Ebben a második részletben, miközben egy véres ruhadarabot vizsgálnak elborzadva, a falu egyik előkelőjének házvezetőnője, valamint a falu bolondja egymástól függetlenül fölidézik, milyen volt, amikor Nagygécen járt Petőfi Sándor – vagy akárki.
Bori olykor kerülővel ment a Rózsásból haza, nem egyenesen a falun keresztül, hanem annak szélén trappolva. Úgy volt vele, ily módon kevesebbet hallhatja az öregedő házaspár zsörtölődését, egyrészt, másrészt pedig több mindent megtudhatott és megfigyelhetett a nagygéciek viselt dolgairól. Az utóbbi hetekben minden reggel azzal ébredt, hogy talán ez lesz az utolsó nyugodalmas napja az omladozó Leöchey-kúrián. Na, nem mintha akkora boldogságban telt volna mostanság az idő, hiszen túl azon, hogy nap mint nap aggodalmaskodni kellett azon, hogy a nyugalmazott huszárszázados (és lefokozott nemzetőr alezredes) mikor fojtja bele magát véglegesen a keserűlikőrbe – ami egyet jelentett azzal, hogy Borinak házvezetőnői állása megszűntével távoznia kell, hiszen akkor majd az özvegy bizonyára valamelyik felnőtt lányához költözik –, a dolgok mostanság korántsem mentek vidáman a faluban és annak környékén. Most például itt volt ez a véres ruhadarab ennek a magányos pusztai tölgynek az egyik alsó ágán. Messziről úgy tűnt, akár valami zászló, vörössége még azt is sejtette talán, hogy a forradalom idejéből való, azaz érdemes mielőbb eltüntetni, mielőtt a határban betyárok után kajtató zsandárok észreveszik, és bosszút állnak miatta az egész falun. Bori el is indult, hogy eltüntesse a veszélyes tárgyat, ám amikor közelebb ért a tölgyhöz – ahonnét méltatlankodva kelt szárnyra egy vércse, amelynek ez volt a költési helye, egyben megfigyelőpontja, ahol szemmel tarthatta a környéket –, észlelte, hogy ez mégsem zászló. Hanem egy ruhadarab. Egész pontosan egy megszaggatott, női ruhadarab.
De mi rajta az a jókora vörös folt?
– Vér.
A rekedt hang hallatán Bori ijedten és meglepetten megfordult. Fogalma se volt, a sánta János mikor és miként kerülhetett mögéje. Most azonban egyszeriben ott volt, és ugyanazt a ruhadarabot nézte, amelyet Bori immáron a vaskos ujjai között morzsolgatott.
Senki nem emlékezett rá, a sánta János hogyan és mikor bukkant föl a faluban. Azt se tudták, a sánta a családneve-e, vagy reáragadt, mivel húzta a lábát, és bicegve járt-kelt mindenfelé. Az viszont nem a sántaságának volt betudható, hogy soha nem sietett sehova. Mintha eleve úgy gondolta volna, nincs miért rohanni. Amikor épp nem a Rózsásban üldögélt, akkor lassan, kacsázó járással rótta az utcákat, és bárhol találkozott akárkivel, nem bírta nem megállni, hogy legalább valamicskét ne beszéljen hozzá. Időnként, akár tavasszal a megdagadt Erge-patakból a víz, valósággal ömlött belőle a szó. Mindenhez, mindenről és mindenkinek volt mondanivalója, és mert általában olyan dolgokról mesélt, amelyekről az emberek szerettek hallani, általában meg is hallgatták. Merre égett az éjjel a pusztán lidérctűz, hol jelent meg legutóbb a Dorka boszorka, és melyik fa ágáról huhogott az éjjel kuvik? Mit kerestek Darán a szatmárnémeti zsandárok, melyik majorságot fosztogatták legutóbb a betyárok, tényleg érkezik-e Garibaldi oldalán Kossuth, és hol rejtegetik az eldugott fegyvereket a felkelés újbóli kirobbantására készülő örök lázongók? A legérdekesebb fejtegetések persze rendre akörül forogtak, ki mit csinál és kivel, nevezetesen melyik asszonynak, ha nem az urától, akkor kitől született gyereke.
