Egyensúly közelség és elengedés között

Első regényeiben gyakran a családi kapcsolatok törékenységét vizsgálta. A legutóbbi könyvében azonban a tekintet egy kihalt állatfajra irányul. Mi változott: a téma, vagy a hiány kifejezésének módja?

Valójában nem érzem, hogy nagy különbség lenne. Mindig más-más világokat írtam meg, ha van bennük valami közös, akkor az identitás bizonytalansága, a kapcsolatok ingatagsága. Az a két ember között feszülő láthatatlan mikroterület, amelyben az emberi kapcsolatok zajlanak. Az utolsó egyed gondolata is pontosan ennek vizsgálatából jött: milyen lehet egyedül lenni a világban? Utolsónak lenni a saját fajtájából. Amikor kimondtam, a testemben éreztem a bizonyosságot, hogy megtaláltam a regény témáját. Keresni kezdtem, melyik állat tűnt el nem is olyan régen az ember miatt, és amelyhez még elképzelhető, hogy valaki közel kerülhetett. Így jutottam el az óriás pingvinhez. Ám először egyáltalán nem szerettem az ötletet: túl szimbolikusnak, túl érzelgősnek találtam, de kizárásos alapon mégis csak ez maradt. Egy olyan állat, amely valóban az ember pusztításának lett az áldozata, és akivel az ember fizikailag is kapcsolatba léphetett.

A regény megírásához hatalmas kutatómunkát végzett.

Igen, ez az egyetlen könyvem, amelynek a végén bibliográfia is van. A harmadánál jöttem rá, hogy nem tudom, mit tud a főhősöm, Gus, a kihalásról. Tudja-e egyáltalán, hogy létezhet ilyen? Ezért félbe kellett szakítanom az írást, és újra kutatni kezdtem. Térképeket néztem, hajóutakat, sebességet, széljárást számoltam. Tanulmányoztam múzeumi példányokat is: a kitömött pingvinek tollazatát, testarányait, a csőrük ívét. Megdöbbentett, hogy ezek a finom, apró részletek – ezek a semmiségek mennyire segítenek elképzelni, milyen lehet egy ember és egy állat között kapcsolat. Megértettem, hogy minél többet tud az ember, annál szabadabban működik a képzelet. A tudás nem gátolja, hanem felszabadítja az írást.

Úgy ír, mintha minden szereplője belülről élne önben.

Azt hiszem, ez az irodalom lényege is: belehelyezkedni mások életébe. Olvasóként kalóz vagyunk Stevenson-nál, unatkozó polgárnő Flaubert-nél, arisztokrata Proustnál, orosz paraszt Tolsztojnál. Minden olvasás erről a találkozásról szól. Meggyőződésem, hogy mindannyiunkban több érzés, tudás és emlék van, mint gondolnánk – csak fel kell idézni őket. Itt minden Gus szemszögéből van elbeszélve. Hiszen csak azt tudom, amit az ember érez, amikor ránéz. Gus pontosan úgy működik, mint én: érzékel, reagál, értelmez. Ő az én tükörképem ebben. Eleinte nem különösebben érdekli az állat, karrierlehetőséget lát benne. De, amikor hozzáér, amikor látja, hogy éhes, hogy fázik, egyszer csak megmozdul benne valami.

A regényben az állatok iránti empátia nagyon erős, mégsem antropomorf.

Olvastam egy tudósnő, Johanna Berger könyvét a papagájával való életéről. Ezt a zseniális amerikai biológust a madarak addig nem különösebben érdekelték, amíg nem örökölt egy papagájt. Ahogy leírta az életét ezzel a madárral – az intim, kölcsönös megértés kapcsolatát, tudományos nézőpontból is –, megnyitott bennem valamit. Sokat eszembe jutott, amikor a pingvinekre gondoltam. Éreztem, mit jelent a csőr, a toll, a test. A párizsi múzeumban, amikor tanulmányoztam a kitömött példányokat, észrevettem, milyen aprók a tollai, milyen törékeny a teste. Szinte hallottam ahogyan lélegzik.

Élt már együtt állattal?

Sokáig nem. Aztán lett egy macskám. Nem gondoltam volna, hogy ennyire megváltoztat majd. Ha ő nem lenne, valószínűleg eszembe sem jutott volna ez a történet. Évek óta együtt élünk, közös kódunk van. Néha elgondolkodom, vajon tudja-e még, hogy más fajhoz tartozunk.

