A fehér felhők
az égen, mint egy szobor,
ami ember, de nincsenek
végtagjai. Az ölelés így idegen,
mint a felhők szára, ahogy belelóg
egy naplementébe.
De gondoltam, elindulok. Egyszer.
Újra megkeresni. Megkeresni téged.
De eszembe jut azután, igen,
az a délután: egy műpázsit,
egy cigarettaszál
elejtése. Meg a többi:
egy ölelés, amiben nem volt
más, semmi idegen.
Csak a végtagok hiánya.
Megkeresni és megtalálni
újra: téged. Ahogy a felhő-
szárak, mint a karjaim belelógnak
a naplementébe.
Néztem, de nem változott semmi.
A cigarettaszál elejtése.
Egy műpázsit árulása.
Reméltem: nem ez a vége.
A naplemente csont-éles
vázai széttörik most
a fehér felhők anyagát.
Mert azt mondták
hogy egy biliárdasztalon fogunk
szeretkezni.
Erről írtak az újságok is.
De milyen újságok.
Kiadták azt New Yorktól Miamiig.
Kiadták azt keletebbre Párizstól Bukarestig.
Miféle magyar olvas ilyet.
Miféle.
Azt mondták. Azt,
hogy olvasni fogsz a jövőben is.
Mert a nyolcas, a nyolcas a kedvenc számod.
Jósnő vagy egy klubban.
Jósnő egy biliárdasztalon.
Micsoda hírek.
Micsoda újságok.
Olvassa zsidó, olasz,
olvassa amerikai, olvassa francia,
román. Olvassa magyar.
Magyar itt. Magyar a semmitsemtudásban.
A reménytelen hitben. Magyar az elképzelt
mindenségben.
Mert itt nincs se nyolcas, se szerencse,
se jósnő, se hógömb a kezekben.
De van helyette New Yorktól Miamiig,
Párizstól Bukarestig.
Van újság. Ami rólad szól majd.
Hogy egy biliárdasztalon,
hogy lenni egyszerű,
hogy lenni a kelet meg a nyugat,
hogy lenni a hit reménytelenségében,
hogy lenni az elképzelt mindenségben.
