Lengyel László (L. L.): Legutóbbi, július 26-i beszélgetésünk egyik fő kérdése az volt, hogy a trumpi Amerika vajon ki tudja-e mozdítani Kínát a saját útjából, mozgásából, vagyis Amerika át tudja-e rendezni a világot Kínával szemben. Akkori közös feltételezésünk, hogy Trump erre nem lesz képes, azóta mintha igazolódna: Kína feltartóztathatatlan halad a maga útján. Sőt, az elmúlt időszak eseményei azt is mutatnák, hogy Kína offenzívába ment át mind a külpolitika – a Sanghaji Kezdeményezés, illetve a BRICS keretében –, mind a fegyverkezési verseny terén. Vajon Hszi Csin-ping elnök diplomáciai offenzívája, amellyel azon igyekszik, hogy Kínát a fejlődő világ vezetőjeként állítsa Amerikával szemben, megnyerve Modi Indiáját is támogatóul, és a nagy hatású katonai parádé erőmutogatása csak színjáték – élés a „Trump-ajándékkal”, vagyis azzal, hogy Trump szétzúzza Amerika szövetségi rendszerét –, vagy valóságos stratégiai fordulat?
Krajczár Gyula (K. Gy.): Nem érzek stratégiai fordulatot. Peking bizonyos értelemben mindig diplomáciai offenzívában van. A fejlődő világban Kína a legnagyobb, a legtőkeerősebb gazdaság, ráadásul szeretne az egész glóbuszon befektetni, kereskedni, infrastruktúrát építeni – természetes, hogy sokan keresik a kegyeit. De a Globális Dél nagyon összetett képződmény – rengeteg széttartó érdekkel, nagyon részleges integrálódási lehetőségekkel –, még annyira sem lehet vezetni, mint a Nyugatot. Ezt India szépen demonstrálja. Modi összerúgta a port Trumppal a tarifák és az orosz szénhidrogén-import ügyében, s így a táncrendjébe beillesztette a kínaiakat is. Ahogy azonban nem volt az amerikaiak elkötelezettje attól, hogy részt vesz a Quad névre hallgató amerikai-ausztrál-japán-indiai egyeztető szervezetben, úgy a kínaiak elkötelezettje sem lett a Sanghaji Együttműködés Szervezetének tagságától. Peking nyilvánvalóan nagyon fontosnak tartja ezeket az együttműködéseket, minden olyan közös cselekedetet bárkivel, akinek valamilyen Amerikát ellensúlyozó szerepe lehet. Szemmel láthatóan még Észak-Koreának is megbocsájtotta, hogy beszállt az ukrajnai háborúba. De én nem sok újat látok ebben. Inkább azt érzékelem, hogy viszonylag sikeresen menedzselik az eredeti stratégiájukat, melynek lényege a további minőségi növekedés körülményeinek biztosítása. Ez az alapja annak a szándéknak, hogy Kína a súlyának megfelelő szerepet játsszon a nemzetközi színtéren. Ennek ideológiai eszközei Hszi Csin-ping sorozatos globális kezdeményezései, melyek közül legutóbb a globális kormányzási kezdeményezéssel állt elő. Ezek ugyan nem tűnnek kifejezetten gyakorlatias eszközöknek, de a fejlődő világ számára azt demonstrálják, hogy Peking bizony foglalkozik a globális problémákkal, nem úgy, mint a romboló Trump. A küzdelem valóságos ringje azonban a kínai-amerikai kereskedelmi tárgyalások sorozata, s az életnek mindazok a területei, amelyek ezzel kapcsolatban vannak. Erről a folyamatról persze csak közvetett tudásunk van, egyik fél sem terheli agyon a nyilvánosságot a részletekkel. A legutóbbi időkig bizonyosnak tűnt, hogy senki sem kapkod, messze nem csak a tarifákról van szó, s talán nem is csak az azokhoz kapcsolódó, az amerikaiak más országokkal folyó tárgyalásain megfigyelhető kiegészítő kufárkodásokról. A kínaiak átfogó, a lehetőség szerinti legszabadabb kereskedelemre, a befektetésekre és a biztonságinak nevezett korlátozásokra is kiterjedő egyezséget akarnak és kínálnak, amely valószínűleg ambiciózusabb cél, mint amelyet az amerikaiak elképzeltek. A megoldásban lehet szerepe, hogy az október 31-én és november 1-én Dél-Korában tartandó APEC-csúcson (Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés – APEC) az eredeti tervek szerint találkozik a két államfő. Hogy így lesz-e, azt persze meglátjuk, mert az időpont közeledtével mindkét fél nagyon igyekszik feljebb srófolni az alkualapját, s olyan intézkedéseket hozni, amelyek súlyos válaszlépésekhez vezetnek. Egy ismeretlen számú menetből álló bokszmeccs kezdeti fázisában vagyunk. A kínaiak nagyon magabiztosak, de egyáltalán nem becsülik le az ellenfelet.
