Sokkoló és megdöbbentő mozgókép élmény a Megfojtott virágok. Alkotója, Martin Scorsese példás életművel rendelkezik, érti és érzi a mozit, tisztában van a filmtörténettel. Ugyanakkor sosem ismételte azt, inkább csak ihletett merített a legnagyobbaktól, hogy igazán önmaga lehessen. Önmagát kontextusba tudja helyezni és ez óriási szó. Sosem készített tisztán műfaji filmet, mindig belekódolta magát az alkotásaiba, de ha úgy tetszik, akkor számos ponton modernizálta a műfajokat. Legújabb közös filmje Leonardo DiCaprióval és Robert De Niróval, a Megfojtott virágok túlságosan friss ahhoz, hogy elhelyezzük az életműben – nincs az ember biztonságban, ha Martinról van szó, simán benne van még jó pár film. Méghozzá nem is akármilyen. Bölcs korban lévő, ám ereje és tehetsége teljében lévő művész.
A Megfojtott virágok David Grann azonos című, magyarul is megjelent regényének feldolgozása, mely arról a nyomozásról szól, amikor az J. Edgar Hoover vezette Szövetségi nyomozóiroda (ismertebb nevén: FBI) felgöngyölített egy összeesküvést, melynek keretében gazdag osszázs törzsbe tartozó indiánokat öltek meg a pénzükért az 1920-as években. Meg is egyezett Leonardo Dicaprióval, hogy ő lesz majd a főzsaru, aki megold mindent. A könyv nagyrészt az FBI születésére, és különösen annak ügynökére, Tom White-ra (akit végül Jesse Plemons alakít a filmben) összpontosít. Aztán egyszer csak minden megváltozott. Scorsese ugyanis nem akart egy úgynevezett „who done it”-filmet forgatni, mert ez az egész arról szól inkább, hogy „ki nem tette”. Azaz, van-e olyan ember ebben a drámában, aki nem bűnös az indiánokkal szembeni fajgyűlöletben és kegyetlen kizsákmányolásukban. Effektíve Scorsese nem kevesebbet tett, mint az amerikai nemzeti lelkiismeret moziját alkotta meg az őslakosok ellen elkövetett bűnök kapcsán. Egy lehengerlő westernfilmet, amely ugye, Andre Bazin definíciója értelmében egyértelműen egy fiatal civilizáció teremtésmítosza. Amit, most Scorsese átszerkesztett, finomított és amikor kellett, megkeményítette. Tette mindezt az őslakosok jóváhagyásával. Tehát ő nem csak egy fehér filmes, hanem a fehér filmes, akit elfogadnak.
Maga a cselekmény az első világháború utáni években zajlik, amikor tömegével haltak meg az osage indiánok gyanús körülmények között – az eseteket azonban természetesen a fehér hatóságok nem vizsgálták ki. Sőt, elfordították az arcukat, amikor a panaszkodó vagy igazságszolgáltatást követelő osszázsokkal végeztek. Az okok egyértelműek: ennek a törzsnek a tagjai gazdagok voltak, ugyanis a földjükön olajat találtak. A többször kisemmizett és üldözött oszázs nép egy látszólag haszontalan földön telepedett le Oklahomában és a fekete arany áldás helyett a vesztüket okozta. A film cselekménye sokkal koncentráltabb, mint a regényé, amely inkább egy kutatás kivonata. Miközben az irodalmi alap szerteágazó és dokumentarista és az FBI tevékenységét foglalja össze, Martin Scorsese fikciója három karakterre fókuszál: Ernest Burkhartra (Leonardo DiCaprio), aki a frontról hazatérve nagybátyjánál, a kiskirályként viselkedő William Hale-nél (Robert De Niro) vállal munkát. Majd Hale tanácsára Ernest feleségül veszi a dúsgazdag indián, cukorbeteg Mollie-t (Lily Gladstone) és a család többi tagja szép lassan elfogy. Persze nem természetes módon. Nem volt túlságosan jó helyzetben Lily Galadstone Martin Scorsese megkeresése előtt. Korábbi áttörő szerepek ellenére - nevezetesen Kelly Reichardt 2016-os, dicsőített filmjében, az Egyes nőkben, valamint a 2021-es, úttörő jelentőségű Reservation Dogs című tévésorozatban (amely négy oklahomai őslakos tinédzserről szól) - Gladstone úgy találta, hogy az őslakos színészek lehetőségei Hollywoodban a legjobb esetben is eléggé limitáltak. Most meg a legesélyesebb, hogy megkapja a legjobb női főszereplőnek járó Oscart – már ha egyszer a hollywoodi színészsztrájk véget ér, és megrendezik a gálát. Persze csak a rend kedvéért: Leonardo DiCaprio továbbra is meg tudja lepni az embert egy-egy alakítással – ez is most ilyen –, Robert De Niróból pedig, aki idősebb korában párszor hülyét csinált magából (mint mondjuk a Nagyfater elszabadulban), volt, hogy unott fejjel rutinból játszott (a lista sajnos elég hosszú), Martin Scoresse most kihozott egy bitang nagy alakítást.
A rendező nem kíméli a nézőt: látjuk az igazságtalanságot, és aztán a film utolsó harmadában a nyomozást, amely annyira hatástalan, hogy szinte fáj. Igen, lehet gondolkodni azon, hogy például ma is miért van ennyi gyűlölet világszerte. Ugyanakkor némi feloldozást is kapunk, pont annyi, hogy velünk maradjon a drámaiság – és ne érezzük azt, hogy nem volt cél a szórakoztatás. Mert azt lehet úgy is, hogy jelent is valamit, illetve nem unjuk halálra magunkat a kliséken.
Infó: Megfojtott virágok. Moziban bemutatja a UIP-Dunafilm, streamingen az Apple TV+
