Borlevest 6, sörlevest 7 krajcárért szolgáltak fel annak, aki megkívánta, de lehetett kérni borjúsültet, egy fél galambot vagy beefsteaket is akár, nagyjából egységáron, 12 krajcárért. Az étlapon a 15 krajcáros sódar volt a legdrágább étel, és persze szerepelt rajta friss gyümölcs, „compot” és saláta is. A diétázók kaphattak két szem főtt krumplit és tejet zsemlyével, a vérmesebbek egy nagy pohár vörös vagy fehér bort, netán sört (9, 8 és 6 krajcár volt az ára). Mindez természetesen az orvosok, hivatalnokok és látogatók kiváltsága volt; az ápoltak kizárólag az igazgató belátása szerint részesülhettek e földi javakból. Viszont mindenkire egyformán érvényes volt, hogy a számláját a hónap végén szigorúan rendeznie kellett a lipótmezei elmegyógyintézet gondnokságán.
1885-ben, amely évből Az Országos Tébolyda étkezési rendszere című, nyomtatott kiadvány adatait idéztem, már tizenhetedik esztendeje működött az intézmény. Az 1860-as évekig a magyar elmeháborodottakat osztrák intézetekben kezelték – már azokat, akik megengedhették maguknak az efféle azilumokat –, aztán megnyílt a budai Kékgolyó utcában a Schwartzer-féle szanatórium. Az elmegyógyászat korabeli lehetőségeiről sokat elmond, hogy kiket nem vettek ide fel: „az idioták, cretinek (hülyék), a baj legmagasb fokán álló buták, egyszersmind nehézkóros (azaz epileptikus – a szerk.) elmebetegek” kénytelenek voltak más enyhet találni a bajukra.
A magánintézményben első osztályon 80, másodikon 60, harmadikon 40 forintot kértek havonta a kezelésért, cserébe „a csöndes és lábbadozó betegek az intézet orvosával és annak családjával” étkeztek. Dr. Schwartzer hitt a munka gyógyító erejében, ezért az urak a kertben tevékenykedtek vagy a könyvtárban folytattak tanulmányokat, a hölgyek pedig tépésfosztással, gombolyítással, fonással, kötéssel ütötték el az időt, illetve bútorokat és ruhákat tisztítottak.
Az állam 25 forintot fizetett a legszegényebb betegek után, de elég egyértelmű volt, hogy egy köz-fenntartott intézmény létesítése a valódi megoldás. Hét évnyi építkezés, valamint 1,67 millió forint elköltése – és félmilliós költségtúllépés – árán 1868-ra valósult meg a Budától félórányi kocsiútra fekvő, hatalmas épület. Itt az államköltségen gyógyuló szegények 10-12 fős hálótermekben, a borsos napidíjért bent tartott módosak saját szobákban, társalgóval, biliárdasztallal és zongoraszó mellett leltek megnyugvást – mert aki nem, azt sajnos a dühöngőknek fenntartott, sötét cellákban helyezték el.
1885-re azonban végleg eltűntek a kényszerintézkedések a lipótmezei tébolyda eszközkészletéből, felszámolták a magánzárkákat és az utolsó „kényszerítő ing” is raktárba került. Ami nem változott, az az ekkor már ezer fősnél is nagyobb embertömeg – ápoltak, ápolók, orvosok, irodisták, cselédek, bentlakó családtagok – élelmezésének módja. Mert hát, tetszik vagy sem, egy ilyen zárt intézményben, ahol nemcsak a mindennapok sodrásából kivontak, hanem az őket gyógyítók is jobbára a négy – még ha monstruózus – fal közé vannak zárva, jó messze a nyüzsgő várostól, kardinális kérdés, hogy legyen mit enni. Kulcsszerep jut tehát a vállalkozónak, aki a napi háromszori étkezést biztosítja.
