Önkompromittáló őszinteség – Bódis Krisztával az Istenhegy-trilógiáról

Tüdős Klára élettörténete, akárcsak az ön által írt, az életét feldolgozó regény: nőtörténet. És érdekes módon annak a története is nőágon mesélhető el, ahogyan kapcsolatba került az első magyar rendezőnővel, gyerekkorában ugyanis a nagymamájával abba a budapesti református templomba járt, ahová az idős Klára asszony is; majd a 2010-es évek második felében az ön édesanyja újraolvasta Tüdős Klára Csizma az asztalon című önéletírását, és a figyelmébe ajánlotta – ide vezethető vissza az elhatározása, hogy filmre viszi az életét, amiből végül is a háromkötetes regény kerekedett: az Istenhegy-trilógia, melynek záró darabja idén nyáron jelent meg. Elsőként arra lennék kíváncsi, mit tudott annak idején gyerekként az akkor már a nyolcvanas éveit taposó Klára néniről.

Anyai nagyanyámmal és a szüleimmel a Gyulai Pál utcai református gyülekezetbe jártunk, és pár paddal ült előttünk Klára néni, azaz Zsindelyné Tüdős Klára, akiről a nagymamám és a családunk azt „suttogta”, hogy egy igazi békebeli úrinő. A nagymamám konzervatív köztisztviselő-családban nőtt fel, és bizonyára régi emlékeket idézett benne egy Horthy közvetlen környezetéből érkező úrinővel, a két világháború között alkotó művésszel és világhírű divattervező dívával kapcsolatban lenni, akit ráadásul az ötvenes években kitelepítettek. Mondjuk mindez a templomba járással együtt a hetvenes években olyan volt, mintha nyilvánosan szamizdatot olvasnál. Klára néniről azt is beszélték, és így is történt, hogy a kitelepítést ugyan nem kerülhette el, de a kommunista Apró Antal, az MSZMP vezető funkcionáriusa intézte el neki, hogy nyugdíjat kaphasson, és hogy a férje, a Horthy-korszak egykori minisztere, Zsindely Ferenc halála után, 1963-ban kiutazhasson Ausztráliába az oda kivándorolt lányához és az unokáihoz, mivel a háború alatt az Istenhegyi úti villájukban bújtatta – közel száz zsidó üldözöttel együtt – Apró Antal feleségét és gyermekét.

Azonban a hálás támogatásnak is nyilván megvolt a határa, hiszen a Csizma az asztalon először csak külföldön jelenhetett meg.

Klára néni különösen fontos volt a református egyháznak, hiszen ’44-ben őt kérte fel Ravasz László püspök az Országos Református Nőszövetség elnökének. A Csizma az asztalon című könyv 1978-ban, Bernben, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadásában jelent meg. Ez egy olyan szervezet volt, amelyet a nyugati magyar emigráció hozott létre, főleg értelmiségiek, lelkészek, tudósok részvételével. Tulajdonképpen maga Tüdős Klára volt a „csizma az asztalon”, hiszen először érthetetlen volt számára, miért is kérik fel őt egyházi posztra – épp őt, a reflektorfényben álló, lapok címlapján szereplő művészt, aki megvettette és elhatárolódott az ájtatoskodó úriasszonyok típusától. Hát hogyan tudná ő hitelesen betölteni a posztot?! Ám nagyon is „földi” oka volt annak, hogy őt bízták meg ezzel a feladattal, mert a református egyház akkor már nagyban együttműködött Raoul Wallenbergékkel is a zsidók keresztelése és mentése ügyében, és bizonyára szükségük volt egy agilis, ügyes organizátorra, aki mindent meg tud szervezni és szerezni, és aki számos társadalmi ügy élharcosa volt, például megalapította és támogatta a szegénysorból érkező paraszt fiatalok egyetemi szakkollégiumát, elindította a szegények étkeztetésének mozgalmát, és „lelke volt” a Szellemi Magyarország urbánusokat és népie­ket kibékítő szalonjának is. A felkérés idején 50 éves nő végül vállalta, de aztán messze túl is teljesítette a feladatát. A felkérése ugyanis szinte egybeesett az ő nagy megtérésével, amikor igazi krisztusi érintettséggel, a vagyonát is elosztogatva elkezdte menteni az Erdélyből menekülteket és az üldözött zsidókat. A háború után az egyházi ébredési mozgalom élére állt, úgyhogy az már az egyházra is veszélyt jelentett, mert komoly vetélytársa lett a hatalomra törő kommunistáknak a maga valóságos emberközpontúságával, mely krisztusi szegénységet, szelídséget és cselekvő szolidaritást hirdetett. Klára néni egy idő után iszonyú veszélyes volt! (nevet)

Miért és hogyan hatott ösztönzőleg önre, hogy a több önéletrajzi mű (a Csizma az asztalon mellett a Rongyok című írás) és a már olvasható biográfia (Dizseri Eszter tollából) után megírja a saját változatát, regény formájában? Miben látta azt, hogy hozzá tud tenni a már meglévőkhöz?

