Han Kang: Nem válunk szét (részlet)

Sűrűn zuhogott a hó.
A mező, amelyen álltam, egy dombban ért véget, és az emelkedőtől egészen az én oldalamig ezernyi fekete fatörzset állítottak fel. Különböző magasságú törzsek voltak, mint különböző korú emberek, és olyan vastagok, akár a vasúti talpfák. Mégis inkább dőltek és görbék, mintsem egyenesek. Mint ezernyi, egymás felé forduló, görnyedt férfi, nő és vézna gyerek.
Talán egy temető, gondoltam.
A törzsek pedig fejfák?
A fekete fatörzsek között sétáltam, miközben sókristályhópelyhek hullottak rájuk meg a mögöttük lévő földhalmokra. Aztán hirtelen megtorpantam, mert éreztem, hogy lassan átázik a tornacipőm. Furcsa, mondtam magamban, ahogy a víz ellepte a lábamat. Megfordultam, és nem hittem a szememnek. A mező túlsó végében, ott, ahol korábban a horizontot sejtettem, a tenger húzódott, és éppen jött a dagály.
Észre sem vettem, hogy hangosan teszem fel a kérdést:
Miért raktak ide sírokat?
A tenger egyre gyorsabban emelkedett. Tényleg naponta kétszer jön és megy a víz? Vajon már elvitte az ár a csontokat a lejjebb lévő sírokból, és csak a földhalmok maradtak?
Nem maradt sok idő. A víz alá került sírokkal nem lehetett mit kezdeni, de a dombhoz közelebbi halmokból még át lehetett helyezni a csontokat. Mielőtt odaér a tenger, vagyis most. De mégis hogyan? Nem volt ott más, csak én. Még egy ásó se volt nálam. Mit kezdhetnék én egyedül ennyi sírhalommal? Fogalmam sem volt, mit tegyek, csak cikáztam a fekete fák között, és a víz már a térdemig ért.
Amikor kinyitottam a szemem, még nem is hajnalodott. Eltűnt a hóesés, a mező, a fekete fatörzsek, az emelkedő tengervíz. Sötét szobám ablakára pillantottam, majd becsuktam a szemem. Már megint arról a városról álmodtam. Hideg tenyeremet a szememre tapasztottam, és feküdtem tovább.

2014 nyarán álmodtam mindezt, nagyjából két hónappal azután, hogy megjelent a városban történt mészárlásról szóló könyvem. A következő négy évben nem foglalkoztam az álom rejtett jelentésével. Majd az előző nyáron egyszer csak felmerült bennem, hogy talán nem is a városról szól, és hogy hibás vagy elhamarkodott következtetést vontam le az első, zsigeri érzésem alapján.
A nagyjából húsznapos trópusi kánikula időszaka volt ez. Szokásomhoz híven a nappaliban feküdtem, az elromlott légkondicionáló alatt, és aludni próbáltam. Többször is lezuhanyoztam, elterültem a földön, de izzadt testem csak nem hűlt le. Hajnali öt óra körül végül mintha mérséklődött volna a hőmérséklet. Ám tudtam, hogy csak rövid enyhülésről van szó, mert harminc perc múlva megint felkel majd a nap. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy most már tényleg aludhatok egy kicsit, és félálomba merültem. De a lezárt szemhéjam mögött hirtelen felvillant az a mező. Az ezernyi fekete fatörzsre finoman rátelepedő hópelyhek, a kivágott törzseken sórétegként összegyűlő kristályok, melyek olyan élénken repülnek, mintha csak élnének.
Magam sem tudtam, hogy miért, de rázkódni kezdett a testem. Úgy remegtem, mint aki zokog, de nem folytak a könnyeim, még csak könnybe sem lábadt a szemem. Rettegés volt ez? Szorongás, izgalom vagy hirtelen fájdalom? Nem. Fagyos ébredés, amitől egymáshoz koccannak a fogaink. Egy óriási, láthatatlan kard – olyan nehéz, hogy egy ember képtelen lenne felemelni – lebegett a levegőben, és felém mutatott. Én meg csak feküdtem, szemben a karddal.
Ekkor jutott először az eszembe, hogy a sírhalmok csontjait kimosó tenger nem feltétlenül a mészárlás áldozatait vagy az azóta elmúlt fájdalmas időt testesíti meg. Talán személyes jóslat. Ez a hely a víz alá került sírhalmokkal és a néma fejfákkal az előttem álló életemet tárja elém.
Vagyis a jelent.

