Ebben a harmadik epizódban a Rózsás vendégei megtudják, hogyan fest a faluban Hajnóként emlegetett nyugalmazott vérbíró meztelenül, azután viszont lecsap a szörny.
Vannak dolgok, amelyeket egy kiadós téli csapadék sem változtat meg. A Rózsás például ugyanolyan volt, mint máskor. Pedig ekkorra már térdig lehetett gázolni a hóban. Szó se róla, festő ecsetjére kínálkozó látvány lett a fehérré változott falu, a vastagodó hótakaró alatt görnyedező házak, az elfogyni nem akaró pelyhek és az ablakokban haloványsárgán pislákoló, bágyadt világosság. Csak éppen festő nem járt errefelé. Mostanában bizonyosan nem. A szabadságharc és előzményeinek eseményeit, a dicső korszak főszereplőit többen megfestették, ám hogy a bús magyar sorsot is vászonra vessék, arra egyelőre nem akadt jelentkező. Ahhoz túl erős volt a fájdalom, és túlságosan hamar érkezett a remény után a kiábrándulás.
Majdnem ugyanolyan volt a Rózsás, mint amilyen máskor szokott lenni, de azért mégse teljesen olyan. Ferenc úr ott állt a pult mögött, a szanaszét álló asztalok körül meg elszórtan vendégek. Kevesebben talán, legalábbis egyelőre, aztán ahogy idővel megszokják a havat meg lassú csúszkálást, ráébrednek a nagygéciek, hogy jobb a kocsmában, a jancsikályha melegében egy pohárka, akár órákig is kitartó borocska mellett üldögélni, mint odahaza befűteni a vályogházat. Ezúttal azonban a szokásos vendégkörön kívül mindössze két atyafi gubbasztott az egyik sarokban, kucsmában, bekecsben, nagy bajusszal. Ahogy a kinti hó idebent megolvadt a ruhájukon, az teljesen átázott, és elkezdte magából árasztani a birkaszagot. A faggyúbűz keveredett az alkohol kipárolgásával, úgyhogy amint belépett az ajtón, Sárszegi előbb megtántorodott, mintha mellbe vágták volna, majd – nehogy azt higgyék, valami baja van – a küszöbön elkezdte nagy műgonddal leverni a csizmájáról és a nadrágja száráról a havat. Árgus szemek figyelmét, nem csupán az említett atyafiak, hanem Ferenc úr is, a sánta János, Leöchey Mihály, valamint a Bori.
Merthogy ez volt nem ugyanolyan a Rózsásban: úr és házvezetőnője egyazon asztal mellett poharazgatott, közvetlenül a kocsmapult előtt.
– Letelt a szolgálat? – kérdezte Leöchey Mihály, és hanghordozásából lehetetlenség volt nem kivenni a gúnyt.
– Letelt – felelte Sárszegi, akinek semmi kedve nem volt a kötekedéshez, és hogy békeszándékát jelezze, némi hólét maga mögött hagyva a pulthoz lépdelt, és megállt Ferenc úr, illetve Leöcheyék között.
– Kiadták az utadat? – folytatta a kérdezősködést a százados, aki a hivatalos intésnek megfelelően megtagadta magától a nemzetőrségben viselt alezredesi rangot.
– Télen mit csinálhatna egy kertész? – kérdezett vissza Sárszegi, tettetett vidámsággal.
Közben arra gondolt, mégiscsak maradnia kellett volna az eredeti elgondolása mellett, és egyből az anyjához menni, már csupán azért is, hogy a Groszman Alberttől kapott fizetségét biztonságba helyezze, ha már az idevezető út során a toportyánoktól és a betyároktól sikerült megóvnia. Kérdés, mennyiben lesz biztonságban odahaza, a kis házban, amelyhez az apja halála óta nem nyúlt senki, és most már az ajtót sem lehet éjszakára rendesen bereteszelni. Amúgy is, a Rózsásban mindig sokkal jobb a hangulat, mint odahaza, különösen a húga eltűnése okozta állandó borongásban. Még akkor is, ha itt van a Leöchey, és folyton kötekedni akar. Igaza volt Groszman úrnak: nem tudni, mi minden rejtőzik egy emberben. A bor mindazonáltal segít előhozni kinek-kinek a rejtett énjét.
– Az a kastély elátkozott hely. Mindenki tudja. És mindenki el is menekül onnét – folytatta a százados rendíthetetlenül.
– Én nem menekültem el. Az intéző pedig éppenséggel azt mondta, hogy tavasszal föl akarnak venni embereket. Kell a munkáskéz.
