– Nagy ajándék, hogy az ember megjelenhet egy nyomtatott lapban, vagy többen is. Sok karikaturista ma a fióknak rajzol, és lassan elfogy az a generáció is, amelyik még lapot vesz. Szekszárdon is már csak egyetlen újságosbódé maradt – fejtette ki a megnyitón Weisz Béla, aki pályafutását rajzfilmrendezőként kezdte a Pannónia Filmstúdió kecskeméti műtermében, de azt mondja, a saját nevével már hiába pályázna, nem kapna támogatást filmtervre. Tudását azonban máig sokan számontartják, elismerik, nemrég Franciaországba hívták, hogy kurzust vezessen a valence-i La Poudriere Animációs Főiskolán.
Rajzolni legalább még lehet, bár igény az lenne ezek bedarálására is – mint meséli, a Facebookon a Kartonkocsma nevű oldalán is érik támadások, és felidézte azt az esetet is, amikor az Orbán Viktort a mitológiából ismert Európa hátán „orvosi esetként” ábrázoló, a Visszhangban megjelent karikatúrájáért össztűz alá vette őt a jobboldali sajtó, Bayer Zsolttal az élén. – Ha elfogadjuk, hogy ez egy analógia, és Európa sem egy nő, akkor Orbán Viktor sem egy személy, hanem része ennek a szervezetnek, és a politikájával blokkolja az egész szervezet működését. Nem kell egy kis jóindulat ahhoz, hogy ezt így értelmezzük? – teszi fel a költői kérdést. A hirtelen felháborodás végül elcsendesült, és a kollégák közül sokan álltak ki mellette, illetve a Karikaturisták Határok Nélkül nevű nemzetközi szervezet is felajánlotta támogatását. Végül a nevét is pellengérező Bayer-cikk után az antiszemiták is megjelentek az oldalán, noha, mint mondja, szekszárdi katolikus sváb családból származik.
– Aki a karikatúrákat nem szereti, az általában nem érti. Nem azt nézi, hogy ez egy kitalált mese, csak legfeljebb a magja lehet igaz, minden más szürreális körülötte.
Mert mikor történt meg, hogy a Pride átgyalogolt egy miniszterelnökön? Vagy az Európai Parlamentben felköszöntik Orbán Viktort NO-napon? Mikor úszik be a Rose D’Or a felcsúti stadion elé? Ebben a rajzban mégis benne van a törvényfelettiség, hogy ha hőbörögnek, hogy mi magánrepülőzünk, akkor majd megyünk jachttal, bármivel, nem gyalog – jegyzi meg karikatúrái körében az alkotó.
A karikatúrák megértéséhez kell egyfajta megfejtőkód-készlet is, rengeteg háttér-információ, közéleti, illetve történelmi műveltség, ami ilyenkor fejben betölt. És fontos, hogy benne legyen legalább az igazságnak a csírája, amire a közönség rezonál. A szerző szerint sokan gondolják, hogy a karikatúra pimasz, negatív és ítélkező műfaj. Például ha arról szól, hogy a kormány lop, az is egyfajta ítélet – még ha erre vannak tényszerű bizonyítékok, feltárt esetek is. – A lényeg akkor is az, hogy én nem is szeretek a saját karikatúráimról úgy gondolkodni, mint ami állításokat közöl, valójában inkább kérdéseket próbál feltenni. Én csak egy egyszerű állampolgár vagyok, aki szeret rajzokkal kommunikálni, elgondolkodásra ösztönözni a befogadót – szögezi le Weisz Béla, aki önmagával szemben talán a legkritikusabb. – Talán mert mindig ott lebeg a szemem előtt, hogy csak a hülye holtbiztos magában, az okos meg folyton kételkedik…
Kettős mércék mindenütt
No de éppen ezért van tele a közélet Petri Györgyöt idézve „rettenthetetlen hülyékkel”, a színvonal pedig még innen is tud zuhanni. Nem csak Magyarországon van ez így, és lehet szubjektív benyomás, de mintha mit sem csökkent volna a politikai hirdetések száma a közösségi médiában, az október eleji tiltás ellenére. Ezzel szemben ha csak egy káromkodást idéz akár Bayertől a karikaturista egy szövegbuborékban, azt rögtön tiltja a Facebook, mert a szűrőprogramja „disztingváltabb”, mint Bayer saját közönsége, akik még díjazzák is ezt, miközben hátrány, hogy a program nem érzékel különbséget a parafrázis tekintetében.
Egy Putyinról készült, tóból kilovagolós karikatúráját meg (fél)meztelenség ábrázolása miatt tiltottak le, bár ezzel a művészeti témájú oldalak mind küzdenek, hogy a klasszikus festményeket vagy az aktokat ne bannolja a mesterséges prüdéria.