A négy év alatt, az első ilyen álmom és az említett nyári hajnal közti időszakban, több személyes elválást is átéltem. Néhányat én kezdeményeztem, de akadtak olyanok is, amelyek egyszerűen felfoghatatlanok voltak a számomra, és amelyeket legszívesebben mindenáron megakadályoztam volna. Ha, ahogyan a régiek hitték, létezik az égben vagy a holtak birodalmában egy óriási tükörhöz hasonló dolog, mely látja és rögzíti minden mozdulatunkat, az elmúlt négy évben én egy csigához hasonlíthattam benne. Egy csigához, amely kibújik a házából, és egy pengeélen csúszik. Egy testre, amely élni akar. Egy átszúrt és szétvagdosott testre. Egy testre, amely eltaszít, átölel és csimpaszkodik. Egy térdelő testre. Egy könyörgő testre. Egy testre, amelyből folyton szivárog valami, vér, genny vagy könnyek.
Késő tavasszal, miután véget ért a küzdelem, beköltöztem ebbe lakásba Szöul külvárosában. Nehéz volt túllendülnöm azon, hogy nem kell többé egy családot ellátnom és dolgoznom. Hosszú időn át csak azért dolgoztam, hogy pénzt keressek és a szeretteimről gondoskodjak. A munka és a családom volt a legfontosabb, ezért az írásnak csak az alvástól elvett idő jutott, és csupán titokban reménykedtem abban, hogy egy nap majd tényleg lesz időm arról írni, amiről szeretnék. Ám ez a vágy időközben elmúlt.
A dolgaimat nagyjából úgy hagytam, ahogy a költöztető cég lepakolta, és egészen júliusig a legtöbb időt az ágyban fekve töltöttem, de alig aludtam. Nem főztem. Vizet ittam, online vásárolt rizst és kimcsit ettem, és amikor elfogott a fejfájós gyomorgörcs, mindent kihánytam a vécébe. Egyik éjszaka már megírtam a végrendeletemet. Kérem, intézze el a következő néhány dolgot, kezdődött a levél, majd leírtam, hogy melyik fiókban vannak a bankszámlámmal és az életbiztosításommal kapcsolatos papírok, a lakásbérleti szerződés, mire szeretném, hogy felhasználják az utánam maradt pénzt, és ki kapja a maradékot – ám a címzett helyét üresen hagytam. Fogalmam sem volt, hogy kire bíznám a felsorolt feladatokat. Köszönetet mondtam neki és elnézést kértem tőle, de a nevét nem írtam le.
Végül is az ismeretlen címzett iránt érzett felelősség volt az, ami miatt kimásztam az ágyból, melyben egy pillanatot sem tudtam aludni, de melyből, egészen addig a pillanatig, felkelni is képtelen voltam. Elkezdtem rendet rakni a lakásban, és közben végigvettem magamban a néhány ismerősömet, akiket megbízhatnék a végrendeletemben felsorolt feladatokkal. Ki kellett dobálnom a konyhában felgyűlt műanyag flakonokat, a ruháim és az ágyneműm állapota sok kívánnivalót hagyott maga után, meg aztán ott volt még néhány dokumentum, mint a személyes feljegyzéseim és a határidőnaplóim. Felhúztam a tornacipőmet, és az első adag szemeteszsákkal a kezemben, két hónap után először nyitottam ki a bejárati ajtót. A nyári délután fénye, mintha sohasem láttam volna még, a nyugatra néző folyosóra ömlött. Ahogy lementem a lifttel, elsétáltam a biztonsági őr fülkéje előtt, és keresztüllépdeltem az épület udvarán, olyan érzésem támadt, mintha szemtanúja lennék valaminek. A világnak, melyben emberek élnek, az aznapi időjárásnak, a levegő nedvességének és a gravitáció erejének.
Miután visszaértem a lakásomba, ahelyett, hogy újabb zsákokat töltöttem volna meg a nappaliban összegyűlt szeméttel, a fürdőszobába mentem. Anélkül, hogy levetkőztem volna, megnyitottam a zuhanyzóban a meleg vizes csapot, és aláültem. Emlékszem, ahogy a lábam a csempékhez ért, emlékszem az egyre fullasztóbb párára, a hátamra tapadó, átázott gyapjúpólómra, a szemembe lógó frufrumról az államra, majd a mellkasomon át a hasamra folyó forró vízre.
Kimentem a fürdőszobából, levettem a vizes ruháimat, és kerestem helyettük valamit a kidobásra szánt kupacokban, amit magamra vehetek. Négyrét hajtottam két tízezer vonos pénzjegyet, és a zsebembe raktam. A közeli metróállomás mögött található rizslevesétterembe mentem, és rendeltem egy fenyőmagosat. Ez tűnt a legkönnyebbnek. Miközben lassan kanalaztam a túlságosan is forró ételt, úgy tűnt, hogy az üvegajtón kívül elsuhanó emberek törékeny teste bármikor elrepedhet. Ekkor szembesültem vele, hogy mennyire törékeny az élet. Milyen könnyedén széteshet, darabokra hullhat a hús, a csont, az élet. Egyetlen döntés kell csak hozzá.
Így suhant el mellettem a halál. Mint egy aszteroida, melynek össze kellett volna ütköznie a Földdel, de aztán apró hiba esett a számításba, és végül éppenhogy súrolta. Őrült sebességgel, tétovázás és lelkifurdalás nélkül.