A már idézett nyomtatvány hivatalos része egy panzió kényelmét sugallja: első-, másod- és harmadosztályú menü, az egésztől a negyedig terjedő adagok, levesek, főtt húsok mártással, zöldségek és tészták, az adag nagyságától és az osztálytól függően 9 és 58 krajcár közötti árban. (Az ápolók a harmadosztályú menüt kapták kicsit feljavított változatban, sátoros ünnepeken járt hozzá egy pohár bor is.) A valóság azonban ennél valószínűleg egy kicsit sprődebb volt: legalábbis bizonyos minőségi vitákra utaló kitételek is olvashatók a lipótmezei intézmény és az élelmezésre szerződött vállalkozó közötti, aprólékos részletességgel megfogalmazott szerződésben. Például: „vállalkozó tartozik az étkek vizsgálatánál kirendelt orvos és tisztviselők iránt szerénységgel és feltétlen engedelmességgel viseltetni, azok számára három tiszta tányért, evőeszközöket és tiszta asztalkendőt egy tiszta asztalra előkészíteni, a hiányosnak talált étkeket vonakodás nélkül és azonnal megjavítani vagy pedig azok helyett saját költségére legfeljebb egy óra alatt más jó minőségű étket készíteni”.
Halála után egy messzire visszhangzó per tette ismertté a kényes ügyekben utazó budapesti ügyvédetÉrdekes bepillantást enged az „étkezési rendszer” mindennapi gyakorlatába az az iratcsomó, amely a Fővárosi Levéltárban az 1885-ös évből fennmaradt. Ott van egyrészt a kézzel írt, vaskos szerződés, amelyet az igazgatóság Polatsek Antal Ferenc vállalkozóval kötött: nemcsak azt rögzíti, hogy minden szombaton be kell mutatni a következő hétre tervezett menüt, s hogy az orvosok, illetve a feljogosított betegek ellátására „legalább két éves bort és jó minőségű sört” kell tartani, de leszögezi azt is, hogy a szerződés hároméves tartama alatt áremelésre nincs lehetőség. Sőt, arra is kitér, hogy az intézmény területén hat sertésnél többet tartani nem szabad, a vállalkozó családtagjai a rendelkezésre bocsátott lakrészben csendben éljenek – lármás játéknak, ugató kutyának helye nincs –, cselédjei pedig szerényen becsületesen, a pletykálkodást mellőzve dolgozzanak, miközben „a betegek irányában teljes elnézéssel lenni tartoznak”.
Másrészt azonban ott van ebben az iratcsomóban egy másik szerződés is, amelyet Polatsek Antal Ferenc azon melegében megkötött Lindenbaum Mórral, 19 oldalas leltárral átadva neki a tébolyda élelmezésének terhét és gazdasági fertályát a konyhától a kamrákon és pincéken át a kocsiszínig. Lelkére kötve, hogy a hatóságok vagy intézetbeli feljebbvalók figyelmeztetéseiről, intéseiről és dorgálásairól 24 órán belül tájékoztassa őt, „nehogy meglepettessék”.
Logikus lépés volt ez Polatsek Antaltól, hiszen bár nagy szenvedéllyel elindult minden kézközelben lévő közbeszerzésen, és olykor nyert is, a hozzáértése nem volt sokrétűnek mondható. Bérelte a fővárosi homokbányát, haszonbérbe vette volna a legelőjavadalmat és a marhahajtás díjszedését; aztán pályázott a hirdetőoszlopok felállítására; végül elnyerte a pesti utcai petróleumvilágítás működtetésének jogát, de ezt olyan rendetlenül végezte, hogy bírságok sorával sújtották. A lipótmezei szerződést pedig láthatóan csak ugródeszkának szánta: az 1890-es években már a Városligeti-tó bérlőjeként szerepelt, hogy végül – mielőtt teljesen csődbe ment volna – egy ideig a nagyvendéglőt és az Aréna úti kocsmát működtesse.