A régi időkben természetes volt, hogy a Ludasban szinte minden oldalon akadt egy cicivillantás Krenner Istvántól vagy Balázs Piri Balázstól, amivel viccelni ma már elképzelhetetlen. Amikor a karikaturista megrajzolta az egyik Harcosok Klubja találkozón összegyűlt asszonyseregletről virálisan terjedő, a melleket nagyon is előtérbe helyező fotót, a női jogvédők testszégyenítéssel vádolták. – Megmondom őszintén, nekem a píszível vagy a woke-kal van bajom. Karikaturista módjára persze eltúlozva és a saját kis közegében megforgatva rajzoltam meg ezt a képet, a rajz nem is volt valami jó, ahogy a poén sem, de megdöbbentett, hogy ebből ekkora botrány lett. Most sem állítom, hogy ne lett volna jogos, hogy páran ezen megsértődnek. De egy olyan országban, ahol a közélet ennyire eszméletlen mocskos és durva, az a világ legnagyobb problémája, hogy egy karikaturista ennyire pimasz vagy tiszteletlen? Miközben elmegyünk iszonyatos bűnök mellett, például hogy 500 milliárd forint eltűnt a nemzeti bankból, meg már csak röhögünk a hatvanpusztai zebrákon. És melyik az a karikaturista, aki legalább egy-két embert nem sért meg bármelyik rajzával? Mert az én legőszintébb jó szándékom ellenére is aki meg akar sértődni, az megsértődik – mondja erről Weisz Béla.
Önnyugtató ösvényen
Persze ebben benne van az is, hogy egyes politikusokat tömegek istenítenek, egy merész karikatúra pedig már-már blaszfémia. – Miközben jó lenne, ha picit elindulnánk valami demokratikus irányba, azt látjuk, hogy itt messiásokra szavazunk, nem mondjuk szürke bürokratákra – ez is szitokszó már a brüsszeli bürokraták után –, akik talán nem mondanak hangzatos szónoklatokat, egymásnak minél durvábban beszólva a nemzeti ünnepen, de kormányozni tudnak. Persze ez is kétélű dolog, mert ha ilyen politikusaink lennének, megszűnnék létezni mint karikaturista – véli az alkotó, aki számára a rajzolás egyfajta ventilálás, ez az az ösvény, amelyet magának megtalált, amin keresztül ő is tud valamennyire hatni a közéletre. Akár azt is ábrázolni, ahogy a politika (és bár ő van a képen, nem személyesen Orbán Viktor) folyton bekukucskál még az ablakunkon is, nehéz kizárni az életünkből. Miután napi szinten politikusokat hallgatni, még munkából kifolyólag is, önkínzó tevékenység, a mentális egészsége megőrzésére külön figyelmet fordít: heti egy napot képzőművészettel tölt, és csak fest, illetve van egy kis szőlője Szekszárdon, amit szeretettel gondoz – a kiállításon saját karikatúráival felcímkézett borosüvegek tartalma is az ő szőlőjéből készült, a bort egy ismerőse készítette belőle.
– Sokan érzik, mondják, hogy hát nem túl jól mennek a dolgok az országban, aztán leülnek otthon a karosszékbe, és másokra várnak, hogy tegyenek valamit. Én a rajzolással picit magamat is nyugtatom: én így nem maradok csendben.
Szükségem van a visszajelzésekre is, ezért rajzolok rengeteget, és ezért osztom meg a közösségi térben. Amikor benne vagyok, nem mindig érzem, mivel fogok nagy hatást elérni, de általában azzal, ami kiveri a biztosítékot. Miközben ez nekem sem kellemes, én nem vagyok egy durva lelkületű ember, keresztény családban nőttem fel, ilyen az értékrendem. De ilyenkor arra gondolok, hogy az, amilyen most a közélet, az így rendben van? Ha a karikatúra ennél szerényebb és kedvesebb, az ebben a műfajban lehet hatásos? Vagy akkor jó, amikor még rátesz egy lapáttal? Én legalábbis nem tudok finomkodni a rajzaimban. De mondhatnám még Grafitembert, aki sokak számára megosztó, miközben szerintem az egyik leginnovatívabb magyar karikaturista, én hozzá képest már öregurasan fogalmazok – méltatja másik rendszeres rajzolónkat, miközben Marabuval is régre nyúlik vissza a baráti viszonya.
A karikatúra persze egy sokszínű műfaj, amire mindenkinek erősen rányomja a bélyegét az egyéni stílusa. Talán ezért is van különös jelentősége itt az egymás melletti kiállásnak, szolidaritásnak, hiszen bárkit érhet támadás, karaktergyilkossági kísérlet, Pápai Gábor kollégánkat is időről időre betalálják. – Beszélgettünk a kikapcsolásról, mint a franciaországi tanítás is, ami különösen jó élmény volt, imádtam, de még eközben is, ha eszembe jut egy jó poén, akkor nem tudom nem megcsinálni. Hiába akarok épp egy másik dologra koncentrálni, egyszerűen elfog egy belső kényszer, aminek engedelmeskednem kell. Petri György gondolatai nagyon közel állnak hozzám – és ezek a nyolcvanas évek, amikhez egyre inkább közelítünk –, magamra is igaznak érzem, hogy „A szatíra nálunk nem választás kérdése volt, hanem kényszer. Az ember vagy hallgatott, vagy gúnyolódott. Én az utóbbit választottam.”