Nem kötöttem békét a léttel, de újra élnem kellett.
A két hónap bezártság és éhezés után szinte teljesen elsorvadtak az izmaim. Megint rendszeresen kellett ennem és mozognom, hogy kiszabaduljak a fejfájások, gyomorgörcsök és fájdalomcsillapítók ördögi köréből. Ám még az elhatározásom előtt kitört a kánikula. Amint a napi csúcshőmérséklet magasabb lett az emberi testénél, megpróbáltam bekapcsolni a légkondicionálót, amit az előző lakó otthagyott, de nem működött. Az ilyen készülékekre specializálódott szerelők, akikkel nagy nehezen beszélni tudtam, közölték, hogy a szokatlan hőhullámnak köszönhetően rengeteg munkájuk van, így augusztus végéig biztosan nem tudnak kijönni hozzám. Ugyanezzel szembesültem, amikor megpróbáltam egy új készüléket vásárolni.
A bölcs döntés az lett volna, ha légkondicionált épületekben húzom meg magam, de én nem akartam olyan helyeket, kávézókat, könyvtárakat vagy bankokat felkeresni, ahol sok ember gyűlik össze. Nem tehettem mást, hanyatt feküdtem a nappali padlóján, és így próbáltam, amennyire csak lehetséges, lehűteni a testhőmérsékletemet, naponta többször lezuhanyoztam, hogy kiűzzem a meleget a pórusaimból, és este nyolc körül, amikor már kicsit lehűlt odakint, elmentem rizslevest enni, majd hazajöttem. Kellemes volt a légkondicionált étteremben, az utca és a helyiség közti hőmérséklet-különbségnek és a kinti nedvességnek köszönhetően az üvegajtó ugyanolyan párás volt, mint egy téli éjszakán, miközben kint tömött sorokban tartottak hazafelé hordozható ventilátorukat a mellkasukhoz emelve az emberek. Megtöltötték a trópusi éjszaka talán soha többet fel nem frissülő utcáit, melyeken hamarosan nekem is járnom kell majd.
Egy este, úton hazafelé megálltam a közlekedési lámpánál, és arcon csapott az aszfaltból áramló forróság. Folytatnom kellene a levelet, gondoltam. Vagy inkább át kellene írnom. A levelet, melynek a borítékjára ráírtam a „Végrendelet” szót, és melynek még mindig nem volt címzettje. Az elejétől kezdve újra kell írnom. Teljesen máshogy.

                                                                                              Kiss Marcell fordítása