Szinte lehetetlen kitűnni abból a képáradatból, amely ma naponta ránk zúdul. A gyors tempóba, a színek kavalkádjába szinte belefárad a szem és az elme. Talán ezért felüdülés, ha néha szembejön velünk egy művészi szándékkal készült fotográfia. Megállni előtte, megcsodálni a fekete és a fehér egyértelműségét, a monokróm egyszerűségét, a képen lévő formákat, amelyekkel a szerző üzenni akar. Szentesen az Alföldi Fotószalon évtizedek óta ilyen élményekkel várja a látogatókat (lásd keretes írásunkat).
Bosch hatása
– Néha előre eltervezek egy munkát, máskor csak jön egy gondolat, amely csiszolódik, összeáll sorozattá. Gyerekkoromban fogott meg a fotózás, 6-7 éves lehettem, kaptam egy Szmena gépet egy tekercs filmmel. Később nagyon sokat jártam a természetben; érdekeltek a madarak, madárgyűrűzéssel is foglalkoztam, akkoriban kezdtem természetfotózni.
A természet nagyon sokszor megjelenik a képeimben, nagyon fontos, az identitásom része, foglalkoztatnak a különböző formái, a szépsége, az ember által befolyásolt, pusztuló arcai.
Az alkotásaimban ezek mindig felszínre törnek – foglalta össze lapunk kérdésére Éles Balázs, aki Teriomorf látomások című kollekciójával első helyezett lett.
A képek mindenkiből mást váltanak ki, az Alföldi Fotószalon nyertes sorozatára nagyon jó visszajelzéseket kapott. Lehet, hogy a szerző gondol valamit, de a befogadóban más érzéseket kelt sok mindentől függően, mondjuk, hogy hogyan szocializálódott. Ezeket az alkotásokat tavaly készítette, 2022-ben már létezett előzménye. A Szépművészeti Múzeumban volt egy Hieronymus Bosch-kiállítás. Egyébként is nagyon szereti a műveit, nagy hatással volt rá a tárlat. Egy székesfehérvári, Emberi természet című kiállításra kapott felkérést, az előtanulmányok akkor készültek. Idén újra hozzányúlt, ezekből készültek a Szentesen is látható ambrotípiák. (Ez egy XIX. századi, üveglapra készült eljárás.)
Maga a tárlat és az ott elért siker is nagyon nagy dolog. Éles Balázs szerint tiszteletre méltó, hogy a Szentesi Fotókörben még életben tartják ezt a fajta pályázati módot, azaz hogy művészi igénnyel készült képeket várnak, nem digitális formában, hanem fizikai valójukban.Most a Metropolitan Egyetem mester szakán tanul, előtte számára csak hobbi volt a fotográfia, az egyetem alatt került előtérbe. Azt meséli, kiválóak a tanáraik, jó a tematika, és szabad kezet kapnak az alkotási folyamatban. Mostanában kezdett pályázni, kiállításra anyagot küldeni. Kerüli a digitális technikát, de azt sem mondhatja, hogy filmre fotóz. Elmélyült a régi analóg technikákban, előszeretettel használ munkái során papírnegatívot, ambrotípiát. A Visszhangban tavaly jelent meg egy riportunk a 15 éves hagyományra visszatekintő Fotófalu alkotótáborról. Erre Balázs évek óta visszajár, mert nagyon sokat ad neki.
Hibázni szép
– Gyerekkoromban ugyan volt otthon fényképezőgép, használtam is, de csak emlékek fényképezésére. Évekkel később előhívva vettem észre a tekercset, amit kétszer fűztem be véletlenül, így végig duplaexpó lett belőle, s ezt óriási szerencsének könyveltem el. Amikor már valóban komolyabban a fotográfia felé fordultam, akkor már nagybetűs képet akartam csinálni, és a dokumentumérték mellett mondhatni a fénykép faktúrája, képminősége, szemcsézettsége is kezdettől érdekelt. Az analóg fotó nagy varázslat volt, teljesen beszippantott a sötétkamra, meg az, hogy kézműves módon hozhatok létre fényképet, a lehetőség, hogy beleszólhatok a kép kialakulásába. Az első pillanatban jött is a hibaizmus (azaz amikor az alkotó pozitívumnak, az alkotás elfogadható elemének tekinti a hibát) gondolata – mondta A Fehér Vera.
A második díjas I can light című sorozatáról megtudtuk, hogy az egy korábbi sorozatban fotóra varrt világító kockából kelt életre. Érezte, hogy ezzel a kockával, a térbeliségével, a mértani testekkel valamiért van és lesz dolga. Vásárolt matematikai élvázmodelleket, hexaédert és kör alapú kúpot, kónuszt. Ezekből a formákból háromszög, négyzet és kör is kirakható, végtelen játék játszható a vetületeikkel.
