Robbie belerúgott Lyle McCormackba. És Veres McCormack látta.
Gloriát a gondolatai nem hagyták aludni. Folyamatosan törtek rá az emlékképek, miközben a szülei ágyában feküdt, amelyet egyébként is nyugtalanító helynek talált. Lyle McCormack savanyú lehelete a nyakán. Robbie belerúgott Lyle térdébe. (A térdébe! A fiú a Floridai Állami Egyetemen akar focizni!) Veres McCormack, aki olyan gyorsan viharzott oda, mintha ki akarta volna törni Robbie nyakát. A kék lángok Veres McCormack szemében, amikor beleöklözött Robbie fülébe, ő pedig se megmozdulni, se megszólalni nem tudott.
Mit tett volna a mama?
A mama a legtöbb gyerekkori történetét a tekintetében rejtegette. Ezeket a következmények nélküli gonoszságról és véget nem érő fájdalomról szóló történeteket nem gyerekek fülének szánták: ilyen gyalázatos dolgok akkor történnek, amikor a Jóisten pislog. Vagy alszik. Biztos, hogy Isten is alszik néha, gondolta Gloria, és szundikálásának bizonyítékai ott vannak körülöttünk. A mama halála óta a lány titokban viaskodott apja megingathatatlan istenhitével, de néha sikerült kibékülnie a gondolattal, hogy a mama akkor lett rákos, amikor Isten éppen lehunyta a szemét. Többnyire nyitott szemmel jár, de ha pislog, hopp, egy hurrikán, vagy hopp, egy árva gyerek. Miles tiszteletes soha nem egyszerűsítette így le a dolgot, de Gloria számára az igazság úgy fénylett, akár a nyári nap.
A mama borzalmas jajongása és a folytonos verejtékezés legalább hamar véget ért. A haldoklásában megvolt a mérték: elkezdődött, izzó fájdalommal fellángolt, véget ért. Akkora üresség támadt, hogy Gloria szinte belevakult. Akkora fájdalom, hogy a világ minden jósága hazugsággá lett. De véget ért.
A papa száműzetése más eset. Szükségük lenne rá. A papa elmenekült Chicagóba, és Gloria nem tudta, mikor küldet érte és Robbie-ért, vagy küldet-e egyáltalán. Azt mondta, hogy legkésőbb ősszel megpróbálja odavitetni őket, de nem biztos… és még messze az ősz. A lány nem hallotta az apja nevetését, nem érezte a közelségét, miközben az éjszakai neszeket hallgatta. A papa nem telefonált oda a szokott időben Miz Lottie-hoz vasárnap, még az is lehet, hogy meghalt, és ők fognak utoljára értesülni róla. Ha ez igaz, a Jóisten segítse meg őket…
Más gondolatokra nem futotta tőle, bár tudta, hogy fontos lenne. Terv kell. A mama és a papa mindig mindent elterveztek: a mama úgy irányította a hat varró- és mosónőt, mint egy hajóskapitány, a papa meg éneklésre és szakszervezetekbe tömörülésre vette rá az embereket.
Gracetownban a néger énekesek hosszú múltra tekintettek vissza, de a szakszervezetiségről papoló négerek története sivár volt. Mindenki tudta ezt, a papa meg pláne. De akkor is összehívta azt a gyűlést, és legalább huszonöt színes bőrű üzemi munkás előtt szónokolt; emelt hangján pont eleget mondott ahhoz, hogy még aznap éjjel kiűzzék a városból. Gloria figyelmeztethette volna, hogy szenzációs terveket és titkokat három embernél többel nem érdemes megosztani. Jó, legyen négy. De ha ennél többen vannak, a hűség megbicsaklik a közlésvágy izgalma miatt.
