Párhuzamos világok – Szeifert Natáliával emberi és agyi kapcsolatokról

Hogyan született meg könyvének főhőseként a panelházi lakásban egyedül élő, egykori fizikus alakja?

Sok karakterből gyúródott össze, akikkel az életem során találkoztam, és ezek az idősebb figurák többnyire férfiak voltak, akik valamennyire beengedtek a magányukba. Azt éreztem, hitelesen meg tudok mutatni egy ilyen széteséstörténetet. A nehézség az volt, hogy valójában nem tudhatjuk pontosan, mi történik valakinek a fejében, amikor megbomlik a tudat, amikor fokozatosan elveszti a kapcsolatát a valósággal. Amikor az egészségügyben dolgoztam, ezzel a problémával többféle módon is találkoztam. Nem véletlenül nem akkor írtam erről, amikor még frissek voltak ezek a tapasztalatok, azóta sokat gondolkodtam rajta, sokakkal beszélgettem, akik akár hozzátartozóként vagy barátként találkoztak ezzel a problémával, és nagyon sok volt a közös elem a tapasztalataikban.

Mi az, amit biztosan tudhatunk erről a folyamatról?

Az elme megbomlását akartam megírni, vagyis inkább a valóság szétesését a karakter számára. Mert szerintem nem az elme esik szét, csak egy másik rendszerben kezd működni. Már kutatások is igazolják, hogy legtöbbször a saját belső logikája szerint egy összefüggő, működő világba kerülnek ilyenkor az emberek, mintha egy párhuzamos világban léteznének. A saját tapasztalatom az, hogy ha én mint külső szemlélő, segítő személy belemegyek ebbe a játékba, és elfogadom annak létezését, akkor tudunk benne együtt közlekedni. Az egyik gondozóházban, ahol dolgoztam, számtalanszor előfordult, hogy egy idős ember elindult valahova, mondjuk boltba akart menni. És akkor én eljátszottam, hogy rendben, akkor most megyünk a boltba, nem próbáltam visszarángatni a valóságba, és így tudtunk működni valamennyire együtt. De persze a boltba soha nem jutottunk el, ezt nem lehet örökké csinálni, hosszú távon ez nem jelent megoldást.

A magány könyveként aposztrofálva a regényét egy fontos társadalmi problémát állított a középpontba, nagyon aktuális téma a közösségek felbomlása, a modern kori elmagányosodás.

Bár nem tudjuk egészen pontosan, miért alakul ki ez az állapot, a tudat megbomlása, de az tudományos tény, hogy a magány önmagában rengeteg betegséget idéz elő vagy gyorsít fel, mint egy katalizátor. Kimutatták, hogy bizonyos fehérjék magányos embereknél magasabb mennyiségben termelődnek, és gyulladásos folyamatokat idéznek elő, illetve gyorsítanak fel, és igaz ez a szellemi leépülésre is. Társas környezet híján az emberi agy kémiája is felborul. A mai világban nagyon könnyű magányossá válni. A főszereplő nyugdíjba megy, meghal a felesége és az az egy-két barátja, akivel kapcsolatban volt, a gyereke pedig már felnőtt, kirepült. Nagyon rövid időn belül megszűnik körülötte minden olyan megtartó közeg, ami az embert szellemi és fizikai frissességében támogatja. Ma már nincs nagycsalád, nincs közösség, nincs körülöttünk a „falu”, alig tudunk egymásról, alig szólunk egymáshoz. Van egy jelenet a könyvben, amikor a szereplő ösztönösen érzi, hogy meg kellene szólítania valakit, pedig ő mindig is utálta, ha idegenek szóltak hozzá az utcán, kerülte ezeket a helyzeteket. De érzi, hogy ha nem beszél valakivel, még mélyebbre csúszik a magányba.

A megöregedés, az elmúlás kérdése már előző regényében, az Örökpanorámában is hangsúlyosan jelen volt, de a korábbi kötetekben is felbukkant. Honnan ez az erős érdeklődés a téma iránt?