Annak ellenére, hogy nagyon nehezen szoktam meg a tőlem kissé idegen, hol kicsit fölényeskedő, hol kicsit mentegetőző Tüdős Klára-elbeszélői hangot, a történet, amit el akar mesélni – a XX. századi nőtörténet és az ő lelki útja –, lenyűgöző és döbbenetes volt. Ahogy egy művelt európai, magyar nő szemszögéből tablót ad a XX. századi magyar feudalisztikus viszonyokról, a magyar hintapolitikáról, a nemzet kitettségéről a német pressziónak, a zsidóüldözésekről, nagyon más fénytörésben láttatja a közelmúltunkat.

A Csizma az asztalonban máskülönben a fókusz inkább az isteni kegyelem egyes állomásain van. „Aki az Istent szereti, annak minden javára szolgál” – ez a prizma, amin keresztül elmeséli az életét. A Rongyok című kéziratban fennmaradt önéletírásában viszont a hetvenéves Klára néni emlékszik vissza a múltra, magyarázó, értelmező emlékiratot ír. Én ezzel szemben időben előrehaladva és jelen időben mesélem újra az élettörténetét, kifejezetten azokat a történeteket kibontva, amelyek a legjellemzőbben rajzolják fel a pálya ívét. Amit pedig az önéletírásban lelkiismeret-furdalás árnyéka leng körül, ez az elbeszélési mód objektivizálni képes. Tüdős Klárának, miután meghalt az apja, anyagilag tönkrement a családja, és bár ő tovább szeretett volna tanulni, a család a férjhez menést, így a vagyoni helyzet rendeződését várta el tőle. Az első házassága minden másból fakadt, csak nem saját akaratból. Az egész magánélete a társadalmi elvárások nyomása szerint alakult, míg csak fel nem szabadult, meg nem hozta a saját döntéseit. De mi történik a huszadik század elején azzal a tehetséges, tanulni vágyó asszonnyal, aki a gyermekáldást és a hagyományos családi életet bilincsnek érzi, majd a munka és a művészet mellett döntve elválik a nagybirtokos, katona férjétől?

A regényéből megtudjuk, ahogy azt is, hogy Tüdős Klára tevékenységi köre igen sokrétű volt, de az 1943-ban forgatott és bemutatott Fény és árnyék című filmje révén az első magyar filmrendezőnővé avanzsált. Milyennek találta a művét?

Fontos megjegyezni, nemcsak az első magyar forgatókönyvíró és filmrendezőnő volt, hanem az első magyar színházi és operarendező-nő is. Hevesi Sándor, a Nemzeti Színház igazgatója rendszeresen maga mellé ültette és konzultált vele, de a plakátokra nem írták oda a nevét. Alkatilag volt rendező, de sok területen volt egyaránt tehetséges: a modern táncban, az iparművészetben, a textilművészetben, a divatruha- és jelmeztervezésben. Művelt, több nyelvet beszélő, világot látott asszony volt, néprajzkutató, gyűjtő, ügyeket, embereket patronáló társadalomformáló egyéniség.

A végül egyetlen mozifilmje tökéletesen kilóg a korszak mozgóképalkotásai közül: a nőkről szól. Arról, hogyan viszonyulnak a házassághoz, a karrierhez, a másik emberhez, a gyerekekhez. Nagyon érződik a filmen, hogy egy erős, tudatos, egyúttal kísérletező rendező alkotta. Például a műtermi jelenetek közé gyönyörűen beledolgozott több külszíni felvételt, így egy igazi balatoni vihart is, amivel elvitte a filmezést a korra nem jellemző dokumentarizmus felé. Emellett az enteriőrjein, a filmzenén és a karakterein keresztül világosan látszik, milyen izgalmasan tudta integrálni a sokoldalú művészeti, néprajzkutatói ismereteit.

Többedik látásra volt számomra igazán érdekes a film, akkor, amikor már az említett, Rongyok című önéletrajzát is elolvastam. Ebben a visszaemlékezésében már-már önkompromittálóan őszinte bizonyos párkapcsolati részleteket illetően. Ezért is jártam el úgy a regényben, hogy minden kényes-kínos résznél szó szerint idézem őt, jelezve azt is, hogy ezt nem én találtam ki – ő az, aki így szembe tudott nézni a vele megesett dolgokkal. Miután tehát megismertem a kéziratából a teljes történetét, már árnyaltabbnak láttam, amit a filmvászonra tett, nem annyira didaktikusnak, mint elsőre véltem a jó és a rossz nő figuráját, vagy a főszereplő színésznő megtérésének történetét, a görög tragédiát idéző motívumot: a méltóságát megőrizni akaró, a megcsalatását nem tűrő asszony válását, „mint az istenek büntetése”, a gyermekeinek halála követi. Aztán a lelki gyógyulást, amikor a főhősnő lemond a korábbi, fényűző életéről, hogy „megtalálja azt”, vagyis a Szentírás szerint is igaz életet. Mária a villájába fogadja a falusi szegény gyermekeket, tanítja, neveli őket – ez történik Tüdős Klára Fény és árnyék című filmjében 1943-ban! S mi zajlik 1944-ben a valóságban? Klára az őt nyakra-főre csaló Zsindelytől majdhogynem elválik, az Istenhegyi úti villájukba pedig menekült gyerekek hadát fogadja be, hogy megmentse az életüket…