Utólag jött rá, hogy amit a kocka és a kúp létrehozott, egy szimbolika: a kisfiuk születése, az édesapja, ő és a lánya, ahogyan háromból négyen egy család lettek.
Az alkotáshoz kell a kifejezésvágy, hogy legyen mit mondani. Az egyetemen Szatmári Gergely volt Vera mestere. Alapvető elvárás volt, hogy legyen koncepció, üzenet, hiszen ez elemi része a fotográfiának. Azóta tudja, hogy az ő témája és vizualitása egy belső világ kivetülése, egy különös, atmoszferikus zaj, zavarba ejtő megérzés. Ahogyan megéli az életét. Misztikum, kis mágia, nőiség, a saját életéből naplószerűen kiragadott pillanatok. Koncepciómegvalósítások helyett visszafelé dolgozik: megérzésből, belső empátiából indul valamilyen irányba, majd utólag fejti meg a jelentését. Ez természetes önterápiaként is felfogható.
Az analóg technika és az archaikus eljárások meglátása szerint nagyon izgalmasak. A kézműves labor sok mindent megenged, nagyon érdekes patinája, textúrája tud lenni egy-egy így létrejött képnek. A hibaizmus már nem csak a szíve csücske, hanem a szíve egyik izma: kifejezésmódszere az esetlegesség, a véletlen, a hiba is. Az I can light sorozatnál is képi alkotóelemek a szöszök, az apró foltok, a hívótálcában szívószállal előidézett buborékok, a kitakarások, a cérnavarrás. Utóbbi kissé destruktív is, hiszen átszúrja tűvel azt a képet, amit mások cérnakesztyűvel fognak meg. De neki ettől olyan életszagú az egész. Nem is hibának nevezné. Talán vissza lehet térni általa a dokumentumértékhez, az igazsághoz.
Ami az áradatból megmarad
Lapunk képszerkesztője, Gálos László rendszeresen kiállít itthon és külföldön, az Alföldi Fotószalonon – ahogy akkor megírtuk – tavaly különdíjas lett. Idén harmadik helyezést ért el a Virtual – Corpus Flooding sorozat három képével.– Régóta dolgozom a Virtual sorozaton, 2021-ben kezdtem, hosszú folyamat volt. Ezt a munkát befejeztem, legalábbis abból a szempontból, hogy már nem gyűjtök hozzá képeket. Azt vizsgálom, hogyan hat együttesen a digitális képalkotás és a közösségi média elterjedése, illetve hogy a bárki által készíthető és publikálható jó minőségű képek hogyan változtatják meg a képekhez való viszonyunkat – fogalmazott.
A Virtualon belül több altéma van. A Corpus Flooding arra koncentrál, hogyan változik az emberi test ábrázolásának a módja, illetve az aktfotókhoz való viszonyulás.
Számos oka lehet annak, hogy miért fotózunk le egy emberi testet. Az akt jelentős téma, lehet művészi, dokumentarista, tudományos, erotikus jellegű. Viszont a mai képáradatban ez a különbségtétel elvész.
Éppen ezt akarta ábrázolni, hogy hogyan vesznek el. Modellnek olyan embereket keresett, akiknek munkája során akár ténylegesen, mert mondjuk szexmunkás, vagy a közmegítélés szerint, mert mondjuk művész, kapcsolódik a meztelenséghez. Vállalták, hogy 30 napon át naponta készítenek magukról egy digitális aktszelfit úgy, ahogy ők akarják. 13 ember vett részt a sorozatban, 30 ezer fotót kapott tőlük. Elküldték neki, algoritmusok segítségével feldolgozta, digitális montázsokat hozott létre, egy-egy montázsban átlagosan 30 kép szerepel, majd a mintegy 60 végleges alkotást egy XIX. századi eljárással áttette üvegre. Azt akarja megmutatni, hogy a milliószám áradó képekből mennyit fogunk fel, mennyi marad. A három kiállított képen Syporca Whandal médiaművész, performer látható.
Gyakorlatilag csak üveglapra és polaroiddal készít művészi fotókat, néha lyukkamerával. Egy fotográfusnak ebben a mai, szinte túlzott képáradatban nem egyszerű kitűnni, igaz, ő nem is törekszik rá, nem ez a képalkotása lényege. Legalább egy mobiltelefon mindenkinél ott van, bárki alkothat, a rengeteg kép azt jelenti, hogy rengeteg jó kép is készül, a művészinek szánt képek száma is ennek megfelelően növekszik. De az arány nem változik, tette hozzá: zseniális ember mindig sokkal kevesebb lesz, mint kutyaütő.