Néha eszembe jut, hogy nem teljesen normális, ha az ember egész életében ekörül forog, ezen gondolkodik. Talán azért foglalkoztat a kérdés fokozottan, mert a szüleim már elég idősek voltak, amikor születtem. Majdnem olyan idősek, mint az osztálytársaim nagyszülei. Keveset voltam gyerekek között, az életem kezdetétől felnőttek és öregek vettek körül. Ráadásul emiatt egészen fiatalon megtapasztaltam azt, hogy milyen az, amikor az egyik szülő betegsége miatt szétesik a család. Korán, huszonegy évesen elvesztettem az anyukámat, akire gyakorlatilag egészségesként alig emlékszem, utána már az édesapám is leszállóágba került. Így már nagyon fiatalon találkoztam az időskori leépüléssel, az elmúlással, és ezek máig nagyon erősen meghatározzák a gondolkodásomat.

Esetleg az elme megbomlásával is találkozott már gyerekként?

Van egy nagyon erős emlékem a nagymamámról, akit idős korában éppen azért költöztettünk magunkhoz, mert furcsán kezdett viselkedni. Ebben a zavart állapotában éjszaka egyszer csak elindult valahova. Én olyan tizenegy-tizenkét éves lehettem, nem volt ébren senki más, és próbáltam vele beszélni, segíteni neki, de valahol egészen máshol járt, valószínűleg a gyerekkora helyszínén. Sötét éjszaka volt, és a tekintetén láttam, hogy nem ismer meg, hátborzongató élmény volt, mély nyomot hagyott bennem. Kiderült, hogy nála egy rosszul beállított gyógyszer okozta ezt az állapotot, ami aztán el is múlt, kijött ebből a dologból. Éppen ezért nem is akarom felcímkézni, hogy mi történik a regény beszélőjével, mert annyi minden okozhat ilyen állapotot, akár ideiglenesen is.

Nekem is van egy nagyon erős élményem a nagymamámról, aki, amikor már jó ideje fekvőbeteg volt, sokszor zavartan viselkedett, de éjszakánként hosszú verseket szavalt magában, pedig nem sokat foglalkozott élete során irodalommal, mindössze a nyolc általánost végezte el. A főszereplő mono­lóg­jában is időnként fel-felbukkannak József Attila verssorai.

A gyerek- és fiatalkori emlékek ilyenkor nagyon erősen visszatérnek, a versek különösen mélyen bevésődnek. Talán ez is az irodalom nagyságát mutatja. Amikor már minden kapaszkodó elveszik, még mindig ott vannak ezek a versek, ezek az annak idején talán utált memoriterek, amik még valahogy a világhoz kötik őket, és kapaszkodókként működnek. A regény beszélőjének József Attila a kedvenc költője, időnként eszébe ötlik egy-egy sor, ő egyébként is ahhoz a generációhoz tartozik, amelynek körében divat volt megtanulni tiszteletből egy-egy verset azoktól, akiket szerettek. És persze egyáltalán nem véletlen, hogy éppen mikor mi jut eszébe. Ha megkeressük ezekhez a sorokhoz tartozó verseket, akkor világos lesz, hogy miért az jön elő éppen az adott helyzetben.

A regény fizikus beszélője a tudományba is próbál belekapaszkodni, például függvényekkel leírni a saját élete alakulását. Már az Örökpanorámában is nagyon markánsan jelen volt a tudomány, és érződik a szövegeken, hogy komoly kutatómunka van mögöttük. De honnan ez az erős érdeklődés, ez esetben például a csillagászat iránt?

