Nagyapám ötször költözött életében.
Én ugyanabban a szobában alszom,
ahová nagyapám kutyája először lefeküdt,
ahová hazavittek a kórházból.
Ismerem a fűtéscsövekben a víz surrogását,
a tiszafa ágainak zaját,
ahogy szélben a házfalat kaparják,
a parketta nyikorgását,
a megfeketedett foltot,
ahová a háború alatt a trágyát hordták,
a kézzel írt feliratot a nagyi gardróbjának alján,
a széf helyét a falban, a kódját,
a pisztoly hideg markolatát.
Értem a ház éjszakai neszezését,
az árnyak játékát,
a szomszéd kutya ugatását,
aki akkor is ugatott, amikor már senki nem kérte,
a könyvespolcon sorakozó nippeket,
az elhangolódott Bösendorfert,
az üresen hagyott ágyat,
amiben nagyapa utoljára a fal felé fordult.
Mert én vagyok a vasbetonból kispórolt vas,
a kertben pirosló cseresznyefa,
amit tövestől kivágtak és a teherautóra dobtak,
az éjszaka lebontott kerítés,
a négy ellopott autógumi,
az eltörött főnyomócső,
a pincébe beszakadt konyha,
a falnak támasztott pingpongasztal,
a magára hagyott labda,
a bili tartalmával öntözött jegenyesor,
a lyukas öntözőkanna,
a rózsatövek földjébe kevert kávézacc,
és a földben egymáshoz bújó két mázas urna.
Egyszer majd más is belakja a hiányomat.
Még akkor is, ha senki nem emlékszik,
hol állt a ház.