Tehát legalább tucatnyian rohantak a főnökséghez, még mielőtt a papa belemelegedett vagy kiejtette volna a száján a sztrájk szót. Ami ezután történt, négerek „zendüléseként” emlegették, bár a szemtanúk inkább négerverésről számoltak be, miután kétszer annyi feldühödött fehér férfi botot, feszítővasat, és fegyvert ragadott. Clyde Frazier – a borbély, aki Lower Spruce-on, a sínek közelében álló háza hátsó verandáján dolgozott – elveszítette az egyik szemét. De legalább senki sem halt meg, mint a papa gyerekkorában, amikor a szüleivel, a nagyszüleivel és az unokatestvéreivel az erdőben rejtőzködtek a mariannai felkelések alatt. Vagy mint a rosewoodi túlélők tizenkét évvel Marianna előtt, akik között a mama is ott volt. Vagy mint a papa nagymamája, aki 1909-ben az ágya alá bújt, amikor három néger fiú eltűnt McCormackék ültetvényéről, és az apjukat, aki figyelmeztető lövéseket leadva követelte a fiait, a feltüzelt fehérekből álló csőcselék meglincselte; majd begyűjtötték a néger apákat, testvéreket és fiúkat, akiket aztán senki sem látott viszont.
Floridában a gyilkolászás néha magától is beindult. Florida földjét annyi vér áztatja, hogy csodaszámba megy, ha nem szivárog a lábujjunk közé minden lépésnél, mondta mindig a mama. Gloria, amikor a McCormack úton sétált, néha mintha nyöszörgést hallott volna a lába alól. Az is megfordult a fejében, hogy a vér változtathatta Gracetown sáros, agyagos útjait olyan makacs vérnarancsszínűvé, hogy befogták a kertésznadrágja kétszer is felhajtott szárát.
Ez alkalommal viszont a papát akarták felakasztani. Azt akarták, hogy lógjon, mint Claude Neal Mariannában, akinek a bíróság épülete előtt himbálózó holttestét a papa kisfiú korában látta; aznap döntötte el, hogy a fehérek többé nem fognak ráijeszteni, különben az egész életét félelemben töltheti. A papa tanításai többnyire a fehérek viselt dolgairól szóltak, ezért is találta Gloria olyan hihetetlennek, hogy a saját figyelmeztetéseit sem tartja be.
Miközben a csőcselék – megfélemlítve a Lower Spruce kis házaiban megbúvó lakókat – a papát kereste, valaki kitalálta, hogy a papa meg akart erőszakolni egy fehér nőt a Pixie’s mögött. Aki ismerte a papát, tudta, hogy hazugság, számára nem létezett más nő, mint a mama, egészen harmadikos koruk óta. Nem ivott, nem szerencsejátékozott, nem járt lebujba. Valaki ettől függetlenül rámutatott a házra, amelyet a papa McCormackék földjének túloldalán épített. Gloria meg sem lepődött; már az iskolában hallotta, hogy nem mindenki örül annak, hogy a papa összekapart elég pénzt egy „tóparti” házra, ahogy egykori barátnője, Rose fogalmazott, mintha a víz és a kényelem árulásnak számítana. Mire a Klan felgyújtotta a félig elkészült házat, a papa már vonaton ült, de előtte megkérte Miz Lottie-t, hogy tartsa rajta a szemét Glorián és nevének örökösén, a kis Robbie-n. Miz Lottie, ez a nyolcvanhárom éves, üvegszemű vénkisasszony magára sem tudott vigyázni, nemhogy egy tizenkét éves fiúra és egy tizenhat éves lányra. Gloria az ő házában sokkal kevésbé érezte biztonságban magát, nyugtalanította a tudat, hogy a párnája alá rejtett osztrigakéssel nemcsak magát és Robbie-t, de nagy valószínűséggel az öregasszonyt is meg kell védenie. Három héttel később visszaköltöztek a saját házukba. Meggyőzte Miz Lottie-t, elég idős ahhoz, hogy az öccséről gondoskodjon, és ebben egészen addig hitt is, amíg bele nem futottak Lyle-ba a McCormack úton.
A kunyhó halottnak tűnt. Üres tyúkólak, poros fűcsomókkal tarkított baromfiudvar. Megsavanyodott emlékek minden sarokban, főleg az addigi legboldogabb: a négyszemélyes ebédlőasztal, ahol annyiszor étkeztek együtt. De ellenséges is: ha esett, sok helyen beázott; a falak között, ahol megállt a forró levegő, a legyek és a szúnyogok szabadon garázdálkodtak; több ablak kellett volna, és alufólia helyett függönyök. A dédapja nem épített be akkora ablakokat, mint amilyenek Miss Anne házában vagy a városban vannak.