A sánta János alighanem azért örvendett nagy népszerűségnek, mert mindenről holtbiztos tudomása volt. A falu bolondjaként emlegették, és egymás között legyintgettek arra, amiket mond, közben meg nagyon is adtak a szavára. Azt viszont például nem tudták megmondani, pontosan merre lakik. Egyesek szerint a falunak ezen végén, mások szerint éppen hogy a másikon, de olyan is akadt, aki váltig állította, hogy egy nem is annyira közeli tanyán, ahonnét hajnalonta begyalogol Nagygécre, ami nem kis menet a rossz lábával, de hát végtére is idejéből kitelik, aludni saját elmondása szerint nagyon úgysem szokott, egyébként semmi dolga nincsen. Mások úgy tudták, a sánta Jánosnak nincs is otthona, hol ide, hol oda vackol be éjszakára, van, amikor csűrben és istállóban szállásolja el magát, máskor padlás a kvártélya, időnként meg valamelyik uradalom egyik zuga. Egyesek azt mondták, a Hajnó kegyelemkenyerén él, azért tud róla is annyi mindent. Némelyek szerint meg a pusztán alszik, a csillagos ég alatt, vagy a darai erdőben, és éjjelente boszorkányok lovagolnak a kis termetéhez képest szokatlanul méretes lőcsén.
A legbiztosabban a Rózsásban lehetett megtalálni. Gyakran fizetnie se kellett, Ferenc úr, a kocsmáros úgy volt vele, jólértesültsége hozza a vendégeket, így ingyen mérte számára az italt. Pedig a sánta Jánosnak, ha nem is túlságosan sok, de volt némi pénze, úgy tűnt, mindig akadt valaki, aki odavetett neki pár krajcárt, talán hálából az értesülésekért. Arról egyébként megoszlottak a vélemények, honnét tud a sánta János ennyi mindent. Némelyek azt gondolták, nincsen emögött titok, aki annyi emberrel beszél úton-útfélen, az akár akarata ellenére is hozza-viszi a híreket. Mások azt suttogták, ez korántsem törvényszerű.
– De minek a vére? – kérdezte idegesen Bori. – Valaki talán disznót ölt?
A sánta János megrázta a fejét:
– Annak még nincs itt az ideje. Ahhoz tél kell és fagy. Kétségkívül már a kertek alatt kopogtat, főleg hajnalonként csípős a hideg, de azért még odébb vagyunk tőle.
– Akkor levágtak egy vagy több tyúkot, az illetőre ráfröccsent a jószágok vére, ő meg egyszerűen itt hagyta a ruhát a faágon.
– De miért hozta volna el idáig? – érvelt a sánta János. – Elégethette volna a faluban is.
Borinak el kellett magában ismernie, hogy a sánta Jánosnak igaza lehet. Azért még megpróbált egy utolsó szalmaszálba kapaszkodni:
– Nem akart bent, a faluban mások előtt átöltözni. Itt cserélte le, a puszta szélén a ruháját. A régit meg itt hagyta.
A sánta János leírhatatlan mosollyal válaszolt.
Bori a földet vizslatta a fa körül, mintha nyomokat keresne. Hiába, ha voltak is, azokat elmosta a folyamatosan szitáló, bánatos őszi eső.
– Ki kellene hívni a zsandárokat…
– Minek? – kérdezte a sánta János. – Csak abajgatnának mindenkit. Amennyiben kiderülne, hogy itt rejtegették Petőfi Sándort, még nagyobb bajunk lenne belőle.
Bori tisztán és világosan emlékezett rá, hogy Petőfi is a Rózsásban jelent meg először, egy hosszúra nyúlt nyári alkony idején. Alacsony, vézna ember volt, beesett arccal, amelynek sápadtságából messzire kitűntek a mélyen ülő, parázsló szemek. Tekintete ide-oda cikázott, mintha folyton ugrásra készen figyelné, mikor kell menekülnie. A Rózsás vendégei persze azonnal kiszúrták. Először tagadta kilétét, végül hosszas unszolásra beismerte, hogy valóban ő az, ellenben erősen meghagyta mindenkinek, nehogy leleplezzék, mert már megesett vele, hogy börtönből kellett szöknie, és noha sikerült neki, azért nem ismételné meg a veszélyes mutatványt. Ezt a nagygéciek esküvel megfogadták, miközben alig bírták leplezni abbéli örömüket, miszerint Petőfi Sándor azt a biztos értesülést is megosztotta velük, hogy Kossuth katonái már fegyverben állnak a nyugati határokon. Még megvárják, hogy megérkezzenek a francia csapatok, aztán megindul a roham Magyarország fölszabadítására.
