Behízelgő, ha azt gondolja célravezetőnek, de ellentmondást nem tűrően parancsoló, ha azt. Széles mosolyú és haragvóan villámló tekintetű. Jókora érzelmi skálán játszik, s bár önkéntelenül is ki-kibukik belőle az őszinteség, sőt csipetnyi naivitás, de azért ő mások naivitására, hiszékenységére épít. Megorrontja, ki mire fogékony, mit akarna hallani, és azt mondja. Parádés emberismerő. Az orruknál fogva vezeti az embereket. A mosolygó gyilkos típus. Aki fenemód vonzónak tud mutatkozni, és ezért hatványozottan veszélyes, mert mire igazán kimutatja a foga fehérjét, addigra már sokat árt. Haszonleső fenevad a jóság, ebben az esetben a gyógyító álarcában, miközben valójában nem az.
A társulat improvizációi alapján Kincses Réka rendező maira hangolta, átírta Molière klasszikusát. A darab ihlető forrás, megmaradt a figurák neve, de más kontextusba kerültek, esetleg a nemük is megváltozott. Szokás ez manapság, egy utcával odébb, a Katonában például ifj. Vidnyánszky Attila „némacsend” címmel a Hamlet persziflázsát játszatja, egyáltalán nem véletlenül a Színház- és Filmművészeti Egyetem hol feltámadó, hol ismét elparentált Ódry Színpada előteréről koppintott díszletben. Persze vannak áthallások, ahogy a Madame Tartuffe esetében is.
A történet szerint egy berlini természetgyógyász iskolában összetalálkozik két magyar, Barbara Tartuffe, aki ugye Molière esetében férfi, illetve Orgon, aki amúgy szintén az, de itt Petrik Andrea alakítja. Ő az, akit behülyít tévtanaival, álszentségével, jól kieszelt hazugságáradatával Tartuffe, az egész családja kisemmizésére törekedve. Amikor először meglátjuk, Barbara tolószékben ül, kiszolgáltatott helyzetben. Gyógyulni jött, az öngyógyítást is tanulva. Ám amikor ráérez arra, hogy Orgon könnyen sebezhető, labilis személyiség, aki az orránál fogva vezethető, annyira „rácuppan”, olyan mohón be akarja hálózni, hogy a tolószékből is kipattanva hinti az igét. Groteszkbe átcsapó jelenet. Megelőlegezi a produkció stílusát, ami teli van abszurditással, ahogy a valóság is. Tulajdonképpen az abszurd vált realitássá. Ezt meglehetősen jól leképezi a kissé csapongó, mozaikos előadás, ami szemléletesen érzékelteti a kiszámíthatatlanságot, a fejetlenséget, a káoszt, a fokozódó félelmet, ahogy a Tartuffe-típusú galádok fenyegetően eluralják a világot.
Eszembe jut Udvaros bravúros alakítása a Nexxt című, Tasnádi István által írt, Schilling Árpád által rendezett darabban, a Bárkában, amiben tévés műsorvezetőt adott, és amit bizonyos mértékig a mostani szerep előzményének sejtek. Ez a profi, elaljasodott manipulátor a valóságshow-t odáig vitte el, annyira meghajszolta a szereplőket a minél nagyobb nézettség érdekében, hogy élő adásban gyilkosság történjen. Ő is mosolygó gyilkos volt. A kamerába belenézve igazságról, erkölcsről, etikáról papoló; vizet prédikáló, de bort ivó. A média, és ezzel együtt a saját hatalmától és karizmájától megrészegedő.
Tartuffe is karizmatikus, mind Molière művében, mind modern kori változatában. Ettől lehet a hiszékenység vámszedője. A Katonában, több mint öt évvel ezelőtt, Bocsárdi László kiváló rendezésében Máté Gábor Orgonja annyira megszédült Keresztes Tamás Tartuffe-jétől, hogy karjait kitárva, repdesve érkezett a deszkákra. Petrik Andrea Orgonja, ha nem is repdes ennyire, de a sarlatán hívőjévé, követőjévé válik. Sikerül behálózni, megtéveszteni, függővé tenni, felkészíteni az áldozat szerepre. Elhomályosítani a szemét, hogy a hazugságot igazságnak lássa.
Tartuffe a nézőknél is próbálkozik. Szembefordulva velünk utasításokat ad, csaknem hipnotizálni igyekszik bennünket.
Ráveszi a közönség tagjait, hogy hunyják be a szemüket, koncentráljanak, szálljanak magukba. Én nem szálltam kellőképpen, és végig lestem a nézőtéren. Csaknem mindenki végrehajtotta a manipulátor utasítását. Persze felfoghatjuk ezt úgy is, hogy színházban vagyunk, és együtt játszunk a nagy színésznővel. De akkor ugyanilyen alapon játszhatnánk azt is, hogy mi bizony egyáltalán nem működünk együtt, mert számunkra igencsak kilóg a lóláb. Szeretném, ha ez legalább néhányszor megtörténne. Nem felejtem el, amikor Bozsik Yvette rendezésében a Kabaré című musicalben, a Centrál Színházban az ébredező fasiszták kórusba szerveződve toborzódalukkal megénekeltették szinte az egész nézőteret. A közönség zöme, mert felszólították őket, kötelességtudóan velük fújta a lidérces nótát. Hátborzongató volt.
Udvaros is tud hátborzongató lenni. Érzékelteti, hogy ez a rusnya alak akaratátvivő képességgel rendelkezik. Pernelle asszony, aki eredetileg Orgon anyja, és a darab végéig a leghiszékenyebb, szintén nemet váltott; most a sajnálatosan megbetegedett Hegedűs D. Géza helyett talpraesetten beugró Kőszegi Ákos formálja meg apaként. Ebben a verzióban neki is jócskán van vaj a füle mögött, amivel zsarolható. Annyira, hogy végül agyvérzést kap, megnyomorodva, beszéd-képtelenül tér vissza a méhkasként felbolydult családba. A klasszikus műben van egy fia és egy lánya. Ezúttal egy fia van, aki váratlanul bejelenti, hogy nőnek érzi magát. Lesz kiakadás rendesen. A második részben már nőként kifestve tér vissza megformálója, Liber Ágoston. Valér, akit Orgon lányának udvarlójaként szoktunk meg, Tartuffe agresszív fullajtárává változott Kövesi Zsombor képében. Ertl Zsombor Philipként, Majsai-Nyilas Tünde Ursulaként, Horváth Szabolcs Elmiraként, Bölkény Balázs Cléante-ként, Balázsovits Edit Dorine-ként szolgálja az előadást, amit a színészek láthatóan abszolút élveznek. Kincses Réka rendezőnek sikerült felszabadítania az alkotókedvüket. Gergye Krisztián fantáziadúsan kifejező mozgásokat ötölt ki számukra. Enyedi Éva dramaturgként nyilván igyekezett összefogni a kissé szertelen szöveget. Csiki Csaba egy hosszú díványt, rajta plüssállatokkal tett meg fő díszletelemmé, jelezve, hogy ebben a családban nemigen tud felnőni senki. Cs. Kiss Zsuzsanna jelmezeiben is vannak gyermekes vonások.
Amikor már úgy gondoljuk, hogy sikerült Tartuffe-t legyőzni, Orgon jelenti be, hogy megcsinálja azt a hatalmas gyógykomplexumot, amit a sarlatán akart a család pénzéből. Majd mindannyian felénk fordulnak, és hasonló szuggesztióval próbálkoznak immár közösen, amivel Tartuffe, megmutatva, hogy amit képviselt, hideglelősen terjed a világban.