Már a mama betegsége előtt úgy emlegették a kunyhót, mint régi otthonukat, amit a papa örökölt rabszolgának született nagyapjától; a haldokló szolga ajándékba kapta a földdarabot. („A fehér népség úgy szereti a földjét, mint vadász a kutyáját”, mondta a papa.) Az új házat már ő és a barátai húzták fel vaskos floridai fenyőből, deszkáról deszkára építették meg a három szobát. Fürdőszoba is került, és bevezettette a vizet, amihez munkásokat fogadott fel, így már nem kellett kijárniuk. A nappali széles ablaka a tóra nézett.
Minden leégett. Koromkarika perzselődött a földbe. Azt a füstté vált házat a mama álmodta meg nekik, mielőtt meghalt. Most már az álmok is semmivé lettek. A mama díszes kereteibe szorított fényképek hazudtak, azok is, amik róla és Robbie-ról készültek. Túl kicsik azokon a képeken. Amikor a mama beteg lett, a fotózkodásnak is befellegzett.
Robbie belerúgott Kyle McCormackbe. És Veres McCormack látta.
Üljenek fel ők is Robbie-val a vonatra, menjenek Chicagóba, és keressék meg a papát? Gloriának nem volt elég pénze vonatjegyre, és elképzelte, hogy letartóztatják vagy leszállítják őket a vonatról, kikötnek egy ismeretlen helyen, és neki dolgoznia kell. Ugyan miféle „munka” várna egy olyan lányra, aki többet tud Langston Hughesról és Zora Neale Hurstonról, mint a mosásról, varrásról és takarításról, amire a mama próbálta tanítani?
Robbie belerúgott Lyle McCormackbe. És Veres McCormack látta.
Gloria felkapcsolta a kislámpát a matraca melletti éjjeliszekrényen. A kunyhóban mindössze egy hálószoba volt, nem választotta el ajtó a régi tűzhely és az étkezőasztal túloldalán pótágyon alvó Robbie-tól. Hallgatta a fiú nyugodt, egyenletes légzését, és azt kívánta, bár a helyében lehetne: az álmát nem zavarnák meg félelmek.
Tollat és jegyzetfüzetet keresett a fiókban. A papa gyakran az éjszakába nyúlóan írogatta a gondolatait és a terveit. Talált egy üres lapot, és takarosan megcímezte, ahogy a mama tanította neki, még mielőtt az iskolát elkezdte volna.
Ez nem az igazi neve és címe, magyarázta a papa, de megszervezte, hogy ide, egy barátjához érkezhessenek a levelei. Gloria beszámolójában a puszta tényekre hivatkozott: Robbie belerúgott Lyle McCormackbe, az apja, Veres szeme láttára, aki aztán akkorát vágott Robbie fülére, hogy vérezni kezdett. Nem feledkezett meg Veres McCormack fogadalmáról sem: pokollá fogja tenni Robbie életét, tehát elképzelni sem tudom a ránk zúduló sok nyomorúságot, ha itt maradunk.
A papa éveken keresztül panaszkodott, milyen kicsinyesek McCormackék, milyen sokáig dédelgetik a sérelmeiket. A papa családja egykor az ő tulajdonukban volt, és a McCormack-birtok kerítésének mindkét oldala hosszú múltra tekintett vissza. Mivel a házuk a másik család közelében épült, a papa minden második szabálya arról szólt, hogy távol kell tartaniuk magukat tőlük. Két évvel ezelőtt kijelentette, hogy Robert és Gloria nem mehetnek át úszni, akkor sem, ha hívják őket.
Gloria túl későn értette meg, hogy miért. Ha tudja, milyen könnyen bekövetkezhet a katasztrófa, ő és Robert mindennap az út másik oldalán, a fák közelében közlekedtek volna, távol a kerítéstől. Robert úgy aludt, mintha megfeledkezett volna a rúgásról, mert vérző füle kiegyenlítette a számlát McCormackék felé. De Gloria nem nyugodhatott. A szíve mélyén rosszat sejtett.
Gloria Patricia Stephens aznap éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt.
Meg sem lepődött, amikor hajnalban egy rendőr jelent meg az ajtajuk előtt.
Neset Adrienn fordítása
Tananarive Due
amerikai írónő (1966), egyetemi oktató, aki a fekete horrorfilmek történészeként is ismert. Los Angelesben él. Korábban magyarul megjelent regénye: A vér hatalma (2001).