– Ostobaság! – fakadt ki ekkor a sánta János. – Hogy állnának a nyugati határokon? Elég csak rápillantani a térképre, és máris látszik, hogy tőlünk nyugatra Ausztria van. A francia csapatokra pedig fölösleges várni, a franciák szokás szerint saját magukkal vannak elfoglalva, most éppen azzal, hogy ez az új Bonaparte is császárnak képzeli magát, és lehet, hogy majd enkezével teszi a fejére a koronát, ahogyan a nagybátyja annak idején. Kossuth meg végképp messze van, elköltözött Angliába, aztán Amerikába ment, ahol hiába ünnepelnék nagy lendülettel a magyar szabadságot, az óceán túl széles ahhoz, hogy onnét bármit is el lehessen intézni.
Ferenc úr, a kocsmáros Petőfit se engedte a Rózsásban fizetni, igaz, amaz nem is erőltette a dolgot. Annyit cserében megígért (merthogy ő nem akar senkinek adósa lenni), hogy majd ír a csárdáról egy verset, esetleg bordalt, miáltal az idők végezetéig meg lesz örökítve eme jeles vendéglátóhely. Ferenc úr a meghatottságtól szaporán pislogott – már mindjárt azt nagy megtiszteltetésnek vette és örömmel fogadta, hogy az általa vezetett intézmény legalább a költői ajkakon visszakapta az őt valaha megillető „csárda” titulust –, a mű mindazonáltal mégse készült el. Nem maradt a megszületésére elegendő idő. Petőfi Sándornak hirtelen másutt akadt dolga. Pedig addig hol itt, hol amott kapott Nagygécen kvártélyt és legalábbis a helyi viszonyokhoz mérten gazdag ellátást – elvégre ki ne fogadta volna szíves örömmel az apostolt, a szabadság költői vénával megáldott héroszát? Azonban nem sokkal azután, hogy Petőfi Sándor megismerkedett a sánta Jánossal – a nevezetes találkozás természetesen a Rózsás kocsmában esett meg –, a költő hirtelen távozott a faluról. Még egy istenáldját sem volt képes senkinek mondani. Holott a sánta János egyszerűen jól megnézte magának a hosszú úti köpenybe burkolódzott költőt, kicsit hümmögött, ám a véleményét csupán később fedte föl, akkor, amikor a poétának már bottal üthették a nyomát.
– Messziről jött ember azt mond, amit akar – bölcselkedett a Rózsás foltos, ragacsos, szálkás és dülöngélő asztalánál utóbb a sánta János. – Az elmúlt három évben több helyről jött a hír, hogy látták Petőfit. Csak éppen az özvegye nem találja se élve, se holtan. Egyébként meg jól tette, hogy kereket oldott, mert amennyiben a Hajnó megneszelte volna, hogy itt van, azonnal folyamodott volna a még mindig meglévő hivatalos kapcsolatai felé.
Petőfi Sándor látogatása alig pár napig volt téma Nagygécen. Néhány héttel később már senki nem beszélt róla. A sánta János sem. Hiába, a dicsőség mulandó, előbb-utóbb mindent maguk alá temetnek a hétköznapok. De talán jobb is így.
Bori a közelmúlt felidézése után a távolba nézett, ahol fölsejlettek a Mailáthok egykori kastélyának körvonalai. Az épületé, ahol most a Hajnó lakik állítólagos lányával, aki Leöchey Mihály elmondása szerint folyton fekete fátylat visel. Mintha ő is gyászolna valamit, ahogy a nagygéciek a magyar szabadságot és a hazát.
A távolból farkasüvöltést hozott a szél. Pedig hát nappal volt, ha nem is teljesen világos.
Folytatjuk