Kínai-amerikai párviadal – Lengyel László és Krajczár Gyula beszélgetéseL. L.: A nagy fejlesztési erőforrás-koncentráció, a tartományok túl-beruházásai a technológiai termékek, elektromos autók, akkumulátorok, napelemek piacán öldöklő árversenyt indítottak el, vagyis az „involúció”, kínai kifejezéssel a „neijuan” folyamatát, amely tovább gyorsította a gazdaság korábbi deflációs folyamatait. „Ha egy cég úgy dönt, hogy csökkenti az árait, miközben hasonló (ha nem is jobb minőségű) termékeket kínál, akkor az összes többi cégnek követnie kell a példáját, különben piaci részesedést engednek át versenytársuknak. Csak egy hangos és látható végrehajtó – a kormány formájában – tud véget vetni ennek a terméketlen spirálnak” – írja Brian Wong. Az eredmény: a csökkenő hozamok következményeként a magánszektor bizalmának megrendülése és az állami beavatkozás. Maga Hszi elnök bírálta „a rendezetlen alacsony árversenyt”. Tudjuk, hogy ez a „túlkapacitás” és „involúció” megjelenik Kínán kívül a fejlődő világban is, komoly importfüggőséget és adósságspirált létrehozva, illetve Európával szemben is. Egyes kínai és nyugati elemzők szerint ez az újabb kipukkadó buborék az ingatlanbuborék után, mások, így például Adam Tooze, úgy vélik, hogy éppen ennek a hatalmas technológiai hatékonyságnak köszönhetően, a napelemek, az elektromos autók és a lítiumakkumulátorok kínai „túltermelésével” és fejlődő világbeli, európai befogadásával oldható meg a klímaválság, a zöldítés. Hogyan vélekedsz minderről?