Nagyon érdekel a tudomány, úgy gondolom, a világ megismeréséhez hozzátartozik, hogy minél szélesebb körűen tájékozódjunk. Az író pedig alighanem a világot akarja megismerni, megírni. Próbálom követni azokat a cikkeket, híreket, amik laikusoknak szólnak ezekről a témákról. Az űrkutatás és a csillagászat, és hogy hol van a helyünk a világban, gyerekkoromtól kezdve kifejezetten érdekelt. Úgy gondolom, hogy magát az embert sem csak szellemi szinten érdemes tanulmányozni, hanem biológiai lényként is. Ahogy aztán az őt körülvevő teljes élővilágot, és ha már itt vagyunk, akkor nyilván a Földet mint bolygót, és az egész univerzumot, ami körülvesz minket. Annyira jó, hogy az ezekkel kapcsolatos friss tudás már mindenki számára hozzáférhető, a napom egy részét azzal töltöm, hogy tudományos témákban olvasok. Ha Stephen Hawkingtól Az idő rövid történetét elolvassa az ember, akkor utána biztosan kicsit másképp tekint a világra. De nagy kedvencem a Michio Kaku nevű fizikus is, aki nagyon szórakoztatóan, könnyedén tudja az egyébként hatalmas tudásának egy részét átadni. A magyarok közül Csányi Vilmost is nagyon szeretem, amikor az ő könyveit olvasom, sokszor gondolok arra, hogy ha nem írnék, talán etológusnak kellett volna lennem. Csak éppen, amikor én arról gondolkodtam, hogy mi legyek, valószínűleg még nem is tudtam róla, hogy létezik ilyesmi.

A regény főszereplője sem tud szabadulni a gondolattól, hogy mi lett volna, ha másképp alakul az élete. El lehet engedni ezeket a gondolatokat?

Biztosan, a legtöbb ember alapvetően előbb-utóbb azzá lesz, ami lenni szeretne, vagy legalábbis elfogadja, hogy az lett, ami. De ez a figura nem ilyen. Mellette valahogy elment az élet, nem igazán vette kezébe a saját sorsát. De közben azt is gondolom, hogy ez szerencse dolga is. Faluból származott, de tovább tanult, elvette a nőt, akit szeretett, tehát meghozott döntéseket, de aztán sodródott. És azért nem tudja elengedni ezt a kérdést, mert neki konkrét elképzelése volt arról, hogy mit lehetett volna még kezdeni az életével.

A regény egy pontján megtudjuk, hogy a férfi egy Szegély nevű faluból származik. Ezt a helyet valójában ön alkotta, az előző regényében ennek a falunak a történetét ismertük meg. A szereplői mind együtt élnek a fantáziájában egy alternatív univerzumban?

Igen, az írás, az irodalom világa valóban egy párhuzamos univerzum a fejemben. Az, hogy a párhuzamos világon belül a szereplők közlekednek egyik szövegből a másikba, teljesen természetes számomra.

+1 KÉRDÉS
Fontos „szereplője” a szövegnek Káposztásmegyer, ahol ön is él. Ki gondolta volna, hogy egy külvárosi lakótelep, ami a fővárosiak számára a világ vége, ilyen inspiráló lehet?

Azért is helyeztem oda a történetet, mert rájöttem, hogy Káposztásmegyer csak egy szürke folt a város térképén, amiről annyit tudnak az emberek, hogy csúnya emeletes házai vannak. Izgalmas ötletnek találtam ide helyezni a figurát. Én nagyon szeretem ezt a környéket, tömegközlekedéssel egyáltalán nincs olyan messze a belvárostól, és sok a zöld. Kisvárosias jellege van, ott vannak a szokásos figurák a kisbolt előtt. Közben nagyon ellentmondásos, hogy bár rettenetesen sokan laknak itt, kis túlzással egy házban akár annyian, mint egy kisebb faluban, és mégis nagyon kevesen ismerik egymást. Egy ilyen tömbházban is nagyon magányos tud lenni az ember, nem ismerjük a szomszédainkat, nem szólunk egymáshoz. Máskor meg valami cél érdekében összefognak az emberek, és nagyszerű dolgok történnek, például a regényben megjelenő játék medve valóban ott ül az Óratorony alatt, és valóban tesznek köré játékot, könyvet, egyéb holmit az emberek egymásnak. Ez a regény arra is lehetőséget adott, hogy beleássam magam a hely történetébe, megnézzem, mi volt itt a panelok előtt, honnan ered az utcák neve, hogyan népesült be az új lakótelep, milyen volt Újpest és Budapest, amikor a főszereplőm fiatal volt.