéltem leszármazottakkal, együtt jártuk a temetőket, ahol a gyilkosságok áldozatai nyugszanak. A bizalomhoz, amit kaptam, évek munkája kellett.De elmentem Patagóniába, a Wager-szigetre is. Három hétig hajóztam, hogy elérjem azt a kopár, szélfútta földet. Ott állva értettem meg, miért írta az egyik tengerész: „Itt az ember lelke hal meg.” És volt egy éjszaka is, amit sosem felejtek. A Megfojtott virágok kutatásakor kimentem a prérire, és ott aludtam, egyedül. Azt próbáltam megérteni, mit érezhetett az a hét éves indián lány, akit mikor elvittek az otthonából az internátusba, útközben kint kellett töltenie egy éjszakát.

A Wagerben a legénység kettészakad, és ott is két egymásnak ellentmondó beszámoló születik. Lát párhuzamot a 18. századi eseményei és a mai információs káosz között?

Abszolút. A nyomtatás akkoriban forradalmi technológia volt, akárcsak ma az internet. Az emberek hirtelen rengeteg forráshoz jutottak, és mindegyik mást állított. A hajótöröttek két táborra szakadtak, és mindkét oldal a saját verzióját írta meg – mindkettő az igazságra hivatkozva. Pont ez történik ma is: a közösségi médiában, az algoritmusok világában mindenki a saját történetét gyártja. Ma mindannyiunknak detektíveknek kell lennünk. Meg kell tanulnunk olvasni a forrásokat, ellenőrizni, kételkedni. Ha ezt nem tesszük, a manipuláció írja meg a történelmünket helyettünk.

Miért érzi ennyire fontosnak a történetmesélés felelősségét?

Mert ma mindenkit elárasztanak a hazugságok. Algoritmusok etetnek minket azzal, amit hallani akarunk. Mindent ellepnek a botok, a manipulált kampányok, a féligazságok. És ha nem tanuljuk meg felismerni, hogyan működik ez a rendszer, ha nem leszünk mindannyian egy kicsit történészek és újságírók, akkor elveszítjük a közös valóságot. Én abban hiszek, hogy a történetmesélés segíthet visszaszerezni azt, ami közös bennünk: a valóságot, amelyben még hinni lehet.

Van még közös erkölcsi alapunk, ahonnan beszélni lehet a világról?

Én hiszek benne, hogy létezik. A probléma nem az, hogy elvesztettük a morális érzékünket, hanem hogy mindenki más tényeket lát. Különböző információs buborékokban élünk, és így ugyanarról az eseményről két ember teljesen más következtetést von le. Az algoritmusok a gyűlöletet táplálják, és szétválasztanak bennünket. Nem tudom, mennyi remény van, de mégis hiszek benne, hogy a szavak, a kutatás, a történetek és a filmek képesek valamiféle közös erkölcsi térbe visszavezetni minket. És én még mindig hiszek az olvasóban. Abban, hogy képes lesz mérlegelni. Mert a történelemről mindig mi döntünk.