A könyv számos díjat nyert, és sok nyelvre lefordították, köztük magyarra is.

Ami csodálatos, mert ennyire intenzíven még soha nem találkoztam az olvasókkal, akik mindenütt máshogyan, mégis személyesen reagáltak rá. Ugyanakkor nehéz is, mert sokáig azt éreztem: talán soha nem fogok tudni még egyszer ilyen tiszta, egyszerű történetet írni. Egy férfi és egy állat. Semmi több. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a bonyolult a magasabb rendű, ám az egyszerű sokkal nehezebb. A történet íve olyan egyenes és tiszta volt, hogy utána szinte bénultan ültem a gép előtt.

Mi a munkamódszere?

Nagyon fegyelmezett vagyok, általában nyolc hónap alatt készülök el egy könyvvel. Amikor írok, annak szentelem az egész napot. A kezdés mindig gyötrelmes: órákig ülök, és nézem a képernyőt, közben főzök, mosogatok, kávét főzök. Rengeteg verziót kidobok, mire megjön az első jó oldal. De onnantól már nem is élek másban, csak a regény világában. A testemben érzem, merre kell haladni.

Ön szerkesztő is. Képes elválasztani ezt az írói szereptől?

Igen, mert főleg esszéket szerkesztek, nem regényeket. Külön kell választani a kettőt időben, az írásnak teljes figyelem kell. És szükségem van egy külső szemre is. A férjem olvassa a kézirataimat – ő korábban a szerkesztőm volt, most újságíró. Néha összeveszünk, én megsértődöm, mire ő felajánlja, hogy hagyjuk abba. De persze soha nem hagyjuk abba, mert ez a közös szellemi terünk, és ez nekem nagyon fontos.

A színházban szokták mondani, hogy a gyerek vagy állat a színpadon biztos siker. Vajon egy könyvre is igaz?

Biztosan. Úgy gondolom, hogy egy állat ereje az ártatlanságában rejlik. Tiszta lények, a kiszolgáltatottságuk megérint minket. Ugyanakkor az is igaz, hogy ha csak a spontán érzelem irányít, abból veszélyes dolgok születhetnek. A történelemben sokszor láttuk: a pusztán emocionális reakciók könnyen sodorhatnak a tömeg logikája felé. Ha nem gondolkodunk, csak meghatódunk, abból akár fasizmus is lehet. Ezért kell, hogy az empátia mellett ott legyen a tudatosság, a reflexió.

A könyvírás megváltoztathatja a világot?

Azt hiszem, igen – de nem úgy, hogy az író ezt elhatározza. Az írás akkor képes hatni, ha őszinteségből és igazságból születik. Nem az akarás, hanem az igazmondás kényszere adja az erejét. Nem vagyok aktivista, nem szeretem a militáns irodalmat. Inkább a jóságban hiszek. Lehet, hogy ez giccsesen hangzik, de számomra ez az egyetlen komolyan vehető alap. Grossman Élet és sors című regényében egy bolsevik és egy SS-tiszt beszélgetésében hangzik ez el a fogolytáborban. Hogy nem az ideológiák, hanem az emberi jóság számít. Ahogy Hannah Arendt mondta: a gonosz lehet banális – épp ezért a jóság soha nem lehet tudatos. Az empátia és a könyörületesség tart meg bennünket emberségesnek. A diktátorok is mindig „a jóért” cselekednek. A jóság viszont soha nem kényszerít, nem lehet program. Gorkij hitt abban, hogy az irodalomnak programja lehet, de épp ezért vált zárttá a világa. Tolsztojnál ezzel szemben hatalmas terek nyílnak meg – ebben a nyitottságban, a sokféleségben rejlik az, ami valóban képes változást hozni.

A könyvben egy ponton Gus megpróbálja visszaadni az állat szabadságát. Lehet szeretni valakit anélkül, hogy birtokolnánk?

Megpróbálja elengedni, de nem sikerül. Nem hiszem, hogy a szeretet ára a szabadság elvesztése lenne. Gus megmenti, mert nem tehet mást. Aztán visszaadná a szabadságát – de már nincs hová visszatérnie. Ez az igazi tragédia. Gyakran vitatkozom a férjemmel arról, hogy vajon a mi macskánk boldogabb lenne-e, ha szabadon élne? Nem tudom. Talán ez is antropomorfizmus, hogy a saját szabadságfogalmunkat vetítjük rá. De talán a szeretet mindig egyensúlykeresés a közelség és az elengedés között.