– Már a Mailáthokat is otthagyta, aki tehette. Akkor az ifjabbik gróf gorombáskodásai miatt. A Hajnónak meg ki akar szolgálni? A saját katonái is inkább visszamentek Ausztriába, miután kitelt az idejük.
– A báróval nem is lehet találkozni. Ki se teszi a lábát a kastélyból.
– Hogyne tenné ki? A minap is látták lovagolni. Még a havazás előtt. Eljött egészen a falu határáig. Igaz, épphogy széjjeltekintgetett, máris visszavágtatott Kisgécpusztára. De olyan gyorsan, csak úgy röpült szanaszét a ló patái alatt a sár.
Ezt az egyik birkaszagú atyafi mondta, a túlsó sarokból. Ezek szerint amazok is figyelemmel kísérték a társalgást a bozontos szemöldökük alól.
– A Hajnót szokták a határban látni – kontrázott a másik. – Az ángyom mesélte, hogy nyáron találkozott vele az Erge-pataknál. Olyan száraz idő volt, alig látszott a meder alján némi víz. Volt a Hajnónál egy jókora bot, leszúrta a patak partján a földbe, aztán abba kapaszkodva átugrott a patakon. Utána fogta a botot, és a másik parton is beszúrta, majd megcsinálta ugyanezt. De nem ez volt a legkülönösebb az egészben. Hanem hogy anyaszült meztelen volt. Amikor az ángyom megpillantotta, rögtön elkezdett jajveszékelni meg sápítozni. Eltakarta a szemét a tenyerével, de azért az ujjai közül mégis megnézte a Hajnót magának. Meg is állapította magában, hogy kicsi fasza van. Utána már lehet, hogy ángyom emiatt sápítozott leginkább. A Hajnó meg talán nem akarta, hogy odacsődüljenek mások és nevetni kezdjék, úgyhogy fölvette a földről a köpönyegét, és magára kanyarintotta. De az alatt nem viselt semmit, úgy volt, ahogyan világra jött, anyaszült pucéran. Fogta a botot, a hóna alá vette, és elindult vele a kastély irányába. Itt vesszek meg, ha nem így mesélte szó szerint az ángyom.
A többiek a Hajnó faszának méretén nevettek egy kicsit, a Bori ellenben keresztet vetett.
– Ami igaz, az igaz – vette vissza a szót a másik atyafi –, a Hajnónak vannak furcsa dolgai. Amikor lovagolni látták, akkor is úgy ütötte szegény párát az ostorával, hogy attól lehetett félni, menten kisarkad az állat vére. Pedig az gyorsabban nemigen bírt volna már menni.
Fura volt ezeket Sárszeginek hallania. A botot és az ostort Sára is emlegette, miszerint egyedüli berendezési tárgyát adják egy vadászpuskával együtt az emeleten lévő egyik szobának. Azonban hogy efféle szóbeszéd csavarodik köréjük, meg se fordult a fejében. Mégse lett volna bölcs ezzel kapcsolatban bármit is mondania. Olybá tűnt volna, mintha a bárót védené. A nyugalmazott táborszernagyot, a vérbírót, Haynaut.
– Szóval nem találkoztál vele, és nem bírtál a szemébe nézni se? – kérdezte a százados, már nem is gúnyosan, hanem kifejezetten ellenségesen.
A sánta János lehajtotta az asztalra az eddigi könyöklésből a felsőkarját, most már kihúzva magát, egyenes derékkal figyelte Sárszegit.
– Időt kell adni a dolgoknak, hogy megérjenek – mondta amaz rekedten.
– Bagatell! – Leöchey hirtelen mozdulattal lesöpörte a poharakat mind saját maga, mind Bori elöl. A bor kifolyt, a poharak a földre estek, de nem törtek szét, csak elgurultak valamerre. – Ostoba fajankó! Szájhős! Úgy csinálsz, mintha adnád a lovat mások alá, közben beállsz a Hajnóhoz szolgálni, azzal a kurva lelkészlánnyal együtt…
Bori csitítólag megfogta a százados karját. Épp csak egy pillanatra ért hozzá, így is jócskán átlépve az úr és a szolga közötti kapcsolat határait, de mindenképpen jelezni akarta, hogy a néhai lelkészt nem kellene parancsolójának a szájára vennie. Ahhoz annak túl nagy a respektusa.
