Hubay Miklós műve remekül adja meg a lehetőséget egy nagy Művésznek és Művésznőnek. A közönség pedig jutalmazza is, immár több mint 60 éve kerül színre különböző felállásokban. Legutóbb a Nemzeti Színház mutatta be Udvaros Dorottyát és Blaskó Pétert tüntetve ki a főszerepekkel. A Rátóti Zoltán rendezte előadás alapján egy éve tévéfilm készült. Ez sem maradt jutalom nélkül, elnyerte az idei Magyar Mozgókép Fesztiválon a legjobb tévéfilmnek és férfi főszereplőnek járó díjat,
Ahogy ebben a „műfajban” szokás, jól felépített, de lazán kezelhető, könnyen követhető kis történetet kell életre kelteni, kiszínezni. A nagy francia zeneszerző, Hector Berlioz (akinek a Rákóczi-indulót köszönhetjük) élete alkonyán felkeresi gyerekkori szerelmét, a vidéki, kispolgári környezetben megőszült, nála idősebb Estellát, hogy megkérje a kezét. Ám hiába a szenvedélyes vallomás, az emlékek felidézése, az asszony végül tapintatosan elutasítja. Romantikus fellángolás és józan életbölcsesség kerülgeti, érinti, szurkálja egymást az életrajzi tényre épülő játékban. Udvaros decens megfáradtsággal ragyogtatja meg nőiességét, Blaskó az önimádó férfiasság érzelmeit ropogtatja. Ízlésesen kivibrálják magukat, örülünk nekik, de számomra az egész a kelleténél is egysíkúbb. Mondhatnám, szimpla. Élettelenül túllihegi a szerelem csodáját. De lehet, hogy az a baj, Udvaros Dorottya még mindig hódítóan elbűvölő jelenség. Alig látszik rajta a kor. Ami tompítja ennek a múltidéző, időskori szerelmi játék sajátos báját.
A Videán fellelhető a darab őselőadásából készült 1964-es tévéjáték. Tolnay Klárival és Sinkovits Imrével. Ádám Ottó rendező valójában arra kérte korábban Hubayt, keressen egy laza francia darabot Tolnaynak. Mire ő inkább írt egyet. Jobban jártak vele. Legendás duett kerekedett ki a dologból, a 80-as években újabb tévéjáték készült a műből – ugyanezzel a párossal. De nézzük az első változatot! A játékstílus a kornak megfelelően tradicionálisabb, teátrálisabb, harsányabb. De a darabhoz mintha ez illene jobban. Remekül funkcionál, hogy a harmincas éveiben járó Sinkovitsot öregítik idős Berliozzá. Tolnay pedig elképesztő eleganciával mer öreg és enyhén provinciális lenni. Fájdalmas irónia lengi be a játékot. Átélhetően, meghatóan, nagy sóhajtásokra késztetve. Az önimádó zenészóriás kudarcok után magánéletében komponálna meg egy nagy, romantikus szerelmi szimfóniát, amely elsősorban róla szólna. Érzelmei mélységéről, áradó hűségéről, amely meg kell hogy végre hódítsa imádottja, azaz közönsége szívét. Egy vidéki városban, hiszen mit neki a nagyvilág! Estella azonban ösztönösen átlát rajta. Élvezi az udvarlást, az ifjúság leheletét, olykor sejtelmesen visszajelez, kicsit incselkedik, de végül, megengedve pár boldogságpillanatot, szépen, tapintatosan lehűti a zeneszerzőt. És úgy tűnik, nemcsak azért, mert elmúlóban az élet, és annyira nem volt rossz, hogy a végén hűtlenek legyünk hozzá. Hanem egyszerűen azért, mert nem szereti annyira a férfit, legyen bármilyen szenvedélyes, zseniális is. Nem az életkori különbség az oka, hogy annak idején mással volt szerelmi viszonya. Tudják mindketten, mi a szerelem, csak nem egymással élték meg. Nem élhetik meg idősen sem, éppen azért, mert tudják.
Kedves, könnyed, ujjsimogatóan élet-bölcs darab. De bármelyik változatát nézzük is ma, komolyan elgondolkoztathat a benne megbúvó, alapvetően máig teljesen természetesnek tartott patriarchális szemlélet. Mivel akarja felkorbácsolni Berlioz, a romantikus Férfi a Nőt? Hogy elvesztegette az életét egy kisvárosban, a családi élet kispolgári sivárságában. Remek. És mit kínál helyette? A szerelmét. A Férfi igazi szerelmét. Estella lánya a két hős találkozását részben kihallgatva azért sóhajt fel keserűen a darab végén, mert ő sosem ismerhette meg a szerelmet. Mi kell tehát a Nőnek a boldogsághoz? Az igazi Férfi. Ennyi. Felszabadultan szolgálhatja, ebben az érzelemben kiteljesedhet. Talán fölösleges is számára a szerelminél nagyobb egyenjogúság. Lehet, hogy a munka, a termelő, társadalmi kreativitás, az önmegvalósítás igénye csupán pótcselekvés. A meg nem élt szerelem helyettesítése. Mi, férfiak, ma már általában nem ezt gondoljuk, de még mindig fertőzi érzelmeinket, viselkedésünket. Hubaynak talán nem volt ilyen szándéka, de Berlioz ősz lángolását figyelve adhatunk magunknak egy fricskát.