Kirúgott erdész lőtte agyon a dúsgazdag vállalkozót egy Teréz körúti irodában, ráadásul a történetben még ez a kevésbé érdekesLindenbaum Mór azonban nem volt kezdő ebben a szakmában. Édesapja, Lindenbaum Lévi (avagy Löwy) zsákvászon-kereskedőként az 1860-as évek közepén folyt bele az élelmiszer-szállításba, aztán a fővárosi fogházak élelmezője, illetve a rabmunka szervezője lett. Naponta fejenként egy meszely (4 deci) levest, egy meszely főzeléket és egy font (fél kiló) kenyeret hordott ki a raboknak, vasárnaponként ezt megfejelte 5 lat (szűk tíz deka) hússal. 1874-ben bekövetkezett halála után a fia megtartotta a cég nevét, és elkezdte fejleszteni a portfóliót: a malmokkal, zöldségtermelőkkel, mészárosokkal kialakított kapcsolatrendszerére, illetve saját, ütemesen gyűjtött mezőgazdasági birtokainak terményeire alapozva megcélozta a fővárosi kórházak élelmezését is.
Lépésről lépésre haladt, az árlejtéseken mindig ő adta a legkedvezőbb ajánlatot, és 1885-re nemcsak a szegényházak kenyérszállítója lett, de a Lindenbaum Löwy látta el étellel a pesti Rókus mellett az Üllői úti új kórházat, valamint a budai Jánost. Merő könnyelműség lett volna hát egy kívülálló amatőrre, Polatsekre bíznia a tébolyda etetését.
Az ezt követő harminc esztendő aztán sajátos ritmusban telt. Háromévenként, amikor a fővárossal kötött aktuális szerződés lejárt, a közgyűlésben fulmináns kritikák hangzottak el a kórházakban felszolgált ételek silány voltáról, az illetékes bizottság reformtervekkel állt elő, majd némi huzavonát követően – az idő rövidségére és Lindenbaum kedvező ajánlatára való tekintettel – újabb terminusokra meghosszabbították a kontraktust. Időnként egy-egy részüzletet valaki más nyert el, de róla a sajtó azonnal tudni vélte, hogy a Lindenbaum Löwy strómanja.
Érdekes módon egyetlen intézmény szállt ki ebből a mókuskerékből: a lipótmezei elmegyógyintézet, amely még 1892-ben átállt a saját élelmezésre, remélve, hogy a környék termelőitől beszerzett termények olcsó és egészséges megoldást jelentenek. Egy emberöltővel később ezt vissza is igazolta a Gyógyászat című lap: „Hogy ezen új rendszer a gazdasági előnyökön kívül mily jótékony hatással volt magára az elmebetegápolásra, azt egész mivoltában csak az tudja megbecsülni, aki a valóban gyászos emlékű vállalkozói rendszert a saját tapasztalataiból ismerte.”
A fővárosi kórházakban azonban egészen 1914-ig kitartott Lindenbaum Mór, noha a lapok egyre többet cikkeztek a silány húsokról, az ehetetlen kenyérről, a „zsír helyett szállított amerikai zsírról”. Mind gyakrabban hánytorgatták fel, hogy az „egyik legnagyobb háztulajdonos Lindenbaum, a kinek negyven-ötven háza van, mert ő a kórházak élelmiszerszállítója. Mennyit kellett szegény betegeknek koplalnia, míg Lindenbaum ilyen vagyont szerzett!” (Jegyezzük meg 1906-ban Lindenbaum Mór nevén 31 ingatlan volt Budapesten, ebből húsz üres telek a frissen parcellázott Újlipótvárosban. De ez sem kevés.)
Sorstragédia Hatvanpusztán1914-re fordulva a főváros aztán végleg feladta a vállalkozói rendszert, és igyekezett áttérni az önálló nyersanyagbeszerzésre meg az intézményi önellátásra. Amit persze hamarosan súlyos nehézségek elé állított a világháborús ínség, de Lindenbaum Mór ezt már nem érte meg. Mindössze egy évvel élte túl a kényszerű nyugdíjazást. 1915 januárjában, 68 évesen hunyt el. A Chevra Kadisa elöljárójaként, jótékonyságáról nevezetes filantrópként búcsúztatták, az Egyenlőség pedig azt írta róla: „végtelen jószívű és aranyos lelkű ember volt”.