Leöchey a koponyákat nézte a Ferenc úr mögötti falon, ahogyan vicsorognak reá a polcokon sorakozó flaskák közül. Ez egyszerre volt dühítő és elkeserítő. Nem elég, hogy odahaza folyton velük találkozik, most már itt is megjelennek előtte szellemképükben a régi bajtársak, pontosan ugyanolyan formában, miként az otthonában látni szokta őket: ahogyan a kivégzések után, szétlőtt arccal festhettek.
– Ez is a miatt a kegyetlen disznó miatt van. Amióta betette a lábát a faluba, csak növekszik az elkeseredés és a felfordulás.
– Ideje hazamenni – mondta Bori szelíden, közben a szeme sarkából a sánta Jánost figyelte, aki továbbra is egyenes derékkal ült az asztal mellett. Ha Bori járt volna valaha színházban, azt mondhatta volna, hogy úgy, mintha színházban ülne. De nem járt. Ő a maga rögvalóságában tapasztalta meg az élet tragédiáit és komédiáit.
– Haza? Minek? Hogy hallgassam a feleségem zsörtölődését? Hogy azt halljam, hogy egy senkiházi, tehetetlen, gyáva alak vagyok, aki képtelen a nászágyban cselekedni, ahhoz más nőknél kell kuncsorognia?
Bori önkéntelen mozdulattal a szájához tapasztotta a kezét. Igazából nem a sajátjához kellett volna, hanem a századoséhoz.
– Zofia asszony már biztosan ideges – szólt halkan, de azért mások által is hallhatóan. – Azzal parancsolt ide, hogy vigyem haza uraságodat.
– Azért egy kevéske bort csak megihatok a szeretőmmel – mordult Leöchey, és a pohara után nyúlt, de nem találta sehol.
Lent volt, elgurulva, a Rózsás kocsma döngölt padlóján.
A százados olyan hévvel pattant föl a székről, hogy az fölborult.
Elindult kifelé. Az ajtót előbb alig bírta kinyitni, aztán meg nem tudta becsapni, a küszöbön is állt már a hó. Az egyik atyafinak kellett betennie utána.
A Rózsásra csönd borult. Az ott lévők nem tudták eldönteni, nevessenek-e, mint az előbb a Hajnó faszán, vagy rökönyödjenek meg, netán röstelkedjenek a százados helyett is.
Bori lesütötte a fejét. Így látta meg, hogy az egyik pohár pontosan alatta van.
Aztán meghallották a farkasüvöltést.
Közelről jött a hang. Rémisztően közelről. Sárszegi is összerezzent tőle. Amikor elindult a kastélyból, távolabbról hallotta, utána egyáltalán nem. A faluhoz közeledve meg is nyugodott, hogy ezek szerint nem követte a fenevad.
Úgy látszik, mégis itt van.
Tényleg ott volt, az ablak előtt. A rémisztő hangra valamennyien odatódultak, és látták, ahogy Leöcheyre ráveti magát a vadállat.
A százados talán pár lépés megtétele után elesett a kocsma mellett, amiben a térdig érő hó és az elfogyasztott borocska, na meg a melegítőként szolgáló keserűlikőr egyaránt ludas lehetett. Máskor is elterült az utcán hazafelé menet, újabb alapot adva Zofia asszonynak a neheztelésre – Bori meg vakarhatta órákon keresztül kifelé a sarat a gazdája magyarosnak még csak véletlenül se nevezhető felöltőjéből. Ámbátor az is meglehet, hogy amint elindult, egyből rárontott a lesben álló szörnyeteg, aki talán zsákmányra várva figyelte a kocsmából kiszűrődő imbolygó világosságot. Most meg a hóban hanyatt fekvő százados mellkasára tette egyik elülső mancsát, fejét fölszegte, és ismét rémisztő üvöltést hallatott.
Gyönyörködtető látvány volt, félelmetesen és ijesztően gyönyörködtető. A bentiek meg se bírtak nyikkanni. Ha látott is valamelyikük már farkast, az ennél sokkal kisebb volt. Hatalmas példány volt, méretei egy marháéval vetekedtek. A legrémisztőbb az volt, hogy feléjük fordította a fejét, és néhány gyötrelmesen hosszú pillanat erejéig rájuk szegezte örvénylő tekintetét. Aztán fogaival megragadta az öntudatlannak tetsző százados grabancát, és véres csíkot maga után húzva vonszolni kezdte Leöchey testét a hóban.
A Rózsás gyér vendégserege továbbra is megbabonázva nézte a gótikus regénybe illő látványt. Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy kimenjenek, és megpróbálják elzavarni a farkast. Persze ahhoz kellett volna a Hajnó furkósbotja is.
Folytatjuk