Tüdős Klára körül nyüzsögnek a történelmi figurák Blaha Lujzától Lesznai Annán, Balázs Bélán, Bajor Gizin át Tamási Áronig, hogy csak a művészvilágból említsek neveket. De a regényben van legalább három fiktív alak, akik kulcsfontosságúak mind Klára életében, mind a regény felépítésében: a cserfes cseléd, Szabó Erzsébet, a titokzatos kalandor, Gedeon Frankenburg és a svájci nevelőintézetben megismert, későbbi levelezőpartner, Ethel, a manilai amerikai kormányzó lánya. Kik ők, és milyen szerepet töltenek be a műben?

Ethel létező személy volt, de a levelezése Klárával valóban fikció, ami arra szolgál, hogy elmeséljek általa bizonyos dolgokat, történéseket.
Ha a regényben Klára Don Quijote, akkor Erzsi az ő bölcs segítő Sancho Panzája. Mintha csak egy vásári komédiából lépett volna elő, humoros, vicces, olykor még az autonóm és szabad Kláránál is függetlenebb figura, aki mindenről és mindenkiről mindig megmondja a véleményét a maga népi bölcselkedő módján. Az ő funkciója az is, hogy Klára szemszöge mellett egy másik nézetből is rálássunk az ábrázolt világra, egy másik társadalmi osztály képviselője által – az ő szemén keresztül Klára is más fénytörésben látszik. Elfogult, de éles fényben.

Ugyanakkor szerettem volna némileg eloldozni Klára karakterét a történelmi és társadalmi megkötöttségek közül, megajándékozni azzal a lehetőséggel, ahogy a leginkább önmaga lehet. Mindezt Frankenburg kísértő figurájával való kapcsolatában tudtam megvalósítani. Mind férfiként, mind mefisztói alakként kísértő, fényhozó (lux-lucis) mivoltában is ördögi, egyúttal élő lelkiismeret, aki kritizál, de lehetőséget is ad. Káprázat. Amikor kellene, soha nincs ott, de mindenről mindent tud, sőt a háttérben manipulál, kicsit olyan, mint a fedőtevékenységben dolgozó ügynök: modern és titokzatos.

A három, időben tagolt kötet – I.: 1906–1919; II.: 1919–1941; III.: 1941–1945 –, 2022-ben, 2023-ban és 2025-ben megjelenve olvashatóan eltérő időszerkezettel íródott. Az első egyenes idővonalú elbeszélés, a második az időben hurkokat képez, a harmadik, mely a leghosszabb terjedelmű, mégis a legrövidebb időtartamot írja le, egyszerre sűríti össze és tágítja ki az időt. Mi a magyarázata ennek a kötetidős kísérletezésnek?

Az adott elbeszélt korszakkal való rezonancia mindig tudatos a részemről az elbeszélés hangját tekintve. Azzal együtt, hogy intuitív alkat vagyok e szempontból, hagyom magam vezetni a megérzéseim, a korabeli nyelvezet és stílus által. Az első könyvnél a század eleji szecessziós beszélyekből merítettem, korabeli források átiratait is hasznosítom, például amikor a kisasszonyképző-beli matematikatanításról írok, vagy bármikor a ruhatervezés, a varrás vagy a néprajz szóba kerülésekor. Fontos számomra a szöveg hatása az érzékekre, a nyelv által megidézett életforma külsőségei, vagy éppen az enteriőrök, a konyhák, sufnik, varróműhelyek illata, a színek és formák, atmoszférateremtő erővel bírnak. A második kötet esetében a(z idő)szerkezet a hímzés metodikáját követi, nem elfeledve, sőt kiemelve Klára Pántlika nevű nagy sikerű nőidivat-szalonját, és a ruhák elkészítésével, valamint a népi hagyományokkal való kapcsolatát (lásd „kismagyar” viselet). Az első tűszúrás a jelen, amiben éppen vagyunk, aztán visszamegyünk teljesen előre, öltésről öltésre. A harmadik kötetben rövidebb az időintervallum, de részletesebb a nem mindennapi hétköznapok megjelenítése, emiatt belassul az idő. Mintha a háborúba sodródásnak, aztán pedig a háború másodpercre bontott éveinek soha sem lenne vége.

+1 KÉRDÉS
Mit gondol, sikeresnek tekinthető Tüdős Klára sok-sok korabeli elvárásnak fittyet hányó, szabályt áthágó tevékenysége abból a szempontból, hogy példával szolgálhat a késői nő utódok számára?

Dizseri Eszter készített egy retro­spektív dokumentumfilmet Tüdős Kláráról, amiben van egy hangbejátszás, és ott Klára néni elmondja, hogy miért elégedett az életével. Azt vallja, hogy a létezésnek az adakozó szeretet ad értelmet, és ő adakozó szeretettel élte az életét, ami ezáltal többé, gazdagabbá lett… Ezzel pedig nemcsak a nők, hanem minden ember számára például szolgál az élete.