K. Gy.: Nagyon különös helyzet alakult ki Kínában. Lassan harmadik éve tart az árcsökkenés, ugyanakkor kevéssé lehet észlelni a defláció szokásos következményeit. Az első negyedévben 5,4, a másodikban 5,2, a harmadikban pedig 4,8 százalékos volt a növekedés. A Világbank éppen a napokban módosította felfelé óvatos becslését az idei évre: a korábbi 4 százalékos növekedési kilátásról 4,8 százalékra. A feldolgozóipari befektetések az első félévben 6,2 százalékkal nőttek, s ha csak a magánbefektetéseket nézzük, az még magasabb, 6,7 százalékos. A vállalatok hiteligénye sosem látott magasságokban jár. A jelenség közepében az említett neijuan, magyarul „involúció” szóval leírt jelenség áll. Magyarul valójában ez belső tekerést, feltekerést, tekercset jelent, s a fogalmat már korábban is használták, elsősorban az emberekre, főleg a fiatalokra nehezedő nyomást, a kényszerű karrierversenyt, hajszát írták le ezzel a szóval. Mára már ezt az életmódmintát tagadó mozgalom is kialakult, a mókuskerékből való kiszállást népszerűsítő, úgynevezett „tang ping”, magyarul, mondjuk, lefekvés. Sajnos a vállalatok közötti igen agresszív, széles körű árcsökkenést kiváltó, sok tekintetben eltorzult versenyben a lefekvés az összgazdaság szintjén nem megoldás. Rengeteg vállalatot kiütnek persze, de a finanszírozók nagyon sokszor sokkal tovább életben tartanak versenyzőket, mint azt azok fizikai kondíciója igazolná. A tartományok és a városok ott ugyanúgy küzdenek a befektetésekért, mint itt Kelet-Közép-Európában az országok, s ez olyan túlhajtáson ment keresztül az elmúlt években, hogy masszív árcsapdát hozott létre. Körülbelül egy éve egész sor központi intézkedést léptettek életbe. Még nem látjuk, mi lesz ezek következménye. Az „involúció” a külföldi piacokra legfeljebb ha közvetve terjeszkedik át. A hajszában résztvevő vállalatok jó része nem exportál, az exportképes cégek éppenhogy az otthoni veszteségeiket igyekeznek enyhén ellensúlyozni a külpiacokon. Igazán az ingatlanlufi sem pattant persze szét, bármennyire szurkoltak is ezért az általad említett elemzők. A kínai kormányok hagyományosnak mondható komplex problémamegközelítése, amelyben az átalakításokkal párhuzamosan mindig fontos tényezőként kezelik a termelés, és így a foglalkoztatás – és a fogyasztás – fenntartását, mindig minden várakozás ellenére működni szokott. A jövő kockázatai nem itt, hanem a demográfiában, illetve az amerikaiakkal való együttműködés, vagy együtt-nem-működés területén keresendők. A zöldítés eredményeit pedig meg lehet tapasztalni mindenkinek. Oda kell utazni, s azt fogják látni, hogy a húsz éve még lélegzésre alkalmatlan, zajos, kaotikus közlekedésű kínai városok ma irigylésre méltó körülményeket biztosítanak az ott lakóknak. Ezt hatalmas anyagi és emberi befektetésekkel, technológiai újítások tömegével, a hatalmas piacuk hatékony hasznosításával érték el. Mire a Nyugat megsértődött, s próbálja bizonygatni, hogy itt valami tisztességtelenség történt. A zöld energiák felhasználása területén olyan előnyt szereztek a kínaiak, hogy ha az amerikaiaknak sikerülne valamennyire leválasztaniuk Kínát, sikerülne kettéválasztaniuk a világot, akkor azt majd nyugodtan Zöld Nagy Falnak nevezhetjük, mert ha másban nem is, de ezen a területen a falnak azon az oldalán mindenképpen jobb lesz, mint ezen.
L. L.: Ha jól értelmezem, a világjárvány elhibázott kezelése, a demográfiai romlás és a gazdaság lassulása bizonytalanná tette Kína, de még inkább Hszi Csin-ping helyzetét. Az uralmi ötszögben – a párt, a kormány, a párt- és állami vezetők, a hadsereg és a titkosszolgálat –, erőteljesen megnövelte a párt szerepét, de nem tudta személyes diktatúrává alakítani a rendszert. A „Trump-ajándék”, vagyis Amerika önsorsrontó elkanyarodása, de még inkább az évtizedes technológiai és k+f modell, a ritkaföldfémek monopóliuma kialakításának beérett sikere mintha megerősítette volna egyeduralmi törekvéseit. Mintha befelé és kifelé egyaránt a megrendíthetetlen, biztonságot sugárzó vezető képét vetítenék vele egy bizonytalan világban. Vajon ma már megkérdőjelezhetetlen vezető? Már létezik egy Hszi-rendszer, ahogy volt Mao-, illetve Teng-rendszer?
