Los Angeles
Pár nap Los Angeles-i csavargás után visszaindultam San Franciscóba. Az örmény negyedben pecóztam egy régi barátomnál. Ő egy sátorban aludt a szoba közepén, mert zavarta az utcáról bevilágító fény és zajszennyezés. Utolsó napomon még kizuhantunk a Joshua Tree nemzeti park Yucca pálmái és rozsda barna kősziklái közé.
Másnap, indulás előtt barangoltam egy kellemeset a Melrose spanyol és mexikói stílust követő házai között. Kevesen járnak arra, turista alig, a helyiek néha, de csak azért, mert máshogy nem jutnak el a kocsmába, ahol séta után én is benyomtam egy Guinnesst mielőtt felszálltam a várost átszelő buszok egyikére, arra, amelyik elég közel visz ahhoz a busz pályaudvarhoz, ahonnan a Greyhound indul.
Los Angelesben, de szinte egész Amerikában a busz a szegények közlekedési eszköze, akár a városban megy valahova az ember, akár át akarja szelni az országot, hogy meglátogassa a rokonait vagy a fiát egy távoli börtönben. Egész családok kelnek útra, kispárnákkal, takarókkal, ezernyi bőrönddel, rengeteg gyerekkel, nagyival, viharvert arcvonással.
Amerikában tanultam meg, hogy ha nem kérdezel, akkor nem tudod meg, amit meg szeretnél tudni. Tehát a sofőrtől megkérdeztem, hol kell leszállnom. Az egyenruhás fekete arc lassan rám nézett, aztán vissza az útra, kis idő múlva válaszolt. Megköszöntem, és hozzátettem, hogy onnan pár perc alatt simán odasétálok. Már léptem volna kissé hátrébb, amikor a sofőr kissé indignáltan vagy kioktatóan, de mindenképpen jó szándékkal utánam szólt. Ne menjek gyalog, mondta, ahol leszállok, ott várjam meg a másik buszt, szép nyugiban, és azzal menjek tovább. De hiszen onnan csak egy megálló, feleltem. Igen, mondta, a pokolba. Tíz lépés után neked annyi, fehér fiú. Kellemes, üdítő parkon vezet át az út, tele pár kedvesnek nem mondható figurával. Nem ajánlom a sétát, fehér fiú. Menj busszal, a jegy, amit tőlem vettél érvényes arra is.
Valóban érvényes volt.
San Francisco
Az oaklandi tűzvész idején szobatársam egy éppen náluk meghúzódó lánnyal követte a tévében az eseményeket. A lány és szobatársam alig ismerték egymást, de mégsem okozott meglepetést, hogy mindketten felajzott állapotba kerültek a látottaktól.
Szobatársam hirtelen felpattant és szó nélkül kiviharzott a nappaliból. A lány nem vette zokon. Hozzászokott az efféle viselkedéshez. Egy idő múlva azonban kezdte magát furcsán egyedül érezni. Rövid tépelődés után felállt és követte szobatársamat szobájába. A fiú az ablaknál állva a füstölgő, vörös égre meredt és maszturbált.
–Tudod – szólt, amikor észrevette az ajtónál megmerevedett lányt – a katasztrófák mindig beindítanak. A lány kibámult az ablakon és szótlanul vetkőzni kezdett.
New York
Egy szokásos éjszaka a New York-i metrón. Majdnem mindig ugyanaz a tömeg. Bár néha új arcok is feltűnnek. Egyikük különösen feltűnő. Magas, vékony, jól öltözött, borostás állú fekete férfi. Kezében kalap. Nyilvánvalóan azt tervezi, hogy az ingázók reflektorfényébe veti magát. Mindenki várakozóan nézi. Nem sieti el, végig simít nadrágja élén, aztán belevág:
– Hölgyeim és uraim! Ez nem az este tíz órakor induló harlemi járat, ez egy mozgó bérlemény, ahol a feleségem elől rejtőzködöm. Az asszony Észak-Karolinában él és olyan kövér, hogy amikor körbejárom, nem találok vissza. Szóval nem hajléktalan vagyok, hanem eltévedtem. Á, annyira le vagyok égve, mint a kéményben lerakódott korom.
Tökéletesen időzített, a metró megállt, ő pedig elszállt, mint a füst. Csaknem minden utasnak vigyorra állt a szája.