K. Gy.: A személyi politika mindig is a kínai világ fekete doboza volt. Hszi Csin-ping kezdettől a párt megerősítését és a pártra való támaszkodást használta fel a vezetés stabilitásának megteremtésére. Ennek két magyarázata van. A párt rendkívüli megosztottságban és válságban volt hatalomra kerülésekor, mandátumát többek között az egység megteremtésére kapta. A másik, hogy Hszinek nem volt jól körülírható bázisa a kínai struktúrában, mint az elődeinek például a pártiskola, Sanghaj vagy a hadsereg. Vidékről indulva és vidéken futotta be a karrierjét, s Pekingbe kerülése előtt ugyan már sanghaji párttitkár is volt – amely nagyon kritikus és bázisteremtő poszt a kínai struktúrában –, de csak egy nagyon rövid ideig. A párt megerősítése viszont, mint bürokratikus program, a korábbinál lényegesen ellenőrzöttebb, rigidebb világot hozott el a kínaiaknak. Nagyon megerősítette a pozícióját tartós eredményessége, s meglehetősen jól reagált a hibáira is, amelyek persze nem voltak elhanyagolhatóak, gondolok itt mások mellett a dinamikus zéró-Covid politikára, vagy az állami vállalatok preferálásának túlhajtására. Ezen a héten rendezték a párt Központi Bizottságának úgynevezett negyedik plénumát, amelyen elsősorban a következő ötéves tervvel foglalkoztak, de már a következő kongresszusra való felkészülést is elindították. A kongresszus minden bizonnyal 2027 őszén lesz, két éven belül dől el, marad-e Hszi a posztján. Az ezzel kapcsolatban emlegetett két szóbeli szabályt már korábban kukázta: 1.) egy vezető két ciklust tölthet az élen; 2.) 68 éves kor után már nem kezdenek új periódust – harmadik periódusára 69 éves korában választották meg, s 74 éves lesz majd a kongresszus idején. Ember nincs, aki megmondja, hogy újra fogják-e választani. Nyilvánvaló utódjelöltje nincs. Bár Hszi és elődje, Hu Csin-tao is az alelnöki posztról léptek előre, a jelenlegi alelnök, Han Cseng nem valószínű, hogy számításba jön 2027 után, már csak a kora miatt sem. Akivel a legtöbbet együtt lehet látni Hszit, az a központi titkárság vezetője, egyben az állandó bizottság tagja is, Caj Csi. Budapesten is járt Hszi kíséretében. Ő erős ember, nem is nyugdíjas korú, de nem hiszem hogy túlságosan hosszú távon számolni lehet vele. Ha jelenleg utódra kellene tippelnem, Li Csiang miniszterelnököt nevezném meg. Igaz, ha Hszi Csin-ping egy hétig nem jelenik meg a nyilvánosság előtt, azonnal elindul a találgatás, hogy súlyos beteg, vagy puccsot vezényelnek ellene. Eddig még mindig biztosan előkerült. Élénk vitakérdés, s csak egyre élénkebb lesz, hogy Hszi folytassa-e, de erről a nyilvánosságba egyelőre semmi sem szivárgott át. Hszi-korszakról a kínaiak mindenképpen beszélni fognak, s ha nem történik tragédia, akkor egyértelműen pozitívan. Az ő nevével jelzett „Új Időszak” – eleinte nem is volt világos, hogy mitől lenne annyira új –, azon a felismerésen alapult, hogy a világban valószínűleg kibontakozik az amerikai-kínai szembenállás, s ez sokkal barátságtalanabb környezetet biztosít majd a további fejlődéshez. Emiatt egy sokkal inkább önmagára támaszkodó, ám színvonalban versenyképes, világelsőséget képviselő gazdasági-társadalmi szisztémát kell kialakítani, az ennek megfelelő kapcsolatrendszerrel – Övezet és Út Kezdeményezés (Belt and Road Initiative), technológiai szuverenitás, magas minőségű termelő erők, oroszbarátság, stb., ez mind ebből az alapból nőtt ki. Ám se a belső, se a külső játszmának nincs